Nem tagadom, a spanyol förgeteg előtt már a legtöbb mez kiosztásra került - enbéegyes szakemberek határozottságával mondhattam volna, hogy "egy-két poszton még változhat a helyzet, de a fejemben nagyjából összeállt az ideális kezdő" -, de azért kivártam a tizenhatodik meccset is a teljesség kedvéért, hátha valaki bejátssza magát. Nem így lett. Latin-Amerika átvette az irányítást a vébé fölött, vén Európánk gyakorlatilag másodhegedűs lett a kontinensek harcában és ez hellyel-közzel tükröződik a második kör álomcsapatában is. A futballozni akaró csapatok száma és vele a meccsenkénti gólátlag is 2 fölé kúszott, ami termelékenyebb csapatot és egzaktabb csapatkeresési módszert igényelt, de jelentem, sikerült - és igen, van Messi is.

Kezdjük a kapufák vonzáskörzetében, ott ugyanis a valogatasielvek.pdf-ben nem szereplő furcsa madarakra lettem figyelmes, akik egymással versengve súgdosták hol Paston, hol Schwarzer nevét. Az új-zélandi rendkívül magabiztosan, de emlékeim szerint egetrengető bravúrok nélkül tette a dolgát, ausztrál kollégáját egy fokkal több munkára fogták a ghánaiak - és védőtársai -, a tizenegyest fogó Sztojkovicsról meg nem is szóltunk még. Azért esett velük szemben Benagliora a választás, mert a spanyolok elleni meggyőző teljesítményét sikerült megfejelnie jó néhány szép védéssel, sorban vette el a gólöröm lehetőségét a chilenóktól - a kapott gólban nem tehető felelőssé, a partjelző sara -, így asszisztált Doxáék (© Hofi) maratoni, de féloldalas (percre megvan, meccsre nem) góltalanságos rekorddöntéshez.

A védősor összetételében ezúttal is használtuk a reteszt, csak épp nem a svejcit, hanem az új-zélandit. Feltételezzük, hogy Nelsent, a szigetlakók kapitányát a vaklovas olaszfanokon kívül mindenki kiszúrta magának: egyrészt a heroikus módon kiv(i)édekezett nyomás ellenére tanári módszerekkel hajtotta csapattársait, másrészt épp a nevetségessé váló Cannát elviselni kénytelen squadrának illusztrálta, hogyan is működik egy normális védelem. Egy pont a csapatnak, tíz pont neki. Lúcio előretöréseit látszólag későbbre tartogatja, addig is már-már gamarrai tisztaságú védekezést prezentált, az elefántok tiprását elnézve ez különösen becsülendő, mégha a favágás legjava nem a támadóegységtől származott. Hasonlóan fegyelmezettnek láttuk a mexikói Salcidot, lendületben, motiváltságban az összes franciát verte, olykor középre keveredve segítette a társakat.

A keret tagjaira varrt nőalakok együttes zokogásban törtek volna ki, ha a portugálok nem gyűri maguk alá Népi Koreát. Ha ők nem is, de Esőisten végül becsülettel elsiratta az ázsiaiakat, Tiago viszont kifejezetten élvezettel fürdőzött az égi áldásban, két gól+gólpassz kombinációja élménydúsabb volt, mint harminc torinói hónapjának bármelyik órája. Beválogatását némi provokáló szándék is hajtotta, az igazán súlyos mégis az lett volna, ha Felipe Melót is idevesszük, elvégre ő sem a bajnoki átlagát hozta, 89%-os passzpontosság mellett annyira nem is lehet gyengén játszani. Helyette került be a remélhetőleg továbbjutást érő győzelmet koordináló Márquez, akire a komplett francia botrányválogatott felnézhet, nemcsak a kimagasló játék, hanem a Hernándeznek odaemelt gólpassz miatt is. A középpályás szekció hiányzó darabkáit keresve felmerült a paraguayi Riveros és a jenki recovery-t levezénylő Donovan neve is, mégis inkább a fizimiskájában és tempójában egyaránt pizzafutárt idéző Rommedahlra tettünk: a lüktető játékban lubickolva előbb kiszolgálta Bendtnert, majd győztesnek bizonyuló gólt szerzett.

Némi szerkezeti csalást is bevetettünk, hogy helyet szoríthassunk a csapat balszárnyán egy feltörekvő fiatalembernek. Queiróz "találmányainak" listája még a legszakértőbb portugálok szerint se hosszú, azt viszont nehéz elvitatni tőle, hogy tíz éves lekötésre megtalálta a válogatott balbekkjét. (Igaz, ez se teljesen az övé, a Benficában is most tavasszal találták ki neki ezt a helyet.) Az egyébként érthetetlenül sokáig favorizált Duda lecserélése Fábio Coentraora kifejezetten jó döntés volt, elefánték ellen se okozott csalódást,  Korea szétverésében meg pláne. Három gólhoz vezető támadás indult az oldaláról, adott egy gólpasszt, kapott is egyet Cétől (mától: a másiktól), de melléemelt. Érdekes lesz látni, hogy boldogul majd, ha Maiconnal vagy Dani Alvessel kerül szembe.

Álomcsapatunk támadósora összesen öt gólt szöcskézett össze az elmúlt napokban, nyilván ez nem jöhetett volna létre, ha nincs a Kontrax, ha nem váltanak pár fokozattal feljebb - és akkor ez még egy szerényebb felállás. Messi nevezésével helyt adtunk azon közösségi igényeknek és szemrehányásoknak, hogy a vébé legtöbbet lövő, legtöbb gólhelyzetet kidolgozó játékosa szerephez jusson, Dél-Korea elverése után ez már nem lehetett vita tárgya. Bár szélesebb támadóspektrumból lehetett válogatni, Törpike hatáskörébe a csapatrészek stabilitása érdekében inkább csak két támadót rendeltünk: a triplázó Higuaínt nem lehetett kihagyni, noha első meccsén haszontalanabb volt, mint overáll a strandon.

A páros másik tagjára a kétgólosok táborából akadtak jelöltek. Villa az elgondoltaknak megfelelve Szalenko-közeli gálát rendezhetett volna Honduras ellen, bár a rengeteg nagy helyzet mellett a tizit is elpackázta, míg a heinrich által kulcsfigurának tippelt vigyorgós, Luis Fabiano bevágta, amit elé tettek - némi malíciával, egymaga kezeskedett a továbbjutásról. Végül az döntött velük szemben Forlán javára, hogy - amellett, hogy tőle látunk először valódi csatárteljesítményt a tornán - az ő játékánál merült fel legkevésbé hiányérzet.

Néha ennyi is elég, mégha ezzel az álomszerű helyzetkihasználást sejtető Higany-Bendtner duó nem állhatott össze. Sajnáljuk, tényleg.

Tehát: Benaglio - Nelsen, Lúcio, Salcido - Rommedahl, Márquez, Tiago, Coentrao - Messi - Forlán, Higuaín.