Minden posztnak megvan a maga karaktere, amihez az ott játszó labdarúgó akarva-akaratlanul is, de idomul. Természetesen a védők sem születnek kapákkal, kaszákkal a kezükben, ám aztán amolyan fordított törzsfejlődésen mennek keresztül. Minden védőjátékos életében kérlelhetetlenül eljön az a nap, amelyen ráébred, ő jelenti az utolsó végvárat a szennyes lelkű csatárok ellen folytatott küzdelemben, hiszen ami a háta mögött történik, az már szabadrablás. Ennek okán feljogosítva érzi magát, hogy lankadatlan fizikai ÉS lelki terror alatt tartsa a színjátszószakkörben cseperedett húzogatós, Nike cipős hülyegyerekeket. Vegyünk például egy szögletet.

Az elrendelt szerepek szerint a védő felveszi pozícióját, majd a vonzáskörzetébe tévedő támadót gondolkodás nélkül vállal megtaszajtja (szakmai körökben: bekóstolja) a miheztartás végett; majd kiértékeli magában a csatár válaszreakcióját. Ha ilyesmi nem érkezik, a fenti műveletet megemelt csapásszám mellett előírásszerűen megismétli a kellő frusztráció eléréséig, mikor is a csatár – úgy mondják – visszakínálja a bekket.

Ám a védő csak erre vár, hogy aztán a biztos halál ígéretét hordozó tekintettel, fölényes magabiztosságot sugározva verbálisan is lekaratézza a magáról megfelejtkezett csatárt, mondván: kifújlak az orromon, fikusz. (megtörtént eset)

Nektek mi a kedvenc befenyítő dumátok?