Ismét elővettük tudományos, objektív és szőrszálhasogatóan alapos módszereinket, amellyel feltártuk azokat a tényeket, amelyek alapján biztosra vehető, hogy ez a csapat nem nyeri meg a VB-döntőt.

Eleve vicc, hogy az a csapat VB-döntőt játszhat, amelynek öltözőjében meccs előtt nem a melegítőkrémet, hanem a rózsaszín borotvát osztják szét a srácok között, de hát Mundialt ilyen csapat úgysem nyerhet. Európa bajnokságon néha becsúszik egy-egy kiscsapat a dobogó legfelső fokára, láttunk már dán, görög és cseszlovák EB-győzelmet, így a spanyol is belefért, de azt tudjuk, hogy a világbajnokság egyszerűen túl nagy falat ezeknek az együtteseknek. Kiscsapat még sose szagolt hozzá a serleghez, és most se fog. Hollandia eddig két döntőt játszott, VB-klasszikusok sora fűződik a nevéhez. Spanyolország a kanyarban sincs és ezután sem lesz. A VB valamiért különleges, itt csak komoly múltú, igazán nagy válogatottak neve kerülhet fel a trófeára.

A csapat felkészülésével kapcsolatos legnagyobb hír az volt, hogy Fernando Torres levágatta a haját, és innen már rögtön láthatjuk, hogy mely csoportokból áll a spanyol válogatott rajongótábora, ugyanis a hölgyszurkolóknak és a divatdrukkereknek köszönhetően hazánkban a spanyol számít a legnépszerűbb nemzeti tizenegynek - legszörnyűbb rémálmainkban (?) még a hazai aranylábúaknak sem szurkolnak annyian idehaza, mint ezeknek a szépfiúknak. Persze vannak olyan katalán nemzettudattal megvert honfitársaink is (!), akik egész éves átkaik 99%-át Madridra szórják, ennek a csapatnak pedig kipirulva tapsolnak a Szabadság téren - no comment.

Ha a német válogatott nem német, akkor nyugodtan elsüthetnénk, hogy ez a spanyol válogatott meg nem spanyol. Leginkább katalán-baszk köcsögválogatottról közösválogatottról beszélhetünk. Elsüthetnénk, amennyiben nem lennénk tisztában azzal, hogy ezek a hagyományosan királyhű, majd a 20. századra szeparatistává vált tartományok azóta Spanyolország részei, amióta Aragóniai Ferdinánd rámozdult Kasztíliai Izabellára. Egyébként ez a spanyol világuralmi kényszer (V. “Genti” Károly birodalma a soha le nem menő napjával, meg ilyenek) a gyarmatbirodalom felbomlása után - bár a világ ekkor már rég nem rettegte a terciókat, sem pedig az ármádiát - a nemzetközi futballban talált magának életteret, de az évezred utolsó századának eseményei miatt ez csak a klubfutballban tükröződött, a spanyol válogatott az évtized közepéig össze nem illő primadonnák csoportja volt. Annyi változott, hogy most már összeillő primadonnák és cicafiúk alkotják ezt a gruppot, de a világbajnoki címhez harcosokra, nem pedig szépfiúkra van szükség. A spanyol inkvizíció ezeket macskajancsikat valószínűleg tárgyalás nélkül küldte volna máglyára annak idején.

A verhetetlen spanyolok egyébként kikaptak attól a svájci válogatottól, amelyik éles helyzetben odahaza, Luxemburg ellen is képes volt elhasalni - és amelyik a VB előtti utolsó győzelmét is a törpeállam ellen aratta még októberben. Utána Honduras, Chile, Portugália és Paraguay testén át vezetett az út az elődöntőig - ugye milyen elrettentően félelmetes névsor? - ahol Paul polip nagyon csúnyán lenyomta a bránert Jogi Löw torkán a német válogatott idei leggyengébb produkciója, meg egy szögletből (!) bekapott gól képében.

De nézzük is, melyik ez az elborzasztó hadsereg, melynek verhetetlenségéhez legendák fűződnek!

Szép dolog a támadó szélsőbekk ideája, de Sergio Ramos nem csak saját kapuja előtt, hanem az ellenfél térfelén is hasznavehetetlen, legfontosabb skillje a nemzeti színű csuklószorítón és a tíz évvel ezelőtti futballistadivatnak megfelelő hajpánt viseletén felül, hogy hasonlít Val Kilmerre. Ott van mellette Piqué, aki még azt sem tudja, hogyan kell szabálytalankodni, pedig ha tudná, Svájc talán nem lőtt volna gólt nekik - ez a nyápic hozzáállás éppen elég lesz Sneijdernek arra, hogy betörhessen a tizenhatoson belülre és eltegye a bogyót Casillas kapujának hosszú alsójába. Apropó Casillas, Iker fiú lassan egy évtizede számít a világ (egyik) legjobb kapusának, pedig erre bizonyítékot vagy öt éve nem láttunk, hm. A borzas idegbeteg nevét nem szeretnénk monitorra vetni, de a spanyol futball legkomolyabb kritikája, hogy ő a bajnok csapatkapitánya.

