A futballban minden a taktikáról és a mágnestábláról szól, a többi csak duma és részletkérdés (A. Sacchi). Domenech katasztrofális verést kapott tegnap, ha ez véletlenül egy 24 órás foci keretében lezajlott meccs lett volna, akkor 0-50-nel zárnak. Ez a csapat napestig sem rúgott volna gólt. Nem azért érzek elégtételt, mert többször is személyes konfliktusom lett volna Domenech-kel, hanem mert két lábbal gyalázta a futball szentírásának számos pontját, pökhendi, kivagyi alak, aki még életében nem ismerte el egyetlen tévedését sem. Tovább után megnézzük mit és hogyan baltázott el tegnap.

Két érdemleges dolgot mondott Domenech a meccs előtt. 1) Nem szabad, hogy Mexikónál legyen a labda. 2) A játékosaim helyett nem rúghatok gólt.

1) Annak, hogy Mexikó labdát tartson, és a kapujához szögezze a droidhadsereget, semmi értelme nem lett volna, hiszen a fürge kis bestiák az életben nem viszik át a labdát a saját tizenhatosán tobzódó emberhegyen. Éppen ezért, de, pont hogy oda kellett volna adni a labdát az ellenfélnek, hadd járassák körbe-körbe tanácstalanul.

Ilyen gyors, technikás csapat ellen lesre játszani önmagában életveszélyes döntés. Ha már fontosnak tartotta, hogy náluk legyen a labda, akkor viszont sokkal agresszívabb letámadással kellett volna elejét venni annak, hogy Mexikó felépítse a kontráit, és ott zilálja szét a statikus védelmet, ahol akarja. De ez csak a dolgok egyik fele, szakmai hibája, tévedése lehet egy edzőnek.

2) De az, hogy ennyire hihetetlenül gyáva és felelőtlen nyilatkozatot tegyen a meccs előtt, az nem hiba, az bűn. Mosakodás, a játékosok lenézése, a felelősség teljes elhárítása. Nem futball-kompatibilis, szentségtörés, hogy egy ilyen ember szövetségi kapitányként vb-n vehet részt. Az ilyen pökhendi, surmó mentalitást csak azzal lehetne megfejelni, ha kiderülne, hogy molesztálta a labdaszedő gyerekeket.

A sport – hál Istennek – azon kevés területek közé tartozik az életben, ahol hazugsággal csak elvétve lehet érvényesülni. Olyan nincs, hol ellazsálom az edzéseket, edzőként nem képzem magam, aztán hétvégén mégis domborítok a meccsen. Doppinggal sem, ahhoz is edzeni kell, mint a hétszentség, sők sok doppingszer pont arra jó, hogy hamarabb regenerálódik az ember > többet tud edzeni.

A francia válogatott teljesítménye az elmúlt két nagy tornán (2008 Eb, 2010 vb): 0-2-3, 1 rúgott gól, pontot is csak Uruguay és Románia ellen szereztek egy-egy mámorító 0-0 után.

Mexikó – Franciaország 2-0
A meccs már azelőtt eldőlt, hogy elkezdődött volna. A legnagyobb hiba az volt francia oldalon, hogy Diaby és Toulalan légüres térben futkározott, Mexikónak egyáltalán nem volt középpályás játéka, a saját támadásaik felépítésében pedig nem tudtak hatékonyan részt venni.

A bal oldalon Salcido és Moreno, a jobbon pedig Rodrigez-Osorio zárta a széleket – különösebb megerőltetés nélkül, hiszen klasszikus szélsőre nem kellett figyelni. Köszönhetően annak, hogy Domenech középre tolta Ribéryt, aki úgy veszett el a Marquez-Torrado-Juarez háromszögben, mintha Bermudáról beszélnénk. sagna és Evra felfutásaira hiába vártuk egész este, a három - szinte mindvégig a támadóharmadban tanyázó - mexikói csatár teljesen lekötötte őket.

Az is elsőre látszik, hogy a francia támadók 4 a 7 ellen próbálkoztak, ráadásul lassan, a mexikói védelem oda kettőződött fel, ahová akart, könnyed, galoppozó tolódással kacagták ki a vergődő franciákat, a végén tán még sajnálták is kicsit. A védelem sok mentése után alakult ki szöglet, ez lehetett volna az egyetlen mentsváruk, de igazi veszély ezek után sem alakult ki.

