Azt sem tudjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Valaha létezett az olasz futball nevű dolog, aminek minden más ország szurkolói számtalanszor kívánták az azonnali halálát vagy nemzetközi eseményeken történő betiltását, lehetőleg megszégyenítő módon. Sokan mások pedig az országuk, az ételeik és Roby Baggio miatt valamint divatból imádták és a futballvilág trónjára követelték.  Most az előbbi itt van, és tényleg nem tudjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. A hullagyalázástól itt és most eltekintünk, annál is inkább, mert voltak tegnap más csapatok, akik futballoztak is. Japán profi módon bánt el a kevesebbre érdemes dánokkal, míg a hollandok majdnem teljes csapattal csapattak és gyűrték le a vb-arcával kiálló kameruniakat. Két európai csapat ismét csomagolhat, míg a szlovákok beférnek a legjobb hat közé az öreg kontinensről. Ja, és mindenkinek, aki szereti: Új-Zéland egy gólra állt a továbbjutástól.

Szlovákia-Olaszország 3-2

Paraguay ellen az első mérkőzésen, azt kaptuk, amit vártunk, még talán többet is, mert Lippiék mentek előre is néha, első meccs ide vagy oda, úgy tűnt nem lennének elégedetlenek a győzelemmel sem, csak megszokásból jobb a döntetlen. Új-Zéland ellen két pofára röhögtünk, biztosra véve, hogy a minimálisan elégséges pontszámmal és rúgott góllal elkúsznak a legjobb tizenhatig, hogy aztán – lehetőleg emberhátrányban – kiverjék a hollandokat. Erre jönnek a szlovákok és mennek az olaszok.

Záporozhatnak minden irányból az okosságok, hogy kutyaütők az olaszokat is foglalkoztató klubcsapatok, hogy öreg a keret nagy része meg motiválatlan, meg alapvetően, hogy én már jó előre megmondtam, de ezt eddig majd’ minden világversennyel el lehetett játszani. Mindegy kik hiányoznak, kik mondták le a válogatottságot, legyünk őszinték, az utolsó meccs előtt senki nem gondolta volna, hogy az olaszok nem mennek tovább. Egyetlen igazán olaszos jelenetet láthattunk, amikor Quagliarella hátrányban, tíz perccel a vége előtt percekig fetrengett a szlovák kapuban, kiharcolandó egy kiállítást valakinek, valamiért. Ennyi volt. Nyilván nem érdemeltek továbbjutást azzal, hogy meccset sem tudtak nyerni a leggyengébb csoportban, de… Nincs de. Ezt így nem lehet, kedves macskazabálók, ha Lippivel sem megy, akkor ezt biztosan nem lehet. Mivel feledhető és egyben feledhetetlen produkciójukkal megásták saját sírjukat nem is fogjuk hiányolni őket.

Pár szót azért a világbajnok szövetségi kapitány is megérdemel, mint aki a sír megásásánál végig a nyélen tartotta a kezét. Lippinek megsúghatta volna valaki, hogy a Juventus egy csődbe ment áruház, nem pedig egy futballcsapat, de még így is az előzőből lehet jobban válogatni. Valahogyan még helyet szoríthatott volna Amaurinak, Iaquinta, Gilardino és Pazzini mellett, akik közül a legkevesebb esélyt nyilván jó érzékkel utóbbi kapta. Ha már a csatároknál tartunk: OK, hogy Balotelli meg Cassano balhésak, de mekkora salakba mártott faszt kellett ahhoz lenyomni Lippi torkán, hogy Rossi és Miccoli nevét kihúzza a papírról. Nem, nem arról van szó, hogy mindig az a jó játékos, aki épp nem játszik, hanem arról van szó, hogy Rossi és Miccoli jobb játékos, mint Iaquinta és Gilardino. Rutinos kapitányként pedig az a húzás, hogy vert helyzetben elővesz három olyan embert is, aki addig nem játszott, a kapkodás és a koncepció sárba hullásának jele. Mindenki változásért kiált, de véleményünk szerint lesz itt még pár év, amíg nehéz lesz összerakni egy normális csapatot. Az elmúlt 20 évben, időben összeértek a világklasszis pályafutások. Giannini és Roby Baggio játszottak együtt, majd előkerült Zola, kisvártatva Del Piero és még bőven egy időben Totti és Pirlo. Kivel folytatnánk a sort? Marchisio, Montolivo, Giovinco? Ugyan már, és ekkor még csak a 10-es posztról beszéltünk, de ugyanezt el lehet mondani Scireától Cannavaróig a védelem kulcsposztjain is, míg a csatárok Altobellitől Pippóig is bejárták ugyanezt az utat.

