Tíz mérkőzés sem kellett hozzá és már meg is bukott a Florentino Perez szerénynek semmiképpen nem nevezhető sportprojektje. A Galaktikusnak becézett csúfolt csapat vereséget szenvedett és a játékosok végre tettek is valamit azért, hogy a mindenki által előszeretettel hangoztatott jelző használata okafogyottá váljon. A Real Madrid rászolgált arra, hogy ezután ne galaktikusként, hanem Ronaldo sleppjeként kelljen gondolni rájuk. Mindehhez a portugálnak még pályára sem kellett lépnie, mégis bebizonyosodott, hogy az érkezők közül ő az egyetlen, aki valamennyire rászolgált az érte kifizetett összegre és a Real Madrid jelenleg jobban függ az egyéni megoldásaitól, mint az állítólag soha nem látott erősségű keret többi tagjának összteljesítményétől.  A hétvégi produkció éles kritika a játékosok, az edző, a klubelnök és a sportigazgató számára egyaránt. Nem tudjuk, hogy  az állomány mennyire megfelelő, lehet-e ennyi kiemelkedő képességű labdarúgóból nyerő csapatot formálni. Ha igen, mennyi idő alatt és vajon tényleg Pellegrini a megfelelő személy a feladatra? Rengeteg kérdés, de viszonylag kevés a válasz. Csak egy biztos, hogy a türelem elfogyóban van és a következmények szinte egyértelműek, hiszen a Real Madrid a legegyszerűbb klubok egyike, ahol nem pusztán a kudarcokra, de legtöbbször a sikerekre is meglepően hasonló módon reagálnak: elküldenek pár játékost és helyükre újakat igazolnak. Lehetőleg érett, sikeres és az utóbbi időben már üzleti szempontból is könnyen eladható sportolókat vásárolnak, valamint ezzel párhuzamosan a feleslegtől minden emberséget nélkülözve szabadulnak meg.

A feszültség kézzel fogható, az egyszerű szurkoló alig várta már, hogy végre bekövetkezzen a vereség, melynek folyományaként megtörténhet az, amitől valóban izgalmas lett volna a holtszezon. Egy tisztítótűzzel egyenértékű forradalom, melynek keretében az újonnan érkezők totálisan leszámolnak a kollektív csalódást okozó régi keret játékosaival. Mert igazából semmi nem történt eddig, sőt Pellegrini elkövette a legkomolyabb taktikai hibát, amit lehetett. Megpedzette, hogy mindenkit boldoggá tud tenni. Ez így önmagában még nem is lett volna probléma, ha a chilei olyan pszichológiai eszközökkel akarja kivitelezni világmegváltó tervét, amelynek szerves része a Raúl és Guti által elfogadott magyarázat, hogy a kispadon is szükség van valódi vezérekre. Mindemellett beleszuggerálja Gagoba, hogy az általa játszott havi huszonkét percnél nincs fontosabb a Földön, esetleg megsúgja Marcelonak, hogy Arbeloa csak ideiglenesen szerepel majd baloldalon, például amíg Sergio Ramos ki nem öregszik. Már láttam magam előtt a Real Madrid kispadját, amelyen a fiatal brazil bekk koncentrált tekintettel figyeli, hogy Sergio Ramoson mikor mutatkoznak a kiöregedés első jelei, miközben Gago önbizalomtól duzzadva várja a nyolcvanötödik percet és szemléli amint Raúl lelkesen buzdítja a holland légiót. Végül nem ez történt. Pellegrini csapatában mindenki játszik, és amíg nyertek, néhány kiszólástól eltekintve boldogok is voltak. Az első hat bajnoki fordulóban tizenkilenc mezőnyjátékos lépett pályára a kezdőcsapatban, és ketten csereként. A rotáció olyan szintű magasiskolája ez, amelynek láttán még a zseniális Lothar Matthäus is elszégyellné magát. Mondhatnánk azt is, hogy szakmai nonszensz, mert egyrészt, akinek nincs csapata, az ne rotáljon, de ha már mindenképpen rotálni akar, akkor legalább azt számolja ki, hogy az egyetlen komolyabb mérkőzésére ne olyan felállásban kelljen kiállnia, hogy egyértelműen úgy tűnjön, mintha semmi nem történt volna az elmúlt négy hónapban.

