Többször eljátszottunk már a gondolattal, hogy kinek szurkolnánk, ha olyan európai nagyvárosban élnénk, ahol két első osztályú focicsapat is található. Ebbe bővebben nem is mennék bele, mert ezzel még van tervünk, de Manchesternél valahogy mindig egyértelmű volt, hogy a City lenne az. Pedig csodáltuk a '99-es döntőt, Giggset és Scholest még egy törökfürdőben is meghajlással üdvözölnénk, Beckham előtt meg bármikor kalapot emelnénk, de valahogy nem tudunk rajongani az egész csapatért. Ez az, amit nehéz megmagyarázni, el kell fogadni. Aztán 2007. januárjában, puszta véletlenből, ebbe a városba kerültem, ahol már egy kiforrt CR is várt. Így egyértelmű volt számomra, hogy nekem továbbra is a körmendi szurkolói csoportot fogja jelenteni a Red Devils szó. Azonban az eszem sem ment el, és próbáltam minél többször bejutni az Álmok Színházába. Lapozás után a nyolc sikeres látogatás esszenciája, saját képekkel, videókkal.

Megérkezésemkor egyértelmű volt, hogy a sightseeing első állomása az Old Trafford lesz. Mondjuk hülyére nem kellett gyalogolnom magam, mert az albérlet ajtajából lehetett látni a stadion tetejét és huszonötperces séta után már Matt Busby szobrával álltam szemben.

A csonka szezonban még csóró voltam, meg elég esélytelennek tűnt a jegyszerzés is, így csak egy bérbe adott meccset láttam. Áprilisban, a FA Cup elődöntőjét, egy szenzációs mérkőzést (Chelsea - Blackburn). Akkor még egy nyomorék kamerám sem volt, mobilomon meg a telefonálási funkciókat preferáltam, így erről a meccsről, a memóriámon kívül sok emlékem nincs (gyönyörű napsütés, Mark Hughes tíz méterre, Joe Cole ötre, Ballack lőtte a győztes gólt, mindkét tábor végigénekelte a meccset). De az biztos, hogy ez a stadion MU nélkül, olyan, mint a Dallas Bobby nélkül (lásd még Juventus - Milan BL-döntő 2003-ból).
Sebaj, tétmeccs United nélkül az Old Traffordon. Pipa.

Aztán sok víz lefolyt a Mersey-n, és jött a felkészülési szezon. Milliomos nem lettem, de úgy döntöttem, hogy legértelmesebben - a spóroláson kívül - úgy tudom elverni a pénzem, ha azt a focira költöm. Nyári hazaruccanásom előtt az Inter érkezett. Szinte ingyen volt a jegy: 10 font, és teljesen megtelt a stadion a két aktuális bajnok tiszteletére. Soha ennyien még nem voltak felkészülési meccsen ebben a stadionban. Persze, sportértéke nem sok volt, de a Stratford Enden ültem és büszke lehettem Filkor Attila pályára lépésére.
A hangulat nem volt frenetikus, nem is vártam csodát egy tétnélküli meccstől, de azért ezen a téren a későbbiekben többször is csalódtam.
Felkészülési meccs az Old Traffordon. Pipa.

A szezon kezdetekor már látható volt, hogy a jegyszerzés hivatalos úton a Unitednél nem lesz sétagalopp. Elég sűrűn csekkoltam a honlapot, de szeptember végéig kellett várnom, amíg egy működő genaral sale-es linket találtam. Nem is haboztam egy percig sem, és lecsaptam a Carling Cup első meccsére, amikor a másodosztályú Coventry City látogatott Manchesterbe.
A jegyem a vendégszektor mellé szólt. Igyekeztem időben kiérni, hogy nehogy lemaradjak bármiről is. Minden jól ment mindaddig, amíg öt perccel a kezdés előtt nem érkezett meg egy pár, akiknek az egyik bérletük pont ugyanarra a helyre szólt, mint én az én jegyem. Rögtön tudtam, hogy a MÁV honnan vette a szoftvereit, és azt is, hogy az ilyen esetek kezelésében még van hova fejlődnie a vasúttársaságunknak. Ugyanis egy steward, miután felismerte a problémát, sűrű elnézések közepette lekísért a pár szektorral lejjebb lévő - második számú - VIP-páholyba. Így bőrszéken nézhettem végig, ahogy egy világoskék mezes City bucira veri a Unitedet. Az eredmény (0-2) ne lepjen meg senkit, Sir Alex ezzel a világverő tizeneggyel küldte ki a csapatát: Kuszczak; Bardsley, Pique, Evans, Simpson; Martin, Anderson, O'Shea, Nani; Fangzhuo, Eagles. Vicces, de az ellenfél két gólját szerző Mifsudról többet tudtam abban az időszakban.
Lehet, hogy sztárokat nem láthattam, de a tizenegyezer vendégdrukker atmoszféra teremtése a második gól után szédületes volt.

