Nyilván nem követte mindannyiótok a franciáktól megszokott selejtezőbéli csetlés-botlást, lesznek/vannak, akik sikerként értékelik, hogy az alpesi alaptáborból érkezve két felkészülési meccsen nem szenvedtek vereséget, holott erős ellenfelekkel (lásd még: Costa Rica, Tunézia) csaptak össze. A szurkolói blogon a kapitány személyét húzta partvisnyélre a kolléga, itt most inkább a csapatával, a tökéletesen kiherélt válogatott kilátásaival foglalkozom, elsősorban azért, mert pont az itteni francia szakos nem szólalt még meg válogatott-ügyben, másrészt pedig azért, mert konkrét elképzelésem van arról, hogyan is ég majd le utoljára Domenech. Fapados taktikai látlelet következik.

2004 augusztusa óta, csakhamar hat éve húzódik a kálvária, amelynek volt egy szürreális csúcspontja - a legutóbbi vébédöntő -, közben a garnitúra szinte teljesen kicserélődött, az elégedetlenséget generáló játékkal viszont semmi se történt, a kilátástalanság most épp mások válogatottbeli karrierjét nyomorítja. Mondjuk, az is érdekes, hogy a kálvária szót kell használni egy olyan kapitánnyal kapcsolatban, akinek hetvenöt meccsén csak tizenegyszer kellett vereséget elkönyvelnie - ebből hat barátságos, öt tétmeccs. Becsületes mérlege ellenére sem lehet véletlen, ha a kapitány meccsei többsége - gyakran győzelmei - után ugyanazt a jótanácsot kapja, csak épp változó, egyre harsányabb szövegkörnyezetben. Makacsság, szűk látókör, kinek mi - Domenech az a karakter, akit sosem a számok alapján fognak megítélni.

Túllépve a selejtezőkön, a végigvekengett-fütyült meccseken, Henry kezén, ne firtassuk, mennyire volt nevetséges vagy érdemtelen a franciák kijutása, innentől már csak gusztus dolga megfejelni a sorozatot egy hízelgő tippel. A baj az, hogy a pesszimista prognózis is minimum négy meccsig enged majd betekintést abba a szánalomba, ami már hosszú ideje kiált reformokért, új kapitányért, bármiért. Costa Ricával szemben egy öngól segített be, bár ott a performansz is jobb volt, az észak-afrikaiak ellen viszont csak egy Gallas-fejessel sikerült elkerülni a vereséget - ez volt a Domenech-éra huszonkilencedik (!) olyan meccse, ahol egy gól után megállt a számláló -, a nyilatkozatokból mégis az elégedettség szűrődik ki. Csalóka ez is, mint az eddigiek, önbecsapásra alkalmas, pedig öltözőtől távol is érezni azt, amikor egyszerűen nem illeszkednek a darabok, amikor nem jó az adott csapatban játszani. A kapitány elképzeléseiben sem nehéz beazonosítani a fals részeket.

Érdemes egy kicsit szerkezeti metszetben megnézni ezt a válogatottat. Kapusposzton csak annyira állnak gyengén, hogy egy klasszis kapust egyszerűen ki kellett ejteni a keretből: az egymást váltogató Lloris-Mandanda párosból az egyiket jövőre már pötéék fogják agyondicsérni a PL-posztokban, erre fogadást se érdemes kötni, annyira biztos. Lloris határozottan vandersari erényeket mutat, Mandandában pedig ott bujkál a huncutság - és ezzel a hiba lehetősége -, emiatt szorul a lyoni mögé a háziversenyben. Na ők hátulról látják azt, amit mi oldalról se értünk - egy féloldalas, kiherélt, ötlettelen csapatot. A Tunézia-meccs kiváló alkalom volt arra, hogy belelessünk, miért is így van összerakva a válogatott, illetve, milyen is az élet a két Diarra és akalmasint Henry nélkül.*

*Alou Diarra hazautazott, Lass gyomorbaját kúrálja és nem lehet ott a vb-n, Henryról később.

Mit is akar Domenech? 4-3-3-at, legalábbis a noteszében valószínűleg ez szerepel. Kiindulva a látottakból, ez inkább egy 4-5-1 / 4-1-4-1, amelyen sebként tátong a tervezettség, az elképzelés hiánya. De legalább a védelem fix. Nehezen hiszem, hogy egy francia drukker ne keresné a mindenkori védősorban a '98-ast, de valljuk be, Thuramtól Desaillyig egyenként több kvalitás volt abban a négyesben, mint most Sagnától Evráig az egészben - Gallast leszámítva. Belső védőkből még így is akkora a merítés, hogy kölcsön is adhatna kettőt-kettőt a csoportellenfeleknek, ellenben a szélek közti különbséget képtelen egyensúlyozni: az Abidal-Clichy-Évra tömbnek kiosztható szerepkörre a túloldalon Sagna van kijelölve és Réveillére - csak itt, kettejük között komoly szintbeli különbség van előbbi javára, pedig megmondom őszintén, a színeshajú tagot se tartom kiemelkedő képességű játékosnak. (A korrektség kedvéért el kell mondani: a franciák abszolút hiányposztja a jobbhátvéd, a bajnokságban vannak jelöltek, Rod Fanni ugyan a keretbe való, viszont se Bonnart, se Chalmé, se Clerc nem válogatott szintű spílerek.) Nehezen érthető az is, hogy az utóbbi évek legjobb, odahaza játszó középső védőjét, Planust miért épp a vébé küszöbén kell debütáltatni a válogatottban - nyilván azért, hogy nem a vébé alatt esett át a kötelezőkön, az minden részvevőtől ciki lenne.