Totálisan esélytelenül lépett pályára a Real Madrid. Veszített és már nem is olyan nagy a boldogság. Egyedül talán Ronaldo lehet elégedett, mert hat forduló alatt sikerült elérnie azt, hogy ő legyen Madrid királya és ne az érte fizetett pénz tűnjön soknak, hanem mondjuk a Kakáért kiadott összeg. Minden, a hétvégi kudarcban érintett labdarúgó előtt két lehetőség adódik, beállhat a portugál mögé csicskásnak vagy magába száll és megpróbálja bebizonyítani, hogy van annyira értékes és hasznos játékos, hogy a vezérhím hiányát legalább megpróbálja feledtetni. Utóbbihoz azonban tartás kell, és ebben élesen eltérhet egymástól a régi és az új kerettagok karaktere. Például azoké, akik Liverpool mezben élték meg az emlékezetes téli párharcot és azoké, akik a Real Madrid fehérjében szerepeltek ugyanakkor. Kaká, Ronaldo, Benzema már hangot is adott elégedetlenségének, ami a játszott perceket illeti és közülük legalább Ronaldonak vastagon igaza van, hiszen góljai, cselei nélkül mindössze egyetlen jelzővel illethető a csapat: kilátástalan. Pontosan ugyanolyan, mint tavaly. Évek óta megy a vita a madridi játékosok minőségéről. Azt nehéz mondani, hogy nagyon jók lennének, mert ha csak ketten igazi klasszisok közülük, akkor legalább egyszer sikerült volna eljutniuk a Barcelona, a Juventus, vagy a Liverpool kapujáig Sergio Ramos segítsége nélkül is. Viszont azt sem mondhatjuk egyértelműen, hogy húsz szerencsétlen alkotta eddig a keretet, mert valamiért megvásárolták őket és zsinórban húsz rossz igazolást még Mijatovicsból sem nézünk ki. A hétvégi forduló egyik legnagyobb tanulsága, hogy Kaká sem volt képes hatékonyabb támadások vezényletére Raúllal, Gutival vagy éppen Higuaínnal egy sorban. Az összjáték nem működött, két-három védő kicselezéséhez meg tényleg Ronaldóra lett volna szükség. A Sevilla elleni mérkőzésen gyakorlatilag az előző évek minden lényeges hibája megmutatkozott és így segít végre helyretenni azt az időszakot. A Real Madrid nem rendelkezik igazi középpályásokkal, akik képesek lennének hatékonyan összekötni a védelmet a támadósorral. Utólag visszanézve mind Schuster, mind Juande Ramos bicskája csúnyán beletört abba, hogy egy kiegyensúlyozott középpályát alakítson ki.