És persze nem maradt el a Que sera Wembley-s átirata sem.
Carling Cup az Old Traffordon. Pipa.

Októberben nővéremék ruccantak ki, kétéves unokahúgommal egyetemben. Az volt a tervük, hogy olyan hétvégén jönnek, amikor nem rangadót játszik a MU, és akkor talán könnyebben tudok nekik jegyet szerezni. A választás a Boró látogatására esett. Próbáltam biztosra menni, hogy legalább egy jegyük legyen, és vettem egy éves One United tagsági kártyát, amivel lehetőség van már a general sale állapot előtt jegyekre jelentkezni, s éves szinten több jegyet garantál. A pénztárcámban így a City Membership Card-om alá egy One United kártya is becsúszott. Ergo, komoly esélyem volt arra, hogy bármelyik városi csapat ultrái jól elkalapáljanak. Aki erre vár a posztban, annak nem kell tovább olvasnia.
A szerencse mellénk szegődött, mert egy héttel a meccs előtt meg is kaptam postán a jegyet. Nade ez még csak egy, ki fog otthon maradni, volt a kérdés. Ekkoriban volt vezetőváltás a hotelben, ahol dolgoztam. Az új főnöknőnél a konyhában én voltam a kedvenc, mert én legalább beszéltem angolul, a többiekkel ellentétben szerettem a focit, és nekem is a kedvenc sorozataim közé tartozott a Waczak Szálló (que?). Amikor vázoltam neki a problémámat, rögtön megnyugtatott, hogy tud jegyet szerezni. Így az egy jegyemet, nemcsekély ráfizetéssel, becseréltem a barátja két bérletére.
A nővéremék így előbb láttak United-bajnokit, mint én, mert amíg ők Nani bombáját nézték a stadionban, addig én a szállodában vigyáztam a kislányukra, meg követtem neten, ahogy a Chelsea hatot gurít a City-nek. Nem ez volt életem legboldogabb napja, az biztos.

Ha már megvettem, akkor triviális volt, hogy használom is a szezon további részében a One United-os tagságomat. Több meccsre is jelentkeztem, de ahogy várható volt, a bajnoki rangadóknál (Chelsea, Liverpool, Arsenal) nem engem sorsoltak ki. A kiscsapatok ellen azonban többször is bebocsátást nyertem. A tél folyamán láthattam a Derby, a Fulham és a Portsmouth vendégjátékát is.
Egyik sem volt nagy durranás. Izgalomnak, parádés hangulatnak nyoma sem volt. Mégis volt egy momentum, ami miatt emlékezetes maradt az egyik találkozó. A Pompey ellen lőtte CR az év szabadrúgásgólját.

Ennél szerencsésebb csak akkor lehettem volna, ha kapu mögé szól a jegyem.
Bajnoki mérkőzések az Old Traffordon. Pipa.

Természetesen megpróbáltam a februári derbire is jegyet venni. Sikertelenül. Ekkor azonban már habitanggal napi kapcsolatban voltam, és az NST kiküldött tudósítójaként próbáltam plusz infókat szerezni az egyéves szülinapjára készülő blognak.
Különleges nap volt ez Manchester életében, hiszen a müncheni katasztrófa ötven éves évfordulójának alkalmából tartott megemlékezés sorozatnak ez volt a legfontosabb mérföldköve. Több megható jelenet után - koszorúzás, közös éneklés az emléktábla előtt - a két tábor hamar megtalálta egymást. Paparazzi szerepem teljes átélése közben be is szorultam pár pillanatra közéjük. Halálfélelmem ugyan nem volt, de hálás voltam annak a lovas rendőrnek, aki felismerte, hogy nem vagyok odatartozó, és szakszerűen kiterelt a balhés közegből.

Volt még egy kósza próbálkozásom a feketepiacos jegyvásárlásra, de egy picit sokalltam a kért 150 fontot, meg keveselltem az üzér három fogát. Az eredmény pedig kárpótolt mindenért (1-2).

Egy héttel később már sikerült - hivatalos úton keresztül - olyan meccsre is bejutnom, ami hangulatában is emlékeztetett egy rangadóra. Az FA kupában az Arsenal látogatott a MU otthonába. A meccs alatt tényleg végig ment a hörgés és a felelgetés a vendég szurkerekkel, de a mérkőzés előtti hangulatkeltés már-már komikus volt nekem. Elképzelhetetlennek tartom, hogy van akit egy ilyen performansz felspannol:

Talán az előbb említett unokahúgomat még lázba hozná (mondjuk, ha Szalóki Ági énekelné), de engem leginkább a 97-es Albacomp-Körmend kosárelődöntő előtti Alba-himnuszra emlékeztet. Ott a röhögésünk elnyomta a felajzott hazai drukkerek lelkesedését.
A meccs alatti hangulat azonban tényleg rendben volt. Ebben sokat segített az is, hogy a MU átgázolt az Arsenalon (4-0). Talán a legemlékezetesebb momentuma az volt a nyolcaddöntőnek, amikor Nani addig dekázott, amíg Gallas ezt meg nem unta. Utóbbi attakot elég közelről láttam, fincsi volt.
FA Cup meccs az Old Traffordon. Pipa.

