55 év alatt csak az elnökgyilkosság, a hazaárulás és a fáraó nőjének megdugása nem évül el. Ennyi idő után az embernek már muszáj lenne bármi mást megbocsátania – vonatkozik ez az ész nélkül szarromániázó szurkolókra is, de ez egy másik sztori – aztán valahogy néha mégsem megy. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy magyar ember lévén azonnal felelőst keresnénk, de itt még ez sem olyan egyértelmű. Küldhetnénk sáskajárással kombinált kolerajárványt a brit zátonyra, hogy Benjamin Griffith és William Ling leszármazottjai pusztuljanak, de ugyanúgy Werner Liebrichnek is kijárna, hogy köröm nőjön a pöcsére. De elővehetnénk Sebes Guszti bácsit, vagy magát Puskás Ferencet – esetleg a korabeli politikai elitet, vagy az esős pályát, de bojkottálhatnánk Adi Dasler cégének termékeit is bosszúból a faszogányos stoplisai miatt. Évforduló van, hajtás után sírunk egy kicsit.

Az 1954-es világbajnokságon a magyar válogatott csodálatos esélyt kapott arra, hogy minden vitát lezárva, szemernyi kétséget nem hagyva hozza mindenki tudtára: nincs ellenfele a világon. Tudta ezt mindenki, és úgy is alakultak a dolgok, ahogy azt egy ország várta a Szokol rádiók elé tapadva: a csoportmeccseket 17-3-as gólkülönbséggel tudtuk le, a későbbi döntős ellenfelet (igaz, a németek tartalékosan álltak ki) kifejezetten csúnya 8-3-as dorgálásban részesítettük. Annak a meccsnek vezéráldozata is volt, a német védő, Werner Liebrich – a rossz nyelvek szerint küldetését beteljesítve – szétrúgta Puskás Ferencet, aki sem a negyeddöntőn, sem az elődöntőn nem tudott játszani. A magyar válogatott azonban egyáltalán nem Puskással élt, vagy halt, ez később egyértelműen kiderült, de erről még lesz szó. A negyeddöntőben a futballtörténelem egyik legdurvább mérkőzésén legyőztük Brazíliát (4-2), majd az elődöntőben a címvédő Uruguay következett. Hosszabbítás után, heroikus küzdelemben újra 4-2-re nyertünk és bejutottunk a berni döntőbe.

Nekünk, akiknek még szüleink sem biztos, hogy éltek az 1954-es világbajnokság idején, valahogy elsőre az ötlik fel, amikor az Aranycsapat nevét meghalljuk, hogy hol a büdös francban van a csillag a mezünkről? Miért nem lett hivatalosan, papíron is a világ legjobbja a világ vitathatatlanul legjobb csapata? Hogy lehet az, hogy Roque Juniornak van otthon olyanja, amilyenje soha nem lett Czibor Zolinak?

Sajnos már nagyon kevesen vannak, akik megmondhatnák, és nem is biztos, hogy jó lenne bárkinek is, ha megtudnánk. Essünk tehát mi is gyorsan túl a felszínes dolgokon, a vádlottak padjára szólítjuk B. Griffith partjelzőt, aki nem adta meg Puskás egyenlítését a 87. percben. A televíziós visszajátszások nincsenek jó szögben, azokból megítélni szinte lehetetlen, úgyhogy muszáj egy olyan szemtanút idéznünk, aki egészen biztosan pártatlan. Alfred Pfaff, a német válogatott cserejátékosa egy 2004-ben készült dokumentumfilmben egyértelműen kijelentette, hogy Puskás gólja szabályos körülmények között született.

Volt egy másik egyenlítés a meccsen, ami viszont szabálytalan körülmények között született, de az angol William Ling megadta. Rahn gólja előtt Hans Schäfer egyértelműen akadályozta a kapujából kifutó Grosicsot, a futball közhelyszótárt felütve azt találjuk a jelenetről készült kép alá írva, hogy „Ezt még egy angol bíró is lefújja”. Nem fújta. Pedig megfújhatná. Jól.