Hétvégén újra átélhettük a tavalyi év abból fakadó izgalmait, hogy a Real Madrid négy-öt játékosa a kaputól 16-25 méterre, az ellenfél védőitől sűrűn övezve és gyakorlatilag mozdulatlanul várja, hogy Sergio Ramos középre adja, Gago, Pepe, Diarra vagy éppen Xabi Alonso hozzájuk ívelje a labdát. Pellegrini alatt ez a taktika nem lett semmivel hatékonyabb, mert jobbhátvédje nem érkezhet a saját beadásaira, míg a többiek - Raúllal az élen - mindig csak akkor indulnak el, amikor a labda már javában száll befelé. Abban sincs nagy különbség, hogy Gago próbálja meg gyilkos passzokkal kijátszani a védősort, vagy a most visszatérő Diarra teszi ugyanezt, miközben a támadók ugyanúgy egy helyben állnak és ha labdához akarnak érni, akkor legalább a félpályáig kell visszalépniük. Onnan meg tudjuk kire van szükség, hogy egyáltalán legyen értelme beszélgetni róla. Új taktikai elemként egyedül Xabi Alonso –egyébként teljesen jogos - lövési kényszere említhető. Egyfajta válasz ez is a kilátástalanságra, de azért nem az igazi, amikor akár irányíthatna is, de jelenleg csak annyit érne el vele, mint régi csapattársa, Gerrard a méltán híres Horvátország elleni mérkőzésen, ahol ő vette át a labdát a belső védőktől, a saját térfeléről előre ívelte, jó esetben megtartották mire felszaladt és mikor újra hozzákerült rálőtte, majd a kirúgás után fáradhatatlanul loholt vissza a játékszerért. Összekötötte a védősort a támadókkal (hiszen ő maga volt a támadó is), de viszonylag egyszerű, kiszámítható és véletlenül sem hatékony módon. Ezt a megoldást el is vethetjük, mert Kaká személyében egy olyan jelentkező is a csapat rendelkezésére áll, aki pontosan és gyorsan levezényelhetné a támadásokat, mert a cselezés nem jött be neki. Biztos vannak, akik nálam többet látták Kakát játszani és lehet mást is gondolnak róla, de ez a mostani felállás, amelyben a kaputól maximum harminc méterre kapja meg a labdát és előtte olajos szardíniaként nyomorog nyolc ellenfél meg négy csapattárs, nem kedvez az ő játékának. A brazilnak a felezővonal környékén kell megkapnia a labdát és nem lehet előtte csak egy vagy két lendületes játékos, valamint három-négy védő. Ha Luis Fabianonak vagy Robinhonak csak egyenesen kell futniuk  és Kaká teszi nekik a zsugát minden körülmények között, akkor talán belefér Benzemának, Higuaínnak és néha még Ronaldonak is, hogy szintén csak ennyit tegyen és beverje, amit be kell vernie. Ez sajnos azt is jelenti, hogy a túlságosan statikus Raúlnak és Gutinak már tényleg nem jutna hely, de azért ők is boldogabbak, ha  csapat eredményes és mindenki arról beszél, mintha rendszeresen szerepelnek és akkor havi egyszer-kétszer ezer helyen leírják, hogy valójában milyen gyengék és semmi keresnivalójuk nincs már Madridban.

Vagyis nem több, mint Robbennek és Sneijdernek lenne, akik végül is a nagy bevásárlás projekt áldozataivá váltak. Eladásuk módja is hagy némi kívánnivalót maga után, de szerencsére most csak a jogosságról kell érdemben foglalkoznunk, mert valójában mindkettőjüket megtarthatta volna a klub. Egyszerűen azért, mert nem teljesítettek lényegesen rosszabbul, mint az előző szezon keretének akármelyik játékosa. Igaz jobban sem, de jelen esetben felmerülhet a kérdés, hogy mi alapján játszhat az új szezon első igazi megmérettetésén Guti, Raúl, Higuaín és van der Vaart és miért nem adatott meg ez a két elküldött holland  számára. Ahhoz tavaly is elég jók voltak, hogy Sergio Ramos felfutásait tanácstalanul szemléljék, s emiatt már annyira nem is kellene szégyenkezniük, mint mondjuk májusban. Egyszerűen, ha a kor Real Madridjánál lényegesen magasabbra értékelt spanyol válogatott számára ugyanúgy a jobbhátvéd felfutásai jelentik az egyetlen valós reményt a sikerre, akkor azért némileg csorbulhat a tulipánokat ért kritikák éle. Ami persze nem teljesen igaz, mert Xabi Alonso ott is lövöldözött rendesen a kilátástalan pillanatokban. A kettőből már könnyen összerakható, hogy a Real Madrid  hosszú idő óta küzd azzal a problémával, amivel a spanyol válogatott Senna, David Silva, Iniesta és Cazorla* hiányában. Pontosan kik ezek a figurák? Ők szedik össze a labdákat és osztják le. Cseleznek, ha kell, kényszerítőznek, ha arra van szükség, lőnek, ha helyzet adódik, kiugratják, akit ki lehet és amitől nagyon félelmetesek, hogy pontosan tudják mikor melyikre van szükség. A Real Madridnál régen nem volt hasonló játékos, pedig jó sokan próbálták megváltani a világot és végül senkinek nem sikerült. Robben és Robinho személyében próbálkozott két kamikaze, akik legalább a munka dandárját egyedül elvégezték gyengébb és/vagy szervezetlenebbek ellenfelekkel szemben, de támogatás hiányában csúnyán pattantak vissza a komolyabb védőfalakról. Robben önzősége vagy Robinho szerepeltetésének taktikai kockázata** eleve kudarcra ítélte őket és a Real Madridot egyaránt.