Mexikó viszont olyan bemutatót rendezett kontrajátékból, hogy Borisz Arkagyijev* is megmámorosodott volna tőle. Salcido világklasszis teljesítményt nyújtott, de a többiek is pontosan játszottak. A megszerzett labdákat dinamikusan rávezették a rohamot tehetetlenül szemlélő Diaby-Toulan szűrőre, majd úgy elpasszolták mellettük, mintha bóják lennének.

Innentől kezdve az volt a játék, hogy 3 a 4 ellen hányszor tudják megverni a francia védelmet, és hát láttuk, hogy elég sokszor. Franco visszalépett a labdákért, megtartotta vagy leosztotta őket a szélre, Barrera eszement gyors, Santos jól passzolt, mindennek a tetejébe a mexikói szélsővédők is annyiszor nyargaltak fel, ahányszor nem szégyelltek, hiszen egy védőt lehúzva is kettős emberelőnyben maradtak a francia támadókkal. Sakk-matt. Sőt, matt-matt.

A franciáknak sokkal nagyobb sansza lett volna, ha a Govou helyén Malouda játszik, Ribéry kimegy a vonal mellé és középen Gourcuff irányít. Ezután feltolják a védelmet annyira, hogy ne lehessen beindítani mögéjük (cca 25 méter), és hagyják Mexikót szabadon senyvedni a középpályán.  

Ha már odaadták a labdát, akkor sokkal intenzívebb letámadásba kellett volna átmenni, úgy, hogy a két középső védő és a csatárok között ne legyen több, mint ~ 30 méteres távolság. Labdát szerezni, visszakontrázni. Mexikó nagyon jó csapat, de talán a gyors, egyérintős játék, amivel ez verhető lett volna, nem megy még nekik olyan szinten, amivel meccset tudnak nyerni.

Jó meccs volt, izgalmas meccs volt, az alázat, a fegyelem és a taktika pedig kéjes örömök között döntötte le a kivagyiság szobrát Javier Aguirre mestermunkája után. Egyébként Domenech kellő ekézése után a játékosokat is elő lehet venni, nem volt köztük egy, aki megszakította volna magát a pályán.

Borisz Arkagyijev

1899-ben született Szentpéterváron, ami a történet szempontjából azért fontos, mert a futball a kikötővároson keresztül gyűrűzött be a Szovjetunióba, a kórság terjesztői angol tengerészek voltak, így Arkagyijev az elsők között láthatta az isteni játékot.

A forradalom után tette át székhelyét Moszkvába, ahol vívást oktatott a Mikhail Frunze katonai akadémián. Később, mikor a Dinamo Moszkva edzője lett, megpróbálta átültetni a vívásban is alkalmazott véd-visszavág (parád-riposzt) elvet a futballra is, ebből lesz ugye a kontrajáték. És akkor jöjjön a lényeg.

1937-ben, egy évvel a szovjet labdarúgó bajnokság beüzemelése után, a baszk tartományi válogatott tartott hosszabb túrát muszkaföldön (így emelvén fel hangjukat a spanyol polgárháború kapcsán), és módszeresen ronggyá verte a hazai csapatokat, akik borzasztó elszigeteltségükben igencsak le voltak maradva a nemzetközi futball irányzataitól.

Arkagyijev felismerte, hogy az addig játszott 2-3-5 rendszer turbósításra szorul, mert ez így nem állapot, és akkoriban teljesen rendhagyó módon elkezdte két-három órás taktikai, elméleti továbbképzéssel terhelni fiait. Öt évvel később, a Dinamo szigetországi portyára vállalkozott (Passovotchka tour), és ugyanaz a csapat, amelyik tátott szájjal asszisztált a baszkok jutalomjátékához, most három-hármat játszott a Chelsea-vel, négy-háromra letolta a Stanley Matthews, Stan Mortensen és Joe Bacuzzi támogatását élvező Arsenalt, kettő-kettő a Rangers ellen, végül tíz-egyes alázás a Cardiff Cityvel szemben. A kontrajáték létjogosultságot nyert a futball evolúciójában.