Eddig az olcsó mutogatás, most próbáljunk meg egy kicsit mélyebbre hatolni. De hogy még egy gondolat erejéig azért a mutogatásnál maradjunk, kezdjük mindjárt a német válogatott játékosait közvetlenül a vb után ledöntő sárgasággal. A német szövetség hivatalosan soha nem adott magyarázatot az okára, de azt nem tagadták, hogy hét játékosuk nézett ki úgy a döntő után egy héttel, mint egy vámpír. 2004-ben (ismét egy elfogulatlan tanút szólítunk) Guido Kopp, német történész kijelentette, a szovjet csapatorvostól kölcsönkért tűkkel C-vitamin injekciókat kaptak a játékosok, hogy jobban bírják a döntőt az Uruguay elleni hosszabbításból, és brazilok elleni mészárlásból érkező magyaroknál.

És akkor most néhány dolog, amit mi rontottunk el.

Sebes Gusztávot zseniális edzőnek tartották. És ő is saját magát. Emlékszünk a Bayern München-Manchester United BL-döntőre, ahol egy magát szintén zseniálisnak gondoló edző majdnem megverette magát egy helycserével (Becks-Giggs), hogy aztán az utolsó percekre visszaállva végül mégis megnyerje a döntőt? Akkor most a tanúk padjára szólítjuk Czibor Zoltánt.

Az Uruguay elleni elődöntőn ugyan egészen elképesztően nagyot játszott ő maga is, nem is beszélve a hosszabbításban kettőt vágó Kocsis Kockáról, de mindketten egybehangzóan állították, hogy a mezőny legjobbja Budai László volt. Az élete formájában játszó Budai a döntőn mégis a padon találta magát, helyette az a Tóth Mihály kapott helyet a csapatban, akinek beválogatását is komoly viták előzték meg. A magyar válogatott azonban még így is esélyesnek számított, de Sebes egy újabb húzása ha lehet, még rosszabbul sült el: Czibort átvitte a másik szélre. A kapitány később erről csak annyit mondott, a német jobbhátvéd bizonytalannak tűnt, az esőben jobban érvényesülhetett Czibor rongylába, és egyébként is, új posztjáról is gólt lőtt, hagyják őt békén. Tudjuk be az eszetlen magyar felelőskeresési kényszernek, hogy a vb után többen mindenféle Mercedes gépjárművek felbukkanását vizionálták Sebes Guszti bácsi ülepe alatt, ezzel a részével a dolognak nem kívánunk foglalkozni.

Aztán ott volt még Puskás. Aki kicsit utána olvas, vagy csak beszélget olyanokkal, akiknek volt szerencséjük látni az Aranycsapatot, meglepődhet azon, hogy csak kevesen tartották úgy, a csapat legjobbja Puskás Ferenc volt. Nem képezi vita tárgyát, Öcsinek egészen kivételes bal lába volt, csakhogy volt abban a csapatban egy Bozsik, akinek a bal mellett volt egy jobb lába is, és mellé egészen elképesztő játékintelligenciája, ott volt Kocsis, aki úgy fejelt, ahogy azóta sem sokan, emellett tökéletes érzékkel érkezett a kapu elé, és persze ott volt Czibor, aki az első szélsők egyike volt, aki nem csak a vonalat taposta, de beszáguldozta az egész pályát, és akkora szíve volt, hogy még Puskás is belefért, pedig már életükben legenda volt, mennyire rühellték egymást.

Öcsi volt a sztár (mielőtt bárki megorrolna, teljesen jogosan volt az, hiszen egészen kivételes képességű játékosról beszélünk), és ez lett a magyar csapat veszte Bernben. Mert ha a játékosok nem is értettek ezzel egyet (még Cucu sem!), a magyar politikai vezetés elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne Puskás vegye át a világbajnoki trófeát. Azt meg végképp, hogy ne mi nyerjük meg. Kocsis később elmondta, Puskás a mérkőzés előtti utolsó edzésen nem tudott a földről rúgni, annyira fájt a lába, de ő is játszani akart. Vesse rá az első követ, aki ne így tett volna a helyében, ráadásul Puskás lőtt egy gólt, és aztán a hajrában még egyet, amit ugye nem adtak meg. Hiúság ez, vagy becsvágy, teljesen mindegy, hiszen mindkettő erény egy futballistánál, de a berni döntőben talán érdemes lett volna váltani, talán akkor egy ember tragédiájával kiváltható lett volna egy országé.

Akárhogy is, Magyarország futball-válogatottjának mezén a rendszerváltás óta nincs csillag, és ahogy a dolgok állnak, egy darabig még nem is lesz. Magyarázatot talán már soha nem kapunk arra, hogy igazából miért, de 55 év távlatából talán nem is olyan fontos. Meg egyébként is, Torghelle Sanyi bosszút állt Kaiserslauternben.