A norvég futball bizony szopóágra került az elmúlt években, ezt tagadni kár lenne, megcáfolni meg lehetetlen. Látjuk ezt a válogatottjukon, akik úgy ülnek  a hollandok által demoralizált csoport legalján, hogy szeptember óta gólt sem szereztek tétmeccsen (kevésbé kellemetlen megfogalmazásban: több pontot, mint gólt). És látjuk ezt az elmúlt tíz évben regionális sztárcsapatként funkcionáló Rosenborg esetében is: az a csapat, amelyik - miután éveken át zsinórban lízingelte az aranyakat - szinte hazajárt a BL-be, idén nemhogy a decembert, az augusztust sem éli meg a nemzetközi színtéren. Ha úgy tetszik, eljött a norvégok Vaduza is. A fűbeharapás helyszíne Baki, Azerbajdzsán.

A Rosenborg ugyan már nem sajátítja ki a ligáját, jelenleg mégis ott tart, ahol mondjuk hat-nyolc éve: veretlenül vezeti. Csak épp akkortájt az ezeréves, multimilliárdos élklubok is meg-megszenvedtek a Lerkendallal meg a zergebaxó hideggel. Azóta persze nem enyhült a vidék, de az ázsió megzuhant, a merítési lehetőségekről nem is beszélve. Az évtized elején nonszensz lett volna csapatnyi légióst hozni Carew, Brattbakk, Rushfeldt vagy Knutsen mellé, ők épp elégszer fejelték vagy lőtték szét a sarkokat, de a klasszis norvég támadók csillaga leáldozott, valahogy elfogytak - lásd válogatott, lásd tavalyi UEFA-kupa csoportkör egy árva góllal -, és nemcsak a ligából. Korunk Rosenborgja import támadóegységgel operál, van itt svéd (Prica), horvát (Zahora) és, naná, pár afrikai (Konan és Traoré, korábban Koné). Csak Iversen apánk tartja a frontot...

Így aztán nem meglepő, hogy az azeri Karabah Agdam hálójába se sikerült betalálni, pedig - az összefoglalók tanulsága szerint - most se lehetett sírni a helyzetek hiányán, főleg az odavágón. Egyenes következménye mindennek, hogy a lelkes rúúúzenborhozás Európa pályáin egyelőre szünetel. Ugyan nem keltették edzettacél-keménységű csapat benyomását, boldog továbbjutóként egy finn társulattal játszanak majd az azeriek.

Ha már itt vagyunk, érdemes elmondani róluk, hogy  hosszú fővárosi "száműzetés" után idén térhetnek haza Agdamba. Ennek okát a 90-es évek elején kiéleződő karabahi konfliktusban kell keresnünk. Napra pontosan 16 évvel e csodás győzelem előtt (lásd a mellékelt képen) a szovjet időkben Azerbajdzsántól csatolt, de onnan elszakadni vágyó Hegyi-Karabah fölött az örmények vették át az irányítást. A háború több tízezer áldozattal járt, százezrek menekültek el a térségből - így a térség kapuját őrző Agdam városából is - és költöztek át Iránba vagy a fővárosba. A muzulmán azeriekkel szemben a puskaporos hordón csücsülő karabahi szakadárok keresztény örmények, akiket az oroszbarát szomszédállam injekciói tartanak életben - mi több, az örmény elnök, Szerzs Szargszjan is ebből a térségből származik. Hozzávetőleg 150 ezren élnek az enklávé területén, amely ma önálló életet él, gyakorlatilag függetlenül Azerbajdzsántól, de a nemzetközi jog nem ismeri el, ügyei fölött pedig az orosz-török tandem lavírozgat.

A "felejtős" kategóriába csusszanó norvég fociról dióhéjban ennyit. Kis geopolitikai kanyar után zárjuk a bejegyzést két látványelemmel: a hős szerepében Rashad Szadigovot, Dolph Lundgren szerepében pedig a norvég 4-est, Anthony Annant láthatjuk.