Tavasszal a szüleim is kiruccantak egy hétvégére. Őket a City-Spurs bajnokira vittem ki, mert a MU idegenben játszott. Mondjuk le voltak nyűgözve a City of Manchester Stadiumtól is, de a legnagyobb élmény az Old Traffordra váltott stadion túra volt.
Én nem vagyok híve az ilyen marketing-cuccoknak, de akkor egy pillanatig sem unatkoztam. A túravezetőnk jópofa volt, ontotta magából az infókat, és tényleg olyan helyekre juthattunk be, ahova egy focibolond csak vágyakozik.
Itt tudtuk meg, hogy azon különleges stadion egyike a United otthona, amely két játékoskijáróval rendelkezik. Ugyanis a háborús bombázások emlékeként megtartották a régit is, amit azóta nem használnak. Ez van a kispadok között.
Bemehettünk az öltözőkbe (hiába kérdeztük, a vezetőnk sem tudta, hogy fejbe bombázta-e Sir Alex Beckhamet, vagy csak legenda), a pihenő szobába (a falon legendák képeivel: Cantona, Bruce, Hughes, Robson, Charlton, Best), a menedzserek főhadiszállására. Majd végül, a működő játékoskijárón keresztül, a kispadokhoz. A pályára sajna nem engedtek föl, így maradt egy kis hiányérzetünk, de ettől még kerek volt az egész.
Stadion túra az Old Traffordon. Pipa.

A Grand Slamhez már csak a nemzetközi kupameccs hiányzott. Ez elég szomorúra sikerült. Nem kis szervezési bravúrral már a római negyeddöntőt is élőben láthattam. Abban sem volt sok örömöm, hiszen viszonylag simán nyert a MU (0-2), és ezután nem nagyon terveztem, hogy a várható kiesést is a helyszínen tekintsem meg. Azonban egy munkatársam felkínált egy bérletet 75 fontért, amit rövid gondolkodás után elfogadtam. És ezzel rögtön be is indultak az ösztönös szurkolói attitűdjeim: nem is akkora hátrány az a két gól/ a MU biztos elbízta magát/ félidőnként kell rúgni egyet és közben nem kapni/ Totti sérülése miatt de Rossi lesz a vezérfarkas.
A bérlet a Statford Endre szólt. Hiába ez a B-közép helye, egységes szurkolásnak nyoma sem volt, és nagyrészt csak a szemben elhelyezett tifosik éneklését lehetett hallani.
A megálmodott taktikám működőnek tűnt, a Róma tizenegyest kapott az első félidőben, ráadásul arra a kapura, ami mögött álltam. Akármennyire punnyadt volt a hangulat a szektoromban, nagyon gyorsan zsebre dugtam a kezem, hogy véletlenül se örüljek túl látványosan. De Rossi nekifut, gombóc a torkomban, kamera kikapcsolva, csak menjen be. Az eredményt mindenki tudja, a cséká konkrétan odarúgta a szektorunkba a lasztit. Ennyi volt. Tevez még bevert a végén egyet.
BL-meccs az Old Traffordon. Pipa.

Egy év alatt nyolc meccset volt szerencsém végignézni Anglia legnagyobb klubstadionjában, amely épp az elmúlt hétvégén ünnepelte századik születésnapját. Az első kettő komolytalan volt (Inter, Coventry), de csak ezeken láttam gólt kapni a Unitedet. A többin mindig lehúzták a rolót, pedig mindenegyes alkalommal az ellenfélnek szurkoltam. Mondjuk igazán komolyan csak a Rómánál. Ettől függetlenül nem szórakoztam rosszul egyszer sem.
Hiányérzetem tényleg csak a hangulat miatt volt, bár az is igaz, hogy az Arsenal elleni meccs kivételével egyik meccs sem volt rangadó, vagy kiemelt fontosságú bajnoki. De akkor is néha bántó volt, ahogy a nyolcvanadik percben hazaindulnak jópáran (főleg, amikor a fiatalok játszottak a Coventry ellen). Látszik, hogy sikk meccsre járni. Érződik, hogy egy gigaklubról van szó, ami már egy üzleti vállalkozás. Lehet emelni ész nélkül a bérletárakat, mert úgyis lesz valaki, aki megveszi. Nem meglepő, hogy a stadion környékén lépten-nyomon Love United, Hate Glazer-es matricák vannak.
De mégiscsak a világ legnépszerűbb futballklubjáról van szó...

És hogy Csöncsön se feleslegesen olvassa végig a posztot, íme az Old Traffordtól nem messze található hangulatos kis kocsma képe is: