(Az NST történetében hagyomány, hogy a BL-döntő előtt objektív, tudományosan megalapozott elemzést készítünk arról, hogy az egyes csapatok miért nem nyerhetik meg a mérkőzést.)

Alapvetés: az Inter mindennek a legalja. Ez már a kezdetek óta így van, és ezt a klub maga is elfogadta, más magyarázat nincs a büdös bunkók ilyen mértékű exodusára az Inter felé. Hosszú, tömött sorokban jöttek a futballpályák legnagyobb tahói, míg hosszú áldozatos munkával el nem érték, hogy a leghitványabb söpredék alkossa a csapatot. Bravo! Ezt a fajta játékost amúgy jellemzően két nemzet fossa bele a világba a legaktívabban: a német és az argentin, nem csoda, hogy mindkét országból számtalan játékos érkezett Milánóba, hogy tovább vigye a világ legundorítóbb klubjának hagyományait. És hogy ezek mik? Elsősorban: költs a legtöbbet, de vigyázz, hogy soha ne nyerj semmit. Másodsorban: próbálj csalni, hogy ne mondhassák, nem tettél meg mindent. És végül: maradj egész nyomorult életedre szerencsétlen második. Persze csak a városodban, a ligádban ez már siker lenne.

Pénz és ambíció volt rogyásig, úgyhogy nem meglepő, hogy mindig sikerült korszakos egyéniségeket a klubhoz édesgetni. Viselte az Inter mezét aranylabdás, aranycipős, aranylábú és aranytökű (ez természetesen Adriano), volt, hogy egyszerre több is, de másfajta arany sosem jött a házhoz. Ez a klub nem más, mint a Gyaloggaloppból megismert ostoba király birodalma, amin mindenki röhögött, amiért a mocsárra próbál meg várat építeni, de az mindig összedől, aztán elsüllyed. Kivéve, amikor leég, összedől, és csak azután süllyed el, ugyebár. A lúzerség bűzös mocsara évről évre ugyanúgy nyelte el a gusztustalan húzások, és az elköltött gigantikus összegek ellenére folyamatosan sikertelen klubot, így egy idő után bármerre jártak, mocsárszag követte őket.

Hagyjuk is, hogy Pirlo és Seedorf Drazsen Brncsicsért és Francesco Cocóért cserébe kerültek el a csapattól, hiszen itt inkább könyvelési ügyeskedésről volt szó, és érintett volt a susmusban a másik fél is. Hasonló volt a helyzet Cannavaróval, vagy éppen Crespóval: ezek a játékosok kiváló futballisták voltak, csak ahogy megcsapta őket a mocsár szaga, azt is elfelejtették, hogy kell bekötni a cipőt, és hogy kell leolvasni a mutatós órát. Aztán – rendszerint nagyon gyorsan, és sokkal kevesebb pénzért, mint amennyiért jöttek – távoztak, és újra tudták, hány óra, és a cipőjük is jól állt a lábukon.

Az elmúl húsz év másról sem szólt, csak arról, hogy az Inter milliárdokért leigazolta az ellenfelek villogó játékosait, akik aztán csúfosan megbuktak Milánóban. Az Inter a nagyok között lebőgött, úgyhogy elment alsósokat verni a homokozó elé: a kifejezetten szerencsétlen balfaszok számára kiírt UEFA-kupában ment a tarolás, meg a királykodás (a méltán népszerű, és hasonló attribútumokkal rendelkező Schalke azért ott is az orrukra koppintott), de például a 94-es győzelem mellett volt más izgulnivaló is tavasszal: egyetlen ponttal sikerült bennmaradni a Serie A-ban. Moratti érkezésével aztán sikerült még mélyebbre merülni a fortyogó takonyban: az Inter kétszer döntötte meg az átigazolási világcsúcsot, de velük sem sikerült odaérni, de még a közelébe sem! A Milan szurkolók transzparense ekkoriban azon poénkodott, hogy az olasz média minden júliusban azzal van tele, hogy az Inter bajnok lesz, és ez egészen augusztusig tart is, amikor az első fordulókban gyorsan eldől, hogy nem lesz.

