A most következő Top 10-es lista természetesen szubjektív és vitatható, jóllehet ad egy kis támpontot arra nézve, mikor szeressünk – utólag – egy gólt: ha szép, vagy ha fontos (értsd: emlékezetes meccshez fűződik). Nagy sóvárgásunkban a régi sikerek után persze, hogy a diadalmas csatákhoz fűződik majd’ minden választásunk. A válogatás névadója éppen ezt a szemléletet szimbolizálja) Ettől még gyönyörű volt minden Váczi Zoli-szóló és Illés Béla löbbölés – de a számomra legemlékezetesebb gólok a következők voltak, mondjuk így: tornanadrágos kiskoromtól egyetemig. Így az Eb-sorsolás, és tovább után, tízes listáinkon ihletődött vendégszerzőnk posztját találjátok sok videóval, ezúton is köszönjük néki.

Van aki ihletből, / Van, aki hangokból, / Van, aki magától, / Van, aki másoktól, / Van, aki eljátssza, / Van, aki énekli, / Van, aki megveti és / Akad, aki élvezi… Mint az LGT a zenével, úgy vagyunk mi, futballhoz bilincselt szerencsétlenek a gólokkal, pardon, Gólokkal. Majdnem mindegy ki, kinek, honnan, hova, mikor és miért – valamilyen érzelmi viszonyulás minden gólhoz van. Nekünk, igazi futballsikerrel vagy huszonöt éve meg nem ajándékozott magyaroknak, különösen könnyű ikonikus szerepet tulajdonítani bármilyen apró-cseprő potyának, ha azt a meggypiros mezes fiúk toszogatják be az ellen kapujába. De a fociban az a szép, hogy nem mér fukar kezekkel a lúzereknek sem: ihletett gólokat éppúgy lőhetünk mi is, mint más, függetlenül attól, hogy aztán hova jut a csapatunk (sehova, ’86 óta).

10.
Nyilasi Tibor nélkül a nemzet félkarú óriás, szoktuk volt mondani pelyhesállú kamasz korunkban. Nyíl – mondjuk Törőcsikkel vagy Détárival ellentétben – alkatilag nem volt predesztinálva a zseniális labdabűvölő szerepre, nyúlánk volt, kicsit hajlott hátú, súlypontja nem olyan közel a földhöz, mint az említetteké, mozgása legszebb napjaiban mégis a futball kivételességét igazolta: azzal tudott nagy lenni, ami másnál hátrány lett volna. Látszólagos lomhasága pillanatok alatt váltott kígyózó szlalomba, amikor elsősorban felsőteste cseleivel küldte jobbra-balra a védőket, miközben úgy tűnt, nem is csinál semmit.

Hogy a legjobb megoldások közül pillanat alatt választotta ki olykor a technikailag – másoknak – bonyolultat, és vitte végbe hibátlanul, azt ez a gólja igazolja, melyet 1983-ban lőtt a görögöknek egy vesztes vb-selejtezőn. A labdaátvétel és befejezés technikáját érdemes többször megcsodálni, ez a gól, szerzőjével együtt, mai is simán helyet kaphatna bármelyik top-bajnokságban, legrosszabb esetben az argentinban.

9.
Egyetlen fejesgól került be abszolút szubjektív best of-revünkbe, érdekessége továbbá, hogy nem a gólszerző, hanem az előkészítő produkciója miatt. Törőcsikről, mint a „lehetett volna…” kérdéskör elsőszámú demonstrációs táblájáról eléggé megoszlanak a vélemények (bűne övé-e, vagy a koré, mely szülte őt…?), a veleszületett tehetség kristálytiszta ragyogásával kapcsolatban viszont még a 70-es évek angol „futballstílusának” Al Kaida-szintű fanatikusai sem nyitnának vitát. Mozgáskultúrája, könnyedsége mellett az orosz cári balett tagjainak mozgása is prémiumosztás utáni esztergályosok kocsmai performanszának tűnhetett, ha nem tartanék Csöncsön zaklatásától, Messi megindulásaival vetnénk csak össze.

Törő a 80-as évek közepén még táncolt, amit egy felejthetetlen megyeri estén a Köln addig oszloposnak hitt tagja, Steiner bánt, aki a hírek szerint a Dózsa-pálya kanyarjából visszatérve megfogalmazta nyugdíjazási kérelmét. A tökéletes beadást Kiss Sándor, a méltatlanul feledett remek csatár fejelte be a világ saját maga szerint akkori legjobb kapusának.