Miközben a keret tagjai még egy évvel ezelőtt is a Bajnokok Ligája döntőjében látták csapatukat. Viccesen hatott, de azért sokan hittek benne, pedig egyre gyakrabban vetődtek fel minőségi problémák és ebből fakadóan a keret teljes lecserélésének gondolata. Utóbbi részben be is következett, de ezúttal meg kell követnem néhány játékost azért, hogy az általa képviselt minőséget következetesen és általánosan gyengének kommunikáltam. Nem biztos, hogy Sneijder, Diarra, Guti, Baptista, Gago, Higuaín, van der Vaart vagy Raúl annyira gyenge játékosok. Sőt biztos, hogy nem azok, csak éppen nagyon rossz helyen voltak és rossz időben. A pályán. Diarra és Gago labdaszerzésben elfogadhatóan teljesítenek (bár lehetnének jobbak is), de a labdák jó részét nekik kellett megjátszaniuk és ez egyértelműen meghaladta a képességeiket. Sneijder és van der Vaart valószínűleg szintén nem kutyaütők, amikor egy csatár mögött és három középpályás által teljesen kiszolgálva, szabadon játszhatnak, de saját maguk is bevallották, hogy védekezni vagy szélen játszani nem szeretnek. Nem is igazán tudnak, így legalább annyira bukásra voltak ítélve, mint Kaká a Sevilla ellen, vagy visszatérve a spanyolokhoz, Fabregas, Mata és Riera a Konföderációs kupán. Érdemes eljátszani a gondolattal, hogy mondjuk mennyivel növelte volna a spanyol válogatott esélyeit, ha a három hiányzó középpályás helyén például Gago, Sneijder és Robben játszik. Van-e reális esélye, hogy komplexitásban és kiegyensúlyozottságban akármelyikük felvegye a  versenyt Sennával, Silvával és Iniestával? Főleg, mert hárman együtt hatványozottan hátrányba kerülnének. Gutival kiegészülve pedig a rá jellemző kiszámíthatatlanság még inkább negatívan  befolyásolja egy csapat teljesítményét. Új edzőnél (és Madridban ilyenből tucatnyi volt neki) rendszeresen sok lehetőséget kap, majd néhány hónap után egyszerűen kikopik a kezdőből. A koreográfia ismert és mivel ezen a fórumon öt évnél régebbi sztorikkal nem illik dobálózni, így a legjobb példa a Schuster-Guti-Baptista viszony időrendi alakulása lehet. A lényeg azonban nem csak a játékosok egyéni problémája, hanem, hogy akármilyen kombinációban is játszottak, egyszerűen képtelenek voltak a minimálisan elvárható szinten teljesíteni. Nem véletlen, hogy amikor az első funkcionálisan is használható játékos, Lassana Diarra  megérkezett, három mérkőzés után a csapat legbiztosabb pontjává vált.

