A sors úgy akarta, hogy több szeánszot is megtekintsek a hétvégén a zátonyon zajló atlétikabajnokság aktuális futamaiból, így nem állhatom meg, hogy erős videós segédlettel, az outsiderség puha takarója alá rejtezve ne osszak meg néhány meglátást. Annál is inkább, mert van itt néhány érdekes párhuzam, úgyhogy lesz némi tésztába göngyölt macska íze a Christmas Puddingnak, amit rendhagyó módon felszolgálunk, hogy legyen hova ontani a valóban hozzáértő okosságokat. Elöljáróban közlöm, hogy elfogult vagyok azokkal, akik a legfaszább nyilatkozatokat tolják a meccsek után, így a Spurs-Wolvesnél valamelyik ujjamba bele kellett harapnom (Redknapp egyetlen lehetséges ellenfele Mick McCarthy), ugyanakkor – mostanra talán nem egyedül – nagyon nem bírom, amit Rafa Benitez hisz a futballról, és a szezon előtti jóslatomhoz görcsösen ragaszkodva jelzem, hogy idén mindent a Chelsea nyer.

Dögletes hétvégéje volt a nagyoknak, a ManU hazai pályán nem szokott kikapni még akkor sem, amikor megérdemli, úgyhogy vaskos meglepetés volt, hogy az angol utánpótlás színe-java 3 ponttal távozott az Old Traffordról. A hozzáértőktől kérdezném, hogy szerintük ki szponzorálja a háttérből Wes Brown csapatban tartását. A vemhes üsző szívszorító pillantásával végigkövetett beadás úgy szállt el a feje felett, hogy már Sol Campbell reaktiválásán gondolkodnak, ami minimum erősnek tűnő kritika.

Az olaszos áthallás első részét a Liverpoolal kapcsolatban villantom: Benitezék pont ugyanazt élik meg, mint a Juventus. Nagyon (értsd: nagyon) kellene már az a rohadék bajnoki cím, mert hát miféle nagycsapat az, amelyik saját hazájában sem ér el semmit. De ehhez hol az eszközök hiányoznak (sérüléshullám), hol a bántóan puhapöcsű edzői hozzáállás, aztán amikor végre egyik sincs meg, akkor meg görcsölésbe fordul a dolog, méghozzá olyan mértékig, hogy már azt is megkérdőjelezi az ember, hogy egyáltalán a képesség megvan a csapatban. Az Arsenalt egy félidőn át lefocizták a pályáról, de a két edző közti különbséget jelzi, hogy Wenger a szünetben úgy gatyába rázta az övéit, hogy tökéletesen megfordították a meccset – minden szempontból. Ez a Johnson viszont rohadt jó kis játékos, még akkor is, ha mindkét gól az övé volt. Arsavin végre leszokott a lekussoltatós gólörömről, helyette egy rossz híreket kapó kafferbivaly arckifejezésével ünnepelt valóban kivételesen szép lövését. Az Arsenalt két okból nem fog bajnokságot nyerni: egyrészt mert nincs szőrös tökű centerük, másrészt mert a Chelsea nyer.

Ezt persze nem abból gondolom, hogy sikerült pontot rabolniuk az Evertontól, inkább csak az ellenfelek, és a londoniak sűrűsége miatt gondolom így. Ilyen vicces gólok születtek, sajnos nem találtam a legviccesebbet, amikor Drogba felszabadító fejese Saháról pattan vissza a Chelsea kapujába. Abban egyébként biztosabb vagyok, hogy a BL-t ők nyerik, mint hogy a bajnokságot, mert ott inkább érvényesül a Carlo-magic.

Egy másik 3-3 is volt, a Manchester Citynél azt kellene mondanom, hogy Tevez nekikezdett, hogy megszolgálja a vételárát, de ez már csak azért sem igaz, mert annyi pénzt fizettek érte, hogy ha pályafutása végéig egyengeti a bugyikék stadion gyepszőnyegén a göröngyöket, akkor sem fog még a felénél sem tartani. Kilenc meccsből nyolc döntetlen. Rekordgyanús.

Szeretnék tartózkodni a szezon gólja cím fordulónként kétszer történő átnyújtásához, de amit Figueroa (ez nem az új maradonaként beharangozott, de csúfosat bukó arc, mert hondurasi, asszem) elvállalt a Stoke-Wiganen, arra muszáj valamilyen felsőfokú jelzőt találni. A félpályán innen megítélt szabadrúgáshoz úgy fut oda, hogy fingja nincs, mihez kezdjen a labdával, de aztán az utolsó két lépésnél erősen Sörensen szemébe néz, és besomja fölötte.

Nem sikerül a végére érnem a csak gittelések között olvasott októberi FourFourTwo-nak, amiben van egy nagyon faszipántos (csak hogy meglegyen az angolos feeling) Mick McCarthy-interjú, amiben sokat beszél a Wolvesről, és hogy mennyire bízik benne, hogy nem esnek úgy ki, mint a Sunderland. Figyelem őket, de a Redknapp-féle Tottenham ellen sem tudok drukkolni, úgyhogy nekem bármilyen eredmény megfelelt. Aztán rájöttem, hogy a Spursben játszik Niko Krajncar, és azonnal elkezdtem drukkolni a farkasoknak. Egyszerűen nem bírom az ilyen operetfuttballistákat, akik még ahhoz is hülyék, hogy felmérjék, melyik bajnokságban van keresnivalójuk. A Wolves menekül, a Spurs meg közben egyre odázza a napot, amit minden évben megünnepelnek az Arsenalnál (biztos van neve is, majd Walmer kisegít).

Itt az eredmények, itt a tabella. Ez meg egy maca, ha valaki csalódott a hozzáértő angol poszt elmaradása miatt.