A futball a 19. század közepén, gyakorlatilag a gyarmatosítás melléktermékeként került Afrikába; francia, portugál, brit papok, katonák, tengerészek és misszionáriusok honosították meg a korábban sosem látott játékot. Az iparosodással egy időben nemcsak gazdag kikötővárosok, aranybányák és az elmaradhatatlan kalyibák nőttek ki a földből, hanem megszületett az afrikai labdarúgás is. Ahogy az már lenni szokott, a politika is azonnal lecsapott a sportban megbúvó lehetőségekre, Kwame Nkrumah, Ghána első vezetője például a futballt elsődleges fontosságúnak tekintette a pán-afrikai öntudat megteremtéséhez. Az afrikai foci fejlődésének útját – mely során a világfutballban elfoglalt helyét kereste – korrupció, politikai csatározások és a sportra is kiterjedő globalizáció szegélyezte. 

Az ANK szerény kezdetek után (1957-ben mindössze három csapat, Egyiptom, Etiópia és Szudán vetélkedett), mára a világ harmadik legnézettebb nemzetközi labdarúgó tornája a vb és az Eb mögött.

A körülmények és a színvonal együttesen, egymást erősítve fejlődött. A CAF (Confederation of African Football, vagyis az Afrikai Labdarúgó-szövetség) nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy újabb és újabb országokat győzzön meg, érdemes rendezőként bekapcsolódni a küzdelmekbe. A sportág fejlődésének szempontjából döntő jelentősége volt az egyre szaporodó – igaz spártai – sportpályáknak, stadionoknak, melyek az ANK nélkül sosem épültek volna meg Burkina Fasóban, Ghánában vagy éppen Maliban.

Angola is masszív erőfeszítéseket tett, hogy a kontinens egyik vezető gazdasági hatalmaként definiálja újra önmagát. A kőolajra épülő ország egymilliárd dollárt fordított az infrastruktúra fejlesztésére, és az esemény megrendezésére: négy új stadiont húztak fel, szállodák, autóutak épültek. Igaz, a munkálatok csúsztak, csak rohamtempóban, az ANK kezdete előtt egy héttel adták át a létesítményeket.

Az igazi tragédia január 8-án, két nappal a nyitómeccs előtt történt, mikor a togói csapat buszát fegyveresek támadták meg; a rajtaütésnek több halálos áldozata, és jó néhány sebesültje volt, nem számítva a csapatot ért sokkot. A válogatott – a játékosok határozott kérése ellenére – végül távol maradt a tornáról, az ország vezetése döntött így.

Azt, hogy az afrikai kontinens nem igazán érett még csúcskategóriás sportrendezvények lebonyolítására, nem csak az mutatja meg, hogy néhány AK-47-essel felfegyverzett bozótharcos terrorhadjáratot folytathat az ellenállás, rendőri/katonai biztosítás legcsekélyebb jele nélkül, hanem az a példátlanul ostoba döntés is, melyet a CAF hozott.

Togo – mivel állami beavatkozás történt egy szuverén sportági szakszövetség belügyeibe – eltiltásra került a következő két ANK küzdelmeiről, és emellett még egy 50.000 dolláros büntetést is be kell fizetnie a szövetség kasszájába.    

A közállapotokról az is sok mindent elmond, hogy a CAF elnöke az az Issa Hayatou, aki Jean-Marie Weberrel együtt nyakig belekeveredett abba a megvesztegetési ügybe, mely során nagyjából százmillió dollárnyi kenőpénz cserélt gazdát bizonyos befektetői csoportok és a FIFA vezető tisztségviselői (a 2008-ban zajló svájci tárgyaláson Blatter és Havelange név szerint is említésre került), valamint NOB tisztviselők között.

A FIFA nem kívánta kommentálni a CAF döntését.

(A hasonló kizárás egyébként nem példátlan az ANK történetében, 1996-ban Nigériát ebrudalták ki, épp a dél-afrikai torna előtt, hogy aztán paradox módon, mint rendező ország térjen vissza 2000-ben).

2010 – Afrikai Nemzetek Kupája
Egyiptom győzelme két szempontból sem minősül meglepetésnek. Egyrészt immár zsinórban harmadszor diadalmaskodnak, másrészt őket nem kötötte a közelgő vb-terhe, egyedül az ANK-ra kellett koncentrálniuk.

Ahogy arra már korábban is utaltunk, összességében kiábrándító tornán vagyunk túl – már ha európai szemmel nézzük a küzdelmeket - sorra is vesszük hát az afrikai futball alapvető hiányosságait.

