A futball egyik bűvöletes tulajdonsága, hogy ugyanazt a mérkőzést tízezer néző húszezerféleképp látja, és ennek következtében vég nélkül lehet vitatkozni felette. Az egyikük Cervantes korából veszi a hasonlatait, a másik az afganisztáni helyzet szakkifejezéseivel elemzi a játékot, miközben a harmadik akkorát zuhol a söntéspultra, hogy az menten kettéreped. Legegyszerűbb tehát kettéválasztani a dolgokat. Főképp azért, mert a szurkoló nem passzív befogadó; buzdít, hőzöng, kárál, lelki tusát vív, felemel, elátkoz, harcol, megsemmisül, aztán kezdi elölről. A csapat az isten, a játékosok a szentek.

Aki elméjét lazacrózsaszín pszichonikus pajzsba burkolta tegnap, úgy látta, hogy Dani Alves égbekiáltó helyezkedési hibákat követett el, és még mindig képtelen beadni. Úgy látta, hogy Busquets szűrő létére egy darab szabálytalanságot tudott felmutatni, Pique, Xavi és Maxwell egyet sem. Átjáróház. Keita az egész meccsen nem csinált az égegyadta világon semmit. Messi egy vasbetonba ágyazott mammutfenyőt sem tudott kicselezni, Xavi oldalra pilinckázott, és persze ott van az a haszontalan Ibra, az egyenes kiesések léhűtője.

Aki viszont már oviban is csak Pirelli traktorgumikon volt hajlandó ugrálni, mindebből egy mákszemnyit sem vett észre. Hiszen ott volt neki a Capitano, a meccset hi-bát-la-nul, gondolatnyi rontás vagy tévedés nélkül leoktató Zanetti. A mindig zseniális Maicon. Az ezúttal alázatos arcát mutató, két gólt is előkészítő Eto’o, aki felszántotta saját térfele közepét is. Vagy a szezon előtt lesajnált, azóta a világ legjobbjai közé emelkedő Milito, aki olyan összetett és fajsúlyos centerjátékot mutatott be, amit Spanyolországban játszó védő ritkán lát közelről.

Az igazság – egy váratlan fordulattal – nyilván a kettő között mozog.

Guardiola hibát követett el, mikor szembefordult az utóbbi időszak meghatározóan sikeres szisztémájával, a center nélküli játékkal. Ibra most szedte össze magát sérüléséből, ráadásul azt is látnia kellett, hogyan tüntette el Drogbát 180 percre az olaszok védelme.

Az Inter zsinórban négy bajnokságot nyert, kiváló csapat, tele sokoldalú játékossal, akik szigorúan betartják az edzőjük utasításait. Éppen ezért, fogalmam sincs, mire számíthatunk, de mi azért jöttünk, hogy a saját játékunkat játsszuk – mást nem is tehetünk – nyilatkozta Guardiola a meccs előtt, hogy aztán mégis csak meghasonuljon önmagával. Ez alatt nem csak Ibra játékát kell érteni, hanem az ezzel járó, a folyékony rendszertől sokkal hosszabb passzokra épülő támadásszövést, és a kimondottan visszafogott letámadást is. Pedro – a Barca egyetlen jó teljesítményt nyújtó játékosa – ez ügyben jobbára egyedül küszködött, a legtöbb faultot is ő tudja felmutatni.

A csapat egyensúlya is teljesen felborult. Maxwell egyszer jött előre, hogy rögtön gólt lőjenek belőle, miközben olyan dzsumbuj volt a pálya másik oldalán, hogy helyszűkében alig lehetett felrajzolni. A meccs ráadásul rámutatott a Barca keretének leggyengébb pontjára is: Iniestának semmilyen szintű rendű és rangú helyettese nincs. Ettől persze Guardiola nem lett rosszabb edző, de most mellényúlt, és rárabolt a tőgyekre.

Eközben Mourinho a felezővonalra rajzolta Pandevet, az izomgolyó rendszeresen találkozott a felfutó Alvessel, Cambiasso azonnal rárontott Xavira, miközben a Keita elleni védekezést rábízta Eto’o-ra, hogy a gép szinte szabadjátékot dobjon Maiconnak.

Ennyivel azonban nem érte be, a két legnagyobb dobása még hátravolt. Hiába halandzsázott, hogy nem Messiről szól a Barca játéka, és hogy kicsoda? Ő? Ő ugyan nem fog őskövületnek számító követő emberfogást bedobni Messi ellen, hagyjuk már, uraim. Hát nem voltam rest kivágni pár állóképet a meccsből a Motta-Messi szimbiózis, és a többi vitás kérdés vizuális illusztrációja végett.