8.
Hitem szerint szabadrúgásgólt csak akkor szabad bármilyen leg-leg-leg-műsorba meghívni, ha a/ 30 méternél messzebbről, b/ cimbalomszögből lőnek. („Nagy” gólt lőni 20-25-ről minden közepes szavatosságú, kétlábas profi tud.) Az „utolsó magyar futballkorszak” szentháromságának harmadik tagja, Détári Lajos – az egyetlen, ki két góllal szerepel ebben az összeállításban – a b/pontnak felel meg ezzel a bődületes góllal, melyet egy mérsékelten nagy téttel bíró Eb-selejtezőn lőtt a lengyeleknek (Verebes összes kapitányi korszakának egyetlen jó meccsén). Nyilasi gólja mellett a másik, ami csak úgy l’art pour l’art alapon került be a top 10-be, mert dramaturgiailag nem volt különösebb jelentősége. Egy gól, amellyel kapcsolatban – ez az igazi nagy szó! – fel sem merülhet, hogy „nem így akarta”. Nincs mit hozzátenni, na.

7.
„Emlékezetes gólok” rovatunkat hallják, a mikrofonnál Knézy Jenő. Ki felejtené az eufórikus üvöltést a zürichi éjszakában 95 őszén… Igen, egy magyar gól akkor is lehet felejthetetlen és minden listán joggal megörökített, ha nem mívessége miatt jegyezzük meg elsősorban. De ki mondaná, hogy Vincze Ottó Grashoppers elleni második dugója nem míves darab? Mégis, a gól – melynek szerzőjét semmilyen más összeállításban nem tudnánk egy lapra hozni a fenti három játékossal – elsősorban „történelmi emlékeink” miatt fantasztikus: egy magyar csapat, mint pedagógus az Operabálra, betoppant az európai elitligába, és első meccsén (jó, nem a legnagyobbak, de egy jegyzett európai csapat otthonában) úgy odavágta a névjegyet az asztalra, hogy szakadt az abrosz. Remek érzés volt! Vincze pedig ezzel a szemtelenül egyszerű, mégis virtuóz góllal igazolta, hogy ha a lába mellett a feje is rendben lett volna, a Barca-B párszor kiállított játékosáénál komolyabb karriert is építhetett volna Európában.

6.
Azt nem lehet mondani, hogy Kiprich József ne tartozott volna a maga korában is az elismert játékosok közé, igazán értékelni képességeit mégis akkor tudtuk, amikor kiderült, mekkora marha nagy semmi jön utána a nemzetközi szintű magyar csatárok mezőnyében. A poszton, amire hajdanán szakmányban küldtük a klasszisokat, Kipuval eljátszottuk utolsó kártyánkat. Tatabánya és Rotterdam királya, ha nem is volt annyira virtuóz, mint szenzációs elődei, érkezni, befejezni, egyáltalán: ott lenni a kapu előtt úgy tudott, mint azóta itthon senki. (És itt eljött a pillanat, hogy elsüssük kamaszkorunk óta tartogatott szóviccünket, miszerint a Tatabánya volt 7-esét őrző mindenkori hátvéd a Kipufogó.)

Ez a gólja minden kontextusban hibátlan mestermű: egy ifjú, a válogatottba Mezey remek érzékének köszönhetően frissiben bekerült tehetségének az utóbbi 25 éve egyik legnagyobb magyar meccsén letett fontos és gyönyörű mesterműve. A gól, amivel hazai pályán úgy alázta le az akkor még jónevű labanc védelmet, hogy felálltunk a fotelből és könnyezve énekeltük a „Magyar zseni, tiéd ez a játék” című dalt, vagy valami hasonlót. (Ausztria-Magyarország 0-3, ezzel jutottunk ki a mexikói vb-re.)

5.
Most kissé méltatlanul szűkszavúak leszünk, pedig aktuális csatárzsenink nem ezt érdemli: Bene Ferenc 66-os, brazilok elleni gólját azért nem ragozzuk, mert mintha a tükörképe lenne Kiprich fentebbi mesterművének. Igen, kérem, mi, magyarok ezt is tudjuk: a történelem két különböző pontján alkotjuk meg ugyanazt a tökéletes gólt. Bene előkelőbb helyét azért erősen indokolja, hogy egy, az osztrák-magyarnál is nagyobb (fontosabb) meccsen lőtte. Egy világbajnokságon. A braziloknak. És így. Konkrét világklasszisok keresgélik a liverpooli fűben a lóherét mozdulatai után. Gondoljuk meg, proletárok, és megint könnyezzünk kicsit. (Türelmetlenek 02:19-től figyeljenek)

4.
… és itt, igen, be kell jelentenünk brutális elfogultságunkat, hogy ha valaki mindenáron kötözködni akar, legyen magyarázatunk. A lista 4. helyezettje nem úgy szép gól, ahogy a többi – nem önmagában, mint futballműremeket kell az Örökkévalóság Nagy Gólösszefoglalójában megcsodálni. Csúnya kis gólocska (nota bene, szép passzolgatás végén). Épphogy bedöcög. Kakukktojás a tekintetben is, hogy szerzője nem a magyar futball legnagyobb varázslói közé tartozik, nem is csatár. Egy hátvéd. De a futball minden extázisát magában hordja egy magyar (pláne egy fehérvári!) szurkoló számára, 25 év után is.