1) Kapusposzton szinte nem akadt elfogadható teljesítmény.
2) A játékosok egyénieskedése már a védősorban megmutatkozik, a taktikai fegyelem fogalma ismeretlen, gyakoriak a saját védőharmadban történő labdavesztések.
3) A középpályások mindössze annyiban különböznek a védőktől, hogy egy sorral feljebb játszanak. Rengeteg felesleges csel, sallang, képtelenek megbecsülni a labdát, védekezésben nem zárnak vissza, ad-hoc alapon lődöznek kapura.
4) A szabályos labdaszerzés mintha tiltva lenne, az ANK tapasztalatai szerint nincs határvonal kemény belépő és agyatlan durvaság között, egy-két kiállítás bármikor bennük van.

Egy valamiben azonban a komplett világot sikerült volna lekörözni, ez pedig a legócskább bazári majmokat is megszégyenítő színészkedés, fetrengés, szimulálás, reklamálás, ami különösen azért csalódás, mert az ANK éppen gyermeki őszintesége miatt volt szerethető.

Ez a torna a legkevésbé sem volt az. Nem tudom, a mostani rendezés mennyire számít majd kivételnek, de engem sokkal inkább emlékeztetett egy a játékosügynökök számára rendezett búcsúra, mint bármi másra. (Csak egy adat: az 1992-es szenegáli tornán mindössze egy játékos volt, aki Angliában futballozott. Idén huszonöt, miközben hatvanheten érkeztek mondjuk a francia bajnokságból; Mali, Elefántcsontpart, Ghána, Nigéria vagy Togo keretében csak elvétve találunk hazai bajnokságban szereplő futballistát)  

Az előzetes terv gondolom az volt, hogy az U-világesemények rendezése után (U20-Egyiptom, U17-Nigéria) főpróbát tartson a kontinens, és eloszlassa a kételkedés bárányfelhőit, Afrika megalapozza nemzetközi hitelét, hitelességét, elfogadtassa magát a világgal. A folyamat, az afrikai futball labda mesterséges felpumpálásának csúcsa természetesen a dél-afrikai vb lesz. 

Előjelek

Indítsuk egyszerű megközelítéssel, lesz ottan 32 csapat, több száz újságíró, több százezer szurkoló. Nekik valahogy el kell jutni Dél-Afrikába. Az első probléma azzal lesz majd, hogy a durbani reptér naponta hatezer ember tud fogadni, a vb ideje alatt viszont tizenhatezer látogató prognosztizálható, egyelőre nincs komoly ötlet az ellentét feloldását illetően. 

Azt is tudjuk, látjuk, hogy a hazai fizetőképes kereslet finoman fogalmazva is mérsékelt, erről az ANK bántóan kongó stadionjai is tanúskodtak. Különösen a togói válogatott megtámadásának fényében érdekes kérdés, hogy vajon tudják-e hitelt érdemlően garantálni a főszervezők a válogatottak és főként a szurkolók biztonságát, vagy majd mindenki szépen otthon marad a seggén, ahelyett, hogy Johannesburg vagy Fokváros sikátoraiban vérezzen el.

Ezt a teóriát erősíti az is, hogy a vendéglátósok már az ANK alatt is gátlástalan rablógazdálkodást folytattak, a csórónak éppen nem mondható Guardian szerkesztősége például a hotelszobák nyugati mércével is elképesztő árai miatt maradt távol a tornától.

Az sem túl csábító tény, hogy a kilenc rendező város közül hat ezer méter felett fekszik, az esti mérkőzéseken várhatóan fagypont körül lesz majd a hőmérséklet.

A vuvuzela-gaten már túl vagyunk, elfogadtuk, nincs mit tenni, bár számomra továbbra is rejtélyes, hogy európai csapatok meccsén miért lesz engedélyezett a több játékos és szakember által is erősen bírált monotonon süvítő tülök.

Eddigi utolsó aggályom a Mexikóval, Uruguay-jal és Franciaországgal egy csoportban szereplő hazaiak korai kiesése. Mert szinte garantálható, hogy mindenki marha dilettáns  kedves és segítőkész lesz a nagy nemzetközösségi, világokon átívelő zászló szélét gyűrögetve mindaddig, amíg Dél-Afrika válogatottja ki nem penderül a további küzdelmekből, ami nagyjából a vb első hetének végére datálható. Hogy utána mennyire érzi majd sajátjának az ország, a kontinens a vb-t, az kérdéses.

Egy dologban azonban szinte biztosan Blatternek lesz igaza.

Mindig azt mondom, hogy amikor Dél-Afrika mellett döntöttünk, azért tettük, hogy Afrikában érezzük magunkat, ne Nyugat-Európában.