Amikor a Bayernnek kisorsolták az „A” jelű csoport tagjait, még abban a fázisban volt a világ, hogy van Gaal ólajtószerű bukása napok-hetek kérdése, a Juventus pedig sosem látott diadalmenet előtt áll, amelynek keretében nyilvánvalóan a földdel teszi egyenlővé riválisait. Azt meg alapból sejtettük, hogy a francia bajnokkal egyszerű dolga nem lesz senkinek, de legalább a Maccabi-t le lehetett nézni. Öt nappal a Mainz elleni bukta után ez sem volt kis dolog. Valahogy mégis sikerült a csoportból továbbjutni, sőt, valahogy mindig sikerült az egyenes kieséses szakaszban is. Valahogy minden összejött idén. Eddig.

Augusztus huszonhetedikén, azaz a sorsolás napján egész pontosan kettő ponttal állt a csapat három forduló után a bajnokságban, sikerült két csudálatos 1-1-et kiharcolni a Hoffenheim, illetve a Werder ellen, majd a Mainz kétgólos vezetésére egy öngóllal reagálni. Ekkor derült ki, hogy objektíve az egyik legnehezebb kvartettbe kerültek, mivel két gigaklub, plusz egy topliga bajnoka küzdött két helyért. Enyhén szólva nem volt rózsás akkor a hangulat a Säbeneren – ahogy ez egy topklubnál menetrendszerű, tízből hat ember elzavarta volna a hollandot egy tulipánföldre kapálni. Elnézegetve a mostani (kezdő)csapatot, érdekes idők jártak augusztusban: az első három meccsen Rensing védett, Pranjic leginkább balbekkett játszott, de mindenképp a szélen… khm… tevékenykedett, Schweinsteiger meg amolyan hitzfeldi örökségként szenvedett tovább a másik vonal mellett, bár Magath és Klinsmann se jött rá, hogy ez így nem nagyon jó. Tizennegyedik volt ekkor a bajnokságban Bayern, nyeretlenül, negatív gólaránnyal, kilátástalan játékkal – remény meg csak annyi, hogy Ribéry és Robben egyszer biztosan felépül.

Ezt követően két nagyon jó dolog történt a Bayernnel, Thomas Müller és Robben ugyanis elkezdte az idényét. Bayern-Wolfsburg 3-0 Robben duplájával, Bayern-Dortmund 5-1 Müller duplájával – ekkor mindenki szerette volna elhinni, hogy nincs megállás, de a lendület nem tartott sokáig. A Maccabi 3-0-s legyőzése (Müller újabb duplájával) valószínűleg minden évben sikerülne a Bayern B-nek is, tekintve, hogy az izraeliek egyáltalán nem tűntek jobb csapatnak, mint a Loki, azonban a Juve elleni otthoni 0-0 elég elkeserítő volt. És nem csupán azért, mert Herr Glasknie-t le kellett cserélni 40 perc után, hanem mert hiába volt sokkal jobb a bajor együttes, ha egyetlen helyzetét sem tudta kihasználni: vagy Ribéry flegmáskodta el, vagy Buffon ért mindig oda.

A Bordeaux-tól elszenvedett mindkét vereség teljesen jogos volt, ha azt nézzük, hogy van Gaal tanítványai pocsékul játszottak az oda- és a visszavágón is. Ha van meccs, amellyel kapcsolatban lenne értelme bírózni, az a franciák elleni második találkozó, elvégre már-már komikus volt, amikor Ciani a gólvonalon fekve tenyérrel ütötte ki Klose labdáját, de visszaugorva a mondat elejére, fontos megjegyeznünk, hogy bírózni sosincs értelme. Így tegyünk hozzá annyit, hogy az a csapat, amelyikben Timoscsukot a jobb szélen (!) játszatják, nyugodtan kapjon ki bárkitől, hátha tanulnak belőle. (Úristen, a bal szélen meg Pranjic volt…). Ki is szoptak otthon (is), ez idő tájt aligha adott volna akárki egy lyukas garast a továbbjutásra. Az ötödik játéknapon a Bordeaux megtette azt a szívességet, hogy a Juvét elpáholta, így mivel a Haifa-t mindenki oda-vissza ütötte és korábban a Juve otthon tartott egy pontot Blanc gárdája ellen, egy egységgel mentek a zebrák. Ergo a döntetlen is elég volt nekik az utolsó meccsen. Elég lett volna.

Sokszor, sok nyilatkozatban elmondta már van Gaal, hogy a torinói meccs volt a fordulópont, ott dőlt el, hogy ezt a csapatot komolyan kell venni idén, és főleg mentálisan iszonyú sokat számított az a siker. A legfurcsább egyébként az, hogy az eredményben felfedezhető különbség a legkevésbé sem volt túlzó, bár ez sem igaz, mert a legfurcsábbnak mégis a félidőben végrehajtott del Piero-Poulsen cserét nevezném. Részemről kisebb sokként éltem meg a meccset, valami eltört, mert ilyen Juventust még életemben nem láttam. Nem feltétlenül most kell eldöntenünk, mennyire válik dicsőségére a Bayernnek az utóbbi kilencszáz év legtragikusabb Juventusát legázolni, de annyi biztos, hogy a tét irgalmatlanul nyomhatta a bajor vállakat, Trezeguet gólja után pláne. Összeomlás mégsem volt, Butt higgadtan értékesítette a büntetőt, a Lahm-Bommel-Schweinsteiger-Olic tengely pedig rohadtul nyugodt tudott maradni. Nyugodtabb, mint Klinsmann alatt nyerésre állva bármikor.