Ennek ellenére mégis sokszor győztek. Ha egyéni képességekben akármelyik ellenfelük fölé magasodtak, akkor csak a legritkább esetben merült fel a pontvesztésnek a lehetősége. Többek között ezért is érezhette mindenki Robbent és Robinhot sokkal meghatározóbb játékosnak, mint amennyire az egészséges lett volna egy jó csapat esetében. Ráadásul rajtuk kívül volt a Madridnak még egy nagy szerencséje. Ruud van Nistelrooy rendszeresen kihúzta őket a csávából, aztán egy-egy sérülése a vártnál mindig jobban megviselte a csapatot, mert az általa hagyott űrt Raúl semmilyen szinten nem tudta betölteni, míg Higuaín csak bizonyos fokig. Raúlt megítélni nem nagyon kell, statisztikái, rekordjai önmagukért beszélnek. Abban is majdnem mindenki egyetért, hogy az ideje lejárt, finomabban fogalmazva lejáróban van. Viszont az argentin helyzete sokkal érdekesebb, mert ő igazából jól teljesített. Önmagéhoz, a csapattársaihoz és az elvárásokhoz képest is. El tudott dönteni olyan mérkőzéseket, amelyeket a játékostársai nem. Persze félidőkre eltűnt, a helyzeteit túlságosan gyakran elpazarolta, de még így is simán túlnőtt jelenlegi kapitányán. Teljesítménye lakmuszpapírként szolgált a Real Madrid lehetőségeit illetően: ha helyzetbe kerülhetett, akkor volt esélye csapatának, ha labdába se tudott érni, akkor nagy maflásra volt kilátás. Talán nem feltétlenül igazságos dolog, hogy az elvárásokat nem a kora és a nemzetközi tapasztalata alapján, hanem a Real Madrid elsőszámú csatáraként fogalmazom meg vele szemben, miközben egyértelmű, hogy nem lőhet minden helyzetéből két gólt, ami van Nistelrooy sajátja és azt is hiába várná az ember, hogy a fél Liverpoolt egyedül cselezze ki, mint azt Ronaldo tenné. Vagyis nem biztos, hogy megtenné, de legalább megpróbálná és nem Sergio Ramos beadásaira várna.

A Real Madrid jelenleg ugyanott tart, ahol az előző szezonban abbahagyta, lényeges változások nem történtek és egyelőre kizárólag Ronaldo (és Lassana Diarra) hiánya mögé bújhat edző és játékos a hétvégi vereség okán. Pellegrini koncepciója még nem látszik, viszont egyelőre hatalmas hibának tűnik, hogy alkalomadtán a tavalyi és szétzavarásra ítélt csapatot majdnem hiánytalanul együtt láthatjuk. Az ítélet nem feltétlenül helyes, viszont mindenképpen aggodalomra ad okot és nem is feltétlenül a régi játékosok ellen szól, hiszen Ribery igazolásának elmaradásakor egyértelművé vált, hogy a régi kerettagok közül legalább egynek mindig pályára kell lépnie. Sőt az eltiltások, a sérülések és a pihentetések miatt még úgy is kalkulálhattunk, hogy a kevésbé fontos találkozókon akár többen is szerepet kapnak a „galaktikusok” mellett. De nem négyen-öten és nem a rangadónak titulált mérkőzéseken. Soha nem tudjuk meg, hogy mi lett volna, ha Ronaldo pályára léphet. Van rá esély, hogy megteremti magának a lehetőséget és él is vele, de ezzel csak elodázta volna azt, ami előbb-utóbb úgyis bekövetkezik: Pellegrininek ki kell választania a játékosait és a tartalékjait, mert a labdarúgók bizonyos kombinációi eleve bukásra vannak ítélve. Különösen, ha taktikailag sem módosít lényegesen, vagy elsőre legalább annyit, hogy Xabi Alonso általában ne legyen túl messze vagy Kaká túl közel az ellenfél kapujához, ha már Raúl, Higuaín, vagy Guti - általában passzív - pozíciója beléjük égett az elmúlt években. Természetesen ezen is lehet dolgozni, hiszen a több opció mindig jobb, mint a kevés, de elsősorban az alapokat (szerkezet, kulcspozíciók és alapcsapat) kellene kialakítani. Egy olyan közegben, ahol legtöbbször a sikerre is intenzív személycserével reagálnak és a türelem néha még névlegesen sem létezik, nem egyszerű a feladat. Viszont egy edző előbb-utóbb úgyis megoldja.

*Cazorla lábtörés után, a váratlanul gyors felépülésének köszönhetően, formán kívül utazott ki a Konföderációs Kupára

**Robinho csatár, minden maximum a félpályáig járt vissza, hiszen ő a kontrákban verhetetlennek számított, így helyette Raúl és Nistelrooy járt vissza védekezni, amit hosszú távon nem bírt elviselni egyik játékos sem, ugyanakkor felállt védelmek ellen lendület hiányában nem érvényesülhetett fizikailag, így mind Capellonál,mind Schusternél végül a kispadon végezte