Ne szépítsük, 2006 világbajnoka szénné égett az Európa-bajnokságon. Olaszország ugyan csak büntetőkkel esett ki a későbbi győztes Spanyolországgal szemben, de az egész tornán az ég adta világon semmit nem mutatott. Illetve dehogynem mutatott: megmutatta minden gondját, baját és hiányosságát – kezdve mindjárt Roberto Donadonival, akinek gyorsan meg is köszönték az Eb után. Jöhetett Marcelo Lippi, az ember, akinek futballból van az agya. A szaki, aki majd megoldja. Persze ő sem tud Long Island Ice Tea-t mixelni a kéttablettás asztali folyólőréből, de ő az, akinek a szakértelmét senki nem kérdőjelezi meg. Más szóval ő az, akiben mindenki látja a csodát, hogy egy csapásra minden gondot megold. Hát nem old meg, úgy néz ki.

Amikor az Eb-n az utolsó fordulóban továbbvergődtek a csoportból, Franciaország ellen így állt fel az olasz válogatott: Buffon - Zambrotta, Chiellini, Panucci, Grosso – Pirlo, Perrotta, De Rossi, Gattuso – Cassano, Toni. A kilátástalan, ötlettelen, rossz felfogású csapat bőven ellátta lőszerrel az olasz focit támadókat, még a semmit is arctalanul ragozó csapatot egyetlen szurkoló sem hiányolta az Eb végéről. Talán még az egyébként nekik szurkolók is a spanyolok továbbjutásáért szorítottak. Én igen.

Olaszországon látszott, hogy komoly gondok vannak, amelyek drasztikus változtatásokért kiáltottak. Az egykor híres (vagy inkább hírhedt) betonvédelem már csak akkor működött, ha legalább három védekező középpályás dolgozott előtte, ami viszont a támadásaikat tette gyakorlatilag láthatatlanná. Illetve nagyon is látható volt, ahogy a 30 méterről ívelésekkel próbálták megtalálni Luca Tonit, ezzel vége is volt. Félreértés ne essék, mi sem vártunk csillivilli olasz labdafényezést, de azt azért nagyon hiányoltuk, ami miatt megszerettük őket. Azt a határtalan magabiztossággal való rombolást, amiből aztán szempillantás alatt épült fel a győzelmet jelentő kontra. Vagy a középpályás labdaszerzésekből indított rohamokat, ahol kevés, de okos passzal vitték gólhelyzetig a labdát. Ehelyett a kiscsapatoktól ellopott taktikával büntettek mindenkit: a hálóba gabalyodva ívelgették előre a labdákat a védők.

A konföderációs kupára készülő válogatott kerete a többi országéhoz hasonlóan már a jövő évi vb-keret is egyben, néhány helyen lehet változás, de a csapat magjához már nem fognak nyúlni sehol. A játékához meg talán még kevésbé. Olaszország az Egyesült Államok ellen két helyen változtatott a fenti névsorhoz képest (Panucci helyén Legrottaglie játszott, Cassano hiányzott még, a Iaquinta, Gilardino csatársorba később beállt Toni), azaz Lippi is ugyanazokkal képzeli el a csapatát, akikkel Donadoni. Ez pedig baj.

Andrea Pirlo már 23 évesen 30-nak nézett ki, most pedig, hogy valóban 30, úgy futballozik, mint aki 40. Nincs ebben semmi meglepő, Pirlo két éve makacsul nem hajlandó jól játszani, pedig az a poszt, ahol ő játszott (és ahol a világ legjobbja volt), annyira neki való, hogy az irányítása alatt dalra fakadhat akár a Milan, akár az olasz válogatott. Mostanra annyi maradt, hogy változatlanul kulcsszereplő: ha rosszul játszik (amit gyakran tesz), az egész csapat csapnivaló. Hasonló a helyzet Mauro Camoranesivel, aki valóban a világ egyik legjobb szélsője volt, mára viszont sokkal inkább Bácsi Sanyi, mint Teddy Sheringham, sem a Juventusban, sem az olasz válogatottban nem lenne szabad, hogy helye legyen. De van. Mindkettőben.