A Videoton a 84/85-ös UEFA Kupa-menetelés során túl volt már többek között a Paris Saint Germain és a Partizan kisöprésén, a nagyképű Manchester United legyűrésén – és a nagy álom kapujában úgy tűnt, a másik káeurópai hős elgáncsolja. Mert a Zseljeznicsar Szarajevo a visszavágón továbbjutásra állt, miután 88 percen át lefocizta a Vidit. És akkor Végh Tibor előrezavarta a másik két hátvédet, Disztl Lászlót és Csuhay Józsefet, mondván, mi a francot őrizgetnek még hátul? (Nem okvetlenül ezekkel a szavakkal.) A két válogatott bekk pedig összehozta minden idők egyik legvalószínűtlenebb gólját – magyar csapat ilyen helyzetben már akkoriban sem szokott gólt rúgni. (Én a lépcsőházba kirohanva üvöltöttem, mások máshogy kaptak a fejükhöz, ennél töményebb boldogságbombát azóta se robbantottak bennem futballmeccsen.)

3.
Détári megint, és megint a bécsi 3-0. Ez már olyan volt, mint amikor kosármeccsen egyszerűen minden sikerül egy csapatnak: az ellenfél a padlón, a cserejátékosok is zsákolnak és akkor a végén a legjobb spíler még a saját palánkja alól is dob egy triplát. A tönkrevert osztrákokat Esterházy meggyalázza a szélen, a beadás rajzolnivaló, Döme meg középen olyat tesz, amit festeni sem lehet – helyzetfelismerés, technika, vagányság, minden benne van. Az ember pedig ott és akkor világgá ordította, hogy világklasszis született: az addig is sokat ígérő szőke srác ezen a meccsen szétrobbantotta saját kereteit. (Zárójelben, mert nem ehhez a poszthoz tartozik: Détárinál a kezdet egyben a vég is volt, a válogatottban gyakorlatilag soha többé nem láttunk tőle ilyen zseniális játékot, pedig még évekig extra szinten futballozott. Ebben a gólban összejött a Minden, talán kicsit túl korán.)

2.
Második helyezettünk nyilván sokaknál lenne az első, hiszen magyar képernyőkön gólt többet nem mutattak az elmúlt 50 évben, mint ezt a műremeket, Puskás Ferenc alkotását, mellyel a Magyar Géniusz megfoghatatlan kifejezését megfogta. Ha valamikor volt értelme a „magyaros technika” kifejezésnek, az akkor volt, amikor egy-egy ilyen mozdulat nem jelentett kevesebbet: van ez a játék, amit Ti is tudtok, de Mi máshogy tudjuk, és ez a máshogy új kultúrát jelent. Az Aranycsapat zsenijei lőttek jó pár hasonlót, Puskásé lett mégis szimbólum, nemcsak a 6-3, hanem egy egész kor szimbóluma. Legtöbbször az összevágott filmfelvételeken látjuk, pedig még hatásosabb az eredeti közvetítés kameraállásából nézve: a pillanat tört része alatt, az ösztönök kimondatlan és megfoghatatlan parancsára végigvitt mozdulat egy új korszakot nyitott – a már olimpiai bajnok tizenegy legendává vált, és Helmut Rahn berni lövéséig dicsősége bevilágított egy világszerte sebesen fejlődő sportág minden zugába.

1.
Az első hely mégis egy másik nagy magyar válogatott nagy csatáráé, azon egyszerű oknál fogva, hogy világbajnoki meccsen született, a hivatalban lévő világbajnok ellen – és az egyéni zsenialitás helyett a minden tizedmásodpercében harmonikus csapatjáték ékköve. A hatvanas években ilyen gólt azért még keveset lőttek – mai értelemben vett villámgyors szárnyjáték, szédületes dinamika, halálos precizitás – és a vége olyan gyilkos hatékonyság, amit a  NASA sem tudna produkálni akkor sem, ha Xavi lenne az operatív igazgató és Drogba a generálkivitelező. Farkas János braziloknak lőtt gólja egyszerűen a Tökéletes Futballtámadás méltó befejezése. És igaz rá, ami Puskás és Bene fentebb méltatott góljaira is: jóllehet hazudik, aki szerint akkor nem volt teljesen más a futball, mint ma, elsősorban a dinamikáját és taktikai kérlelhetetlenségét illetően, ezek a gólok, bárhányszor nézzük őket, mindig olyannak tűnnek, amilyeneket egyszerűen ma sem lehetne megakadályozni.