Ronaldóval sem tudtak mit kezdeni, Moratti hiába édesgette sérülten is, az argentinokba mindig szerelmes volt, és az edzőt nem volt hajlandó kirúgni még a brazil sztár kedvéért sem. Ronaldo egy év után felépült, a nyáron gyorsan világbajnok lett Brazíliával, az év végén Aranylabdát nyert – csak nem az Internek, mert közben elhúzott a Real Madridhoz. A másik rekordigazolás sokkal jobban sikerült, amit az is bizonyít, hogy Bobo Vierivel a mai napig perben áll a klub. A csatárt Lippi vitte magával Milánóba (amúgy Lippi sem perecelt pályafutása során akkorát sehol, mint az Internél), ahol hiába rugdosta a gólokat rendületlenül, egy idő után teljesen ellehetetlenedett a helyzete, sorozatos viták után távozott. De ott volt még Roberto Baggio aki mindenkivel nyert az Intert kivéve, vagy a világ legjobb ballába, Alvaro Recoba, akit szintén sikerült tönkretennie a mételyes közegnek. És hogy miért perel Bobo? Á, semmi komoly, csak Moratti lehallgattatta a telefonját.
 
Megüti a fülünket a lehallgatás szó. Hol is hallottuk ezt? Hja, igen: a calciopoli. A bíróküldési botrány, ahol az Inter végre megtalálta azt a platformot, ahol legyőzheti a pályán reménytelenül üldözött ellenfeleket. Itt viszont gyors, lendületes támadásokat vezetett, és ripsz-ropsz, a mezére nyomtak egy plecsnit, amiért csak annyit tett, hogy nem esett ki a Serie A-ból. Elszipkázta a földbe döngölt Juventus épkézláb játékosait, és amennyire tudta, kitörte a Milan nyakát is. Bármilyen furcsa, ehhez semmi mást nem kellett tennie Morattinak, csak jól igazolnia, és most nem is nyúlt mellé: Guido Rossi megbízható Inter-káder volt, a kellő magabiztossággal vezényelte le a calciopolit, hogy aztán beüljön a Telecom Italia vezérigazgatói székébe. Micsoda? Hogy a Pirelli tulajdonosáé a TIM is? Hát léteznek ilyen hihetetlen egybeesések? Ezt jól csináltad, Massimo, de már közelít az úthenger…

A calcipoli óta eltelt öt évben az Inter már semmit nem bízott a véletlenre. Bár ellenfél már nem nagyon volt, még ráerősítettek a bírók megvásárlásával is, hogy még egy olyan szerencsétlen hülye, mint Mancini is képes legyen behúzni három bajnoki címet. De valami még mindig hibádzott. Kellett még a koktélmeggy a szarostorta tetejére, és Moratti el is hozta: Jose Mourinho érkezésével vált egészen biztossá, hogy az Inter minden idők legundorítóbb csapata. No contest! Már előtte is érdemes volt végignézni a keretükön: Ibrahimovic kvalitásait nem kell külön kiemelnünk, Samuelt a Serie A bármelyik csatára örömmel végezné ki, Cordobától Bogotában is félnek, pedig ott az ovisoknak is machete van az uzsidobozukban, Muntarit a saját anyja sem szereti, és még bele sem mentünk Materazziba. Moratti viszont még nem volt elégedett. Valami még hiányzott. Fogta tehát a fenti játékosok DNS-ét, leküldte a pokolba kiigazításra, majd örömmel konstatálta, hogy a visszáruban valóban benne van minden: Balotelli akár lehetne az Inter címerállata is.

Egyetlen szerencsénk, hogy Moratti keze nem ér el Európáig, a hazai stiklik nem sokat érnek a BL-ben, így legalább az az egy biztos, hogy nem kell ezt az ork-hordát bámulnunk a kontinens csúcsán egy évig. A Real Madrid-rejectekből összeállított csapattal már amúgy is pirosba ért a gusztustalansági mutató, de még rádupláztak a Serie A egyik legnagyobb bunkójával, Thiago Mottával (Muntari mellé, vágod?!), végül sikerült elhozni a Barcától azt a játékost, akit még Martin Luther King is leniggerezne. A bírók nélkül még így sem játszhatnának döntőt, hiszen a Barcelona 2-0-ra legyőzte őket, miután Milánóban  2-1-re kikapott, mégis ott lesznek Madridban.

Szerencsére azért nyerni biztosan nem fognak, az ember DNS-ébe vésett kódok ugyanis nem változnak meg csak úgy hirtelen attól, hogy egy nagypofájú portugál seggdugasz azt akarja. Élünk a gyanúval, hogy az eddigiek mind csak azért történtek, hogy a végén még jobban fájjon a Bayern által kiutalt lángos.