Itt jönne a Vieira-Makelele poszt - egy furcsa vízióval. Ha csak a két friss meccs nyersanyagát nézzük, akkor a kulcsember ebben a szisztémában - és itt kicsit kifehéredik a poszt - Jeremy Toulalan lesz, akit klubja igényei ugyan belső védővé formáltak, egy sorral följebb viszont két ember mocskát is el tudja takarítani. (Most nem volt mellette egyik Diarra se, annyira ellenben nem új a dolog, hogy kísérletezésnek minősíthessük, azért mégiscsak egy vébéről van itt szó, tisztességes csapatok nem most totózzák, mi hogy legyen.) Diarrával máshogy néz majd ki a középpálya, Toulu játékából pedig nem azt szűrtük le, hogy az extra feladatot zokon venné, de ha végignézünk a kereten, nem látunk benne tehermentesítő megoldást. Mivel Toulalan mélységben csak nagyon ritkán vállalkozik - ellenpélda az egyenlítő gól Costa Rica ellen -, az előtte játszóknak kell visszajönni labdákért akár a védők vonaláig, ez egyrészt pazarlás, másrészt széthúzza a társaságot, egy átlagosnál agresszívabb kiállású rivális (például az uruk) számára tökéletes terepet teremtve a letámadások gyakorlására - a tunéziaiak néhány lendületes támadásából ziccereket illett volna összehozni. A középen feszülő buborékot pedig a frontra lőtt labdákkal, esetleg a szélsőhátvédek szöktetésével lehetne be- és átjátszani - ebből a fogalmatlanságból következik, hogy a franciák játékában újabban több angolos jegyre lehet felfigyelni, mint az angolokéban bármikor az elmúlt egy-két évben, annyi különbséggel, hogy futni és ütközni nem igazán szeretnek hozzá, inkább potyáznak, beleolvadva az este melegébe. Kénytelenek leszünk ehhez a gyerekzáras focihoz hozzászokni, mert a taktikai repertoár sajnos nem ad teret többre.

Pedig ezzel az állománnyal igenis lehetne látványos, fineszes játékot nyomni - és még komoly kockázatot se kéne vállalni érte. Hiába az egyéniségek - sokkal több, mint a védősorban -, a jelenlegi, átgondolatlan, felnőttek-vagytok-csináljatok-valamit setup senkinek sem fekszik. Meg egyébként is, melyik csapatnak fekszik, ha kiváló csatárai ellenére a támadójátékát egy az egyben kiherélik? Nem vagyok egy nagy taktikamágus, de számomra feltűnő, hogy mennyire nokedli ez a produkció, holott a fenti, rugalmas szerkezetben lenne pályára küldhető a legtöbb támadáshoz értő játékos - a biztonság megbomlása nélkül. Öt támadásra termett spíler még nem feltételezi az attraktív támadófocit, legalábbis Domenechnél biztos nem, így fordulhat elő az, hogy Anelka és a mögötte zsibbadó Govou-Gourcuff-Malouda-Ribéry kvartett jelenleg csak a homályban focizgat.

Ha csak az utóbbi két meccs példáját nézzük, a négyes tagjai között előnytelenül oszlanak meg a feladatok. A közelmúlt válogatottjának egyik legüdébb jelensége, Gourcuff irányítana, de nem tud. Malouda beljebb kényszerül és megy a forgácsba, csakúgy, mint Ribéry - csak más miatt, őt lefaragják. És itt aztán végképp tökmindegy, van-e Nasri vagy Ben Arfa, nem tőlük állna össze a kép. Costa Ricát Valbuena keserítette, Tunézia ellen meg Gourcuff és Malouda jutottak lövésig, de távolról sem ők voltak a legtámadóbb felfogású emberek a csapatban. Hanem? A propellerfejű jobbhátvéd Sagna. Becsülettel kerülgette a kupacokat, amit az erőlködő Govou pakolt az útjába.

Lendületet csak a szélről felzárkózó védőtársak adhatnak, esetleg a visszalépő csatár - ezt a melót is csak Gignac, esetleg Henry fogja rendesen elvégezni - játékával lehet emberfölényt kialakítani, netán ziccert. Na és akkor ki rúgja be? Henry? Két éve Domeneché lehetett volna az ország legszőrösebb töke, ha kihagyja, most már ettől se mennénk a falnak. Titi dombitibis magasságokba érve már csak kényelmes első cserének jó, esetleg az egyéni villanás reménye tarthatja a kezdőben, de ott is elég idegenül mozog már. Nem véletlen, hogy az utóbbi egy évben egyre több meccset kezd a kispadon és ha a szisztéma közben nem változik kétékesre, a vébén is ez vár rá. Anelka? Időmilliomos, bőven kibeszélhetné a szurkolókkal az aktuális frizuradivatot. Cissé? Mint Mr. T. a Szupercsapatból, letépi az arcodat, még csereként is, ha olyanja van. Benzema? Ja, ő itt sincs.

Domenechtől talán senki sem várja, hogy vállalható módon szerepeljen Dél-Afrikában. Egy középszernél jóval többet ígérő keretet kényszerít arra, hogy valahogy megtalálja a helyét egy rossz sablonban, nincsenek előremutató elképzelései és nincsenek potenciális királycsinálói sem, mint Zidane. Akadnak viszont megfelelő eszköztárral bíró riválisai: Uruguayban érzem a meglepetést, Mexikóban nem annyira, de ami bennük mocorog, az is elég lehet, hogy elhitessék a kapitányt mentegetőkkel: ez a válogatott, így, ebben a formában, nem sok jóra számíthat.  Végső esetben pedig bohócparti a tizenhat közt Maradonával - az igazi mélypont.