Ami a nyolcaddöntőben következett, az egyrészt újabb bírózásra adhat okot, tekintve, hogy Klose lesgólja (bár a képen látszik, hogy nem volt les, de a béke kedvéért ok, legyen az) egészen szenzációs jelenet volt, amilyet tényleg ritkán látni komoly nemzetközi meccsen. Sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha döntetlennel utaznak a bajorok Firenzébe, vélhetően egy minden szempontból teljesen más mérkőzés. Az mindenesetre tény, hogy miután van Buyten szezonbeli legijesztőbb meccsén a lilák is lőttek egy lesgólt, 3-2 után pontosan 25 (!) percen keresztül a lehető leghalványabb fogalmuk nem volt arról, hogyan kéne egy normális támadást végigvinni. (Rendszerint támadásból lesz ugye a gól, ez utóbbi megszerzése nekik elkerülhetetlen lett volna a továbbjutáshoz). Eltörpül persze emellett, bár nyilvánvalóan össze is függ vele, hogy szemmel láthatóan sípolva vették a levegőt. Ebben a forgatókönyvben minden a müncheni lesgól miatt lett persze olyan, amilyen, de a Fio amolyan Schalke-mintára legfeljebb a szívek bajnoka lehet, a tüdőé például semmiképpen sem. Az is inkább csak azért, mert tíz éves korára minden valamirevaló futballdrukker…
Itt és most annyi fontos nekünk, hogy már megint borzasztó presszió alatt volt van Gaal csapata és megint fel tudott állni – nem volt parádé, nem gázoltak, de amennyi kellett, azt hozták.

Manchesteri túra várt a Bayernre a nyolc között, persze előtte az Allianz-ban kellett valamit felmutatni. Az első percben Demichelis ezt maradéktalanul teljesítette, hiszen sikerült 40 másodpercen belül először felrúgni Nanit, majd a megítélt szabadrúgás beívelésénél pofára esni, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy az elefántbébi halál nyugodtan belsőzhessen a léc alá. Ribéry minimum tökmázlis szabadrúgásgóljánál még nem gondolta egyetlen manchesteri sem, hogy ebből gond lehet, azonban a fél lábon ugráló Rooney látványa és a semmiből előtűnő Olic lövőcseles gólja után bizonyára lefelé görbült az ajkuk. Ha volt is a vörös lelkűek közt bárki, aki komolyan aggódott, az bizonyára megkönnyebbült a visszavágó első 10 perce után, mivel ekkor már 2-0-ra vezettek kedvenceik, méghozzá olyan lehengerlően, ami méltatlan egy negyeddöntőhöz. A Bayern idényének egyik leggyengébb félideje volt, és csak azért van ott a mondatban az ’egyik’ szó, mert Olic az Allianz Arena után az Old Traffordon is visszahozta a reményeket. Az egész BL-menetelés legfontosabb pillanata volt ez, e nélkül Rafael kiállítása lószart nem ért volna. Átfordult az egész egy őrült hajrába, és kellett persze egy félelmetes rúgótechnikájú Robben ahhoz, hogy ne csak gürizés legyen, hanem siker is.

Elődöntős teljesítményét értékelni nehéz lenne a Bayernnek, mivel elképesztő fölénnyel lépték le a Lyont. Látszólag necces volt az odavágó, de ezen inkább kuncogni lehet, mivel a franciák megközelíteni sem tudták emberelőnyben Butt kapuját, aminek vajmi kevés köze van ahhoz, hogy a sok helyzet helyett végül csak egy távoli, megpattanó lövésből tudtak a bajorokgólt elérni. A csodálatos felvezetés ellenére 1-0-val utazhattak Lyonba, ami nem sok jóval kecsegetett. Meggyőződésem, hogy van Gaal hibázott ennél a meccsnél, még akkor is, ha az élet utólag ezt nem igazolta. Az év legelbaszottabb cseréje volt a félidőben meglépett Timoscsuk-Olic, tulajdonképpen semmi nem indokolta, ráadásul tolhatta fel Schweinsteigert valami árnyékékszerű képződménynek. Utána meg, amikor Gomezt be akarta honi, szinte egyértelmű volt, hogy szíve szerint a húsz perce beállt ukránt vinné le, de azt mégse lehet, úgyhogy lejött az egyébként jól mozgó Pranjic. Persze kiválóan jelzi a Bayern tavaszát, hogy visszagondolva egy ilyen cserén kell/lehet legfeljebb bosszankodni. Összességében sok éve nem láttam ennyire gyenge Lyont, de arra jó volt az elődöntő, különösen annak második találkozója, hogy Olicnak egyetlen döntőbeli gól is elég legyen a társgólkirályi címhez. Ezen kívül mást nehéz lenne hozzátenni, Ribéry kiállítása jogos volt, de legalábbis jogtalannak nem nevezhetjük – utólagos eltiltása már másik téma, a CAS ítélete pedig várható volt. Lelkük rajta.

Van Gaal-ról bebizonyosodott, hogy csapatot építeni nagyon tud és ha megkapja a bizalmat, mentális szempontból rohadt erős gárdát rak össze, amelyik nyerni nem fog mindig, de a fejben történő összerogyástól csak szélsőséges esetekben kell félni. Megverheti őket az Inter, Ribéry nélkül pláne, ha Badstuber lesz a balbekk, pláne, de megalázni biztosan nem fogják. Úgy garantáltan nem, ahogy a MU tette a visszavágó első 25 percében. Valamit nagyon tud a holland, rég láttunk ennyire egységes FC Hollywood-ot.