Mellettük De Rossi és Gattuso nagyon jól tudja, amit tud, de tőlük aztán nem lesz látványosabb az olaszok játéka, így óriási teher hárul a második csatárra (centerből nem állnak rosszul, Iaquinta, Gilardino, Toni megnyugtató megoldás lehet), akinek össze kell gyűjtenie a labdákat is. Ilyenjük viszont nincs, Del Piero és Totti már nem tudja ezt, a fiatal Rossi személyében talán megtalálták, és akkor ez lesz az egyetlen dolog, amit Dél-Afrikában megnyernek. Az amerikaiak ellen nemcsak jól, de eredményesen is mozgott, a gólja pedig kifejezetten nyami!-kategória.

A hátvédsor sem megnyugtató, Zambrotta egyre látványosabban kifele megy már, Chiellini pedig kiváló középhátvéd (legalábbis vitán felül a legjobb olasz) lett az elmúlt két évben, de a 25 éves játékos még mindig sokat hibázik, sok neki, hogy a világbajnok védelmét irányítsa, bár az Eb-n az egyik legjobb olasz volt. Grosso, és a Chiellini melletti másik középhátvéd kényszermegoldás, Legrottaglie például soha nem volt válogatott szintű játékos. (Személyes: azt a Sculli-cserét a hét bármelyik napján visszacsinálnánk)

Az olasz utánpótlás nem azért szar, mert nem okádja a tehetségeket, hanem azért, mert ezek a tehetségek nem kapnak lehetőséget. Ha egy nagycsapat tulajdonában vannak, lepasszolják őket, ha meg ott is maradnak a keretben, 10-ből 1 tudja beverekedni magát a kezdőcsapatba, a többiek perememberek. Úgy pedig nehéz. Pozitív példa Santon (Mourinho szemét is dicséri), és Marchisio, de egy fél csapatra való játékos vergődik kiscsapatoknál, vagy a nagyok padján. Acquafresca, De Ceglie, Giovinco, Paloschi, de van olyan is, akiket más fedez fel, ott van például a manchesteri Macheda, vagy az USA elleni meccset remek játékával eldöntő Rossi, aki szülőhazája ellen vágott kettőt.

A KK tétje – ha már van neki ilyen – az olaszok szempontjából az volt, hogy Lippi felhasználja-e a kutyát nem érdeklő tornát arra, hogy mondjuk megnézzen egy ilyet:

Buffon – Motta, Panucci, Chiellini, Santon – Marchisio, Gattuso, De Rossi, Montolivo – Rossi – Gilardino

És akkor – mert ne értsük félre, ebben azért benne van egy csúnya pofára esés is – utána mondhatta volna azt is, hogy már a vb-re készülünk. Vagy húz egy váratlant, és egy 4-2-3-1-ben feljebb tolja a támadók közé Pirlót, és nem csak azért, mert ott talán kevesebb kárt okoz. Ki meri hagyni a gyalázatosan hitványul teljesítő Camoranesit, akinek már vadászni kell a jó megmozdulásait. De legalább nem kezd két teljesen ugyanolyan típusú csatárral, amit utoljára a 80-as évek végén látott Bajszos Békéscsaba valósított meg átütő sikerrel. Mert hát Gilardino és Iaquinta erényei annyira ugyanazok, mintha egy anya szülte volna őket, viszont egyikük sem fog visszalépni labdáért, hogy aztán pontos passzal indítsa a másikat. Mert ő a másik.

Az olasz válogatott gondjai nem fognak maguktól megoldódni, de sok szurkoló azt gondolta, Lippi varázsa elég lesz. Egységbe kovácsolja a csapatot, kitalálja, mi volt rossz, esetleg új embereket válogat be. Lippinek egy éve van, hogy ezeket megtegye, mert az Egyesült Államok ellen pályára lépő olasz válogatott egyelőre csak annyiban különbözött az Eb-n látottól, hogy barna gatyában volt. Teljesen jogosan.