A szlovákoknak való szurkolásra ennek ellenére sem tudtunk ráfanyalodni. Ugyanazokat a dolgokat lehetett elmondani róluk is: unalmas, fantáziátlan focival vergődtek idáig. Vitatkoztak, balhéztak, locsolkodó-csíkos öltönyben bohóckodtak a kispad előtt, tegnapra viszont valamit megéreztek. Annyit, hogy ha már a futball nem megy, legalább próbáljunk meg mindent megtenni. Strba nem ment le, Stoch és Jendrisek rásprinteltek az elérhetetlen labdákra egy szöglet reményében. A nyegle digók ellen ez a minimum is elégnek bizonyult és a szlovák Koplárovics végleg eldöntötte a meccset első labdaérintésével, amit egy bedobásból adott gólpassz előzött meg. Ilyet utoljára a Roberto Carlos-Raúl párostól láttunk, de ott a brazil legalább nagyot dobott.

Paraguay-Új-Zéland 0-0

Paraguay se többet, sem kevesebbet nem hozott annál, amit vártunk tőlük. Támadóerő és védekezési készség párosul megfelelő, közepesnél erősebb szinten, és bár elvártuk volna tőlük, hogy Új-Zélandnak legalább ők mutassák már meg, hogy hol kezdődik a nemzetközi futball, de azért kritika nem érheti Martino csapatát. Új-Zélandon pedig le lehet mérni, hogy valóban ez volt a leggyengébb csoport és így az olaszok csak azért nem 32. helyezettek érzésre, mert a franciákat nyilván nem lehet alulmúlni, azzal, hogy ők még végig is trógerkedték a vébét.

Hollandia-Kamerun 2-1

Az E-csoportban a hollandok közel sem sziporkáztak, de a magabiztos még így is enyhe kifejezés a továbbjutásukra. Külső szemlélőként úgy tűnik, hogy szilárd koncepcióval és szükség esetén változtatási lehetőségekkel is rendelkeznek. Nem is volt kérdés a szövetségi kapitány számára, hogy nem pihenteti a stabil kezdőket, aminek az lett a későbbiek szempontjából valószínűleg hasznos eredménye, hogy Van Persie és első számú helyettese Huntelaar is betalált, így már csak Robbentől kell mindenképp gólra számítanunk, ami feltehetően meg is lesz, ha elég ideje lesz a pályán és kettőnél többször lövőhelyzetbe kerül a vébén. Kamerun még búcsúzóul odavert egyet a közízlésnek, a legendás Rigobert Bahanang Song pályára küldésével, akitől ezzel nem akarjuk elvitatni, hogy fénykorában kiváló középhátvéd volt, és egyetlen afrikaiként négy világbajnokságon is pályára lépett mostani fellépése már csak a ki hasonlít leginkább Abel Xavier nagyapjára versenyen lenne értékelhető.

Japán-Dánia 3-1

Nem baj az, ha kicsit megváltozik a világ futballtérképe, ha a japán mesterek kerülnek előtérbe ezáltal. Megtűrt kívülállókból szépen lassan meghatározó szereplőkké válnak, akik remekül kihasználják a vén Európa gyengélkedését. Ugyan segített rajtuk a két jól eltalált szabadrúgás, de vitán felül jobbak voltak, mint ellenfeleik. Teljesen jól csinálták, hogy nem kizárólag a védekezésre koncentráltak, annak ellenére, hogy nekik lett volna jó a döntetlen. Így szemtanúi lehettünk, hogy egy közepes európai válogatott játéka, miként oszlik porrá egy taktikusabb, gyorsabb és ismerjük el technikásabb ázsiai csapat karmai között. És ne kezdjük azt, hogy persze skandinávok és csak ívelgetnek meg, hogy csak erőből játszanak, mindannyian emlékszünk még olyan dán és svéd, (a norvég már határeset) csapatokra, játékosokra, akik nagyon jó focit toltak. Kevesebb szó esik róla, mint az olaszok és a franciák esetében, de azért valljuk be őszintén, hogy északon is gondok vannak, ha már Christian Poulsennek kell 32 méterről hanyatt esve kapura ívelni egy szabadrúgást. A japánok harmadik gólja, a világbajnokság eddigi legfineszesebb találata Quagliarella találata mellett. Ahogyan Honda az egész meccsen kezelte és tette a zsugákat az nagyon sok csapatnál hiánycikk. Lényegében egyedül tartogatta meg és osztotta le a labdákat a társaknak, míg a dánok három centerrel sem voltak képesek hasonlóra. Egy ujjunkon is meg tudjuk számolni, hogy a Bendtner-Larsen-Tomasson trió hány fejpárbajt nyert meg a második félidei ívelgetés alatt, ami a dán csapat taktikai repertoárjának maximuma volt egy masszívan védekező ellenféllel szemben. Tomasson számlájára írandó, hogy azért egy jól eltalált bombával megörvendeztette a szurkolókat és feltette a koronát amúgy is parádés teljesítményére.