A balhátvéd Capdevila Portugália ellen bizonyította, hogy a hagyományosan szénné oltott luzitánok valójában csak erős tájszólással beszélő spanyolok (de tényleg), így igazából a Céronaldóékra aggatott jelzők nyugodtan alkalmazhatóak a rokonaikra is. Még az is, hogy egyemberes csapatot alkotnak, annak ellenére, hogy lépten-nyomon azt hangsúlyozza mindenki: ezt a spanyol csapatot nem nevezhetjük egyemberesnek, még akkor sem, ha David Villa húzza ki őket a szarból folyamatosan - túlzás nélkül állíthatjuk, hogy nélküle a csoportkört sem élték volna túl.

A védők előtt sertepertél Sergio Busquets, aki mellett még Felipe Melo is becsületes munkásembernek tűnik, valamint Xabi Alonso, a “mélységi irányító”, muhaha. Az a helyzet, hogy a Mariana-ároknál is mélyebben “irányít”, így természetesen nem is jelenthet veszélyt egy komoly középpályássorral bíró együttes ellen, már pedig van Bommelék nem most jöttek le a falra aggatott Bayern-törölközőről. Rafa Benítez szerint a világon Alonso játssza legjobban a kétérintőt, igen ám, de mást nem is tud, csak ezt. Néha pedig azon a poszton bizony nem ártana egyből, vagy háromból megoldani, ehelyett mindenféle kifacsarodott mozdulattal veszi át és passzol, csak hogy hű maradhasson beteges vonzalma tárgyához: a legalacsonyabb prímszámhoz. Ha pedig sehogy se megy, akkor átveszi, és rásüti hatvanról, gratulálunk!

Xavi szemöldöke ugyan elborzaszt minden egészséges férfiembert, de még ennél is szörnyűbb, hogy új mutatókat kellett kreálni a botrányosan szürkén, látványtalanul és unalmasan futballozó katalán felmagasztalásához: ó de sokat passzol, ó milyen sikeresen passzol! Ez mind szép lenne, de ugye Jamie Carragher is képes 99%-os passzmutatóval lehozni BL-meccset, tehát igazából vagy Carra egy nagyon mélyen futballozó játékmester, vagy Xavi alibizik túl sokat. Legjobb pajtása a gyerekkorát a szobában töltő és végig szerepjátékozó Iniesta. Vele kapcsolatban már azt sem értjük, hogyan bír megmaradni a napon, és nem lennénk meglepve, ha egy hűvös őszi éjszakán valamely európai nagyváros sikátorában látnánk, amint egy szerencsétlenül járt kóbor kutya nyakára harapva táplálkozik prédája véréből...

Van itt még ez a Pedro gyerek, aki azt hiszi, hogy a csillagokban, a Kabbalában, Akhilleusz pajzsán, de még a Da Vinci-kódban is az van megírva, hogy ő minden sorozatban gólt szerez, ahol csak pályára lép. Hatalmasat röhögtünk volna, ha Németország kiegyenlít az elődöntőben, majd Spanyolország tizenegyesekkel búcsúzik, miután Pedrito képtelen volt gólt rúgatni Torresszel, de kárörvendeni ráérünk majd akkor, amikor vasárnap a 2-0-ra égő spanyolok kétségbeesetten rohannak az eredmény után, és hősünk minden támadást maga akar majd befejezni - egészen addig, amíg be nem jön a helyére David Silva.

És akkor ott van a legnagyobb kérdés: megéri-e játszatni a cuki Torrest, aki akkor sem képes labdát vezetni, ha csúcsformában van? Mert ugye padoztatása esetén sanszos, hogy egymilliárd női néző kapcsol el, és az nem biznisz. Bár erre is van megoldás: a csajok beérik majd azzal, hogy a padon ötpercenként rávált a rendező operatőr, aztán amikor melegszik a paella, már percenként, végül pedig végignézhetik ahogyan Fernandito itatja az egereket - ez úgyis legalább olyan katartikus élmény lesz a számukra, mint a férfiszurkolóknak a Villa kihagyott tizenegyesét követő holland kontra, melynek a végén Dirk Kuyt fejeli az orániaiak második gólját.

Xavi meg legalább jól megvígasztalhatja majd az összes csapattársát.