1. Jelenet: Maxwell éppen beindul a balszélen, hogy vezetéshez juttassa csapatát. Motta harminc centiről bűvöli Messit.

2. Jelenet: Milito lekészítéséből pillanatokon belül egyenlít az Inter. Motta gyakorlatilag kézen fogva kíséri Messit.

3. Jelenet: A Barca labdakihozatalra készül, Messi kínjában a saját tizenhatosáig kóborol vissza labdáért. Rosszul teszi. Motta 0.23 másodperc alatt szabályos becsúszó szerelést alkalmaz, öt másodperccel később pedig megszületik az Inter harmadik gólja. 

Nyerő húzásnak mégsem nevezném egyik citált esetet sem. Az igazán perdöntő az volt, hogy az Inter – amíg fizikálisan ez bírni lehetett – szinte minden labdaszerzés után első szándékból, azonnal gólszerzésre tört. Két keresztpassz nem sok, annyit sem mutattak be a meccsen, hanem teljes sprintben, mindenféle labdadajkálást mellőzve koncentráltan támadták a kaput. Utoljára – igaz kicsiben – a végül UEFA-kupát nyerő Zenittől láthattunk ilyesmit. Labdaszerzés, három-négy ember szívszaggató vágtát dob be, zutty, lehet közepet kezdeni. Egyszerűen lesprintelték a Barcát.

Mivel 12.00-kor újabb poszt tűnik majd fel az NST-n, kizárólag Mourinhónak szentelve, csak néhány rövid gondolatot a maestróhoz.

Senki sem szereti a nagypofájú embereket, de mindenki szívesen meghallgatja őket. Ez egy relevánsnak mondható Muhammad Ali mondás, amivel csak azért nem értek teljesen egyet, mert mindig is komáltam ezt a szarházit, akinek a legnagyobbak között van a helye.

Lehet boncolgatni, hogy vajon az ő karrierjének hol a csúcsa, de minden tényezőt összegezve csak oda tudok kilyukadni, hogy teljes forradalom a Real Madridnál, minden szakmai és döntéshozói hatalom az ő kezében, hogy ami Johan Cruyff Barcelonában, az egy napon Jose ’Special-fucking-One’ Mourinho legyen Madridban.

A meccs zárásaként vizsgálhatjuk a lelki tényezőket, a motivációt. A spanyol-amerikai (0:2) KK-elődöntő ugrik be, az, amelyiken a spanyolok elveszítették 35-meccses veretlenségüket, tovább nem is részletezném, mindenki emlékszik. Az Inter nagyon akarta ezt a meccset, külön-külön és együtt is beledöglöttek minden labdába.

Mindazt, amit az erkölcsről és az emberi elkötelezettségről tudok, a futballnak köszönhetem – mondta egyszer Albert Camus, és kurvára igaza volt.

Vitapontok

Igen, a harmadik gól les volt, kb. 30 centis. A labda épp Sneijder fején van, így nem látni, azt viszont igen, hogy Milito szinte az ötös vonalán áll, Pique meg nem.

Igen, a második gól előzménye az volt, hogy Motta  (csapó négy) hosszú métereken keresztül rángatta Messit, aki erre botor módon megállt, és példáját a fél Barcelona is követte, az Inter viszont a meccsre jellemző módon végigviharzott a pályán. (A poszt végén hiperlinkelt videóban meg lehet nézni a teljes jelenetsort)

Nem, Dani Alves kivételesen mégsem hibázott az első gólnál. Puyol a rövid ötösön, ahol kell, Pique Militóval párban, Alvesnek követnie kellett a befelé húzódó Pandev mozgását - a háttérben Sneijder kószál magányosan.

Az Alves elleni tizenegyes fújható lett volna, mert bár Sneijder mintha az utolsó pillanatban visszahúzná a lábát, az mégsem járja, hogy a derekam mellett jobbra-balra feltűnő csülkök közepette kelljen kapura törnöm. Perdöntő felvételt nem találtam, de a meglévő kontaktus valószínűsíthető.

Mindazonáltal a végtelenbe nyúló, és végül mégis csak Övrebo nevével végződő eszmefuttatásoknak nem sok értelme van. Az Inter megérdemelten győzött, pártállástól függően a különbséget lehet vitatni, de a vége akkor is az, hogy Internazionale – Barcelona 3:1