A Nou San Trafford blogipari GMK nem tudott mit kezdeni a tegnap este történtekkel. A szerzők fröccsbe fojtották bánatukat és a Videoton közelmúltbeli menetelésének videóival próbáltak vigasztalódni, de a katasztrofális kilencven perccel kapcsolatban képtelenek voltak akár egy betűt is leütni az írógépen. Nem volt más választásuk, keresniük kellett valakit, aki biztosan nézte a meccset, látott már belülről focipályát, olcsón elvállalja és nem olyan híres, mint ők maguk. Több visszautasítás után Esterházy Péter próbált meg élni a lehetőséggel, hogy egy számára szokatlanul nagy olvasótáborral ossza meg irodalmi szárnypróbálgatásait. Köszönjük, hogy a most készülő Bevezetés a szépirodalomba című műve utolsó simításai közepette rendelkezésünkre állt, és további sok sikert kívánunk neki. Itt jegyeznénk meg, hogy szerintünk a Termelési-regény minden egyes oldala jobb, mint a BEK-győztes Juventus tokkal-vonóval. Lapozás után az ő gondolatai következnek vágatlanul.

Történt, ami történt, nem írnám le én is, hogy kiktől és mennyit… vagy inkább, jobb híján, legyünk férfiak, kard ki kard! – az oroszoktól és egy hatost!

Más ez a másnap, ahogy a sláger mondja. Erre a reggelre kaptunk egy kis vajszínű árnyalatot. Most mindenki az eszét járatja, szentségel vagy sajnálkozik vagy cikket ír, vérmérséklete szerint, próbál magyarázatot találni, mi történt, azt remélve, az segít.

Én se tudtam – kire haragudni. (Hogy a gyerekeim meccs közben impertinens módon levegőt vettek, majd titokban kifújták azt – nem említem, természetes, hogy elnyerték méltó büntetésüket. Azt hiszem, szép emlékük marad ez majd apjukról. „És arra emlékszel, ahogy ott kivörösödve toporzékolt?” „Aha. Pedig csak háromnál tartottak.”) Az a jó, ha van hibás. Akár mi magunk. De tegnap csak a kölykökre tudtam üvölteni, mert arra gondoltam ott, akkor a 4. percben, hogy ha csak a tizede van annak a dermedt rémületnek a játékosok szívében, mint az enyémben – akkor vége. Vége is volt.

Persze más is kapott már peches gólt. Harmadosztályú, külvárosi volt futballistaként erről van tapasztalatom elég. Én háromig szoktam bíztatni magunkat. El is hittem, amit mondtam, hogy hát gyerünk, nincs még vége, a szemetek! stb. biztatólag. Három után már nehezebb a dolog, akkor már nagyon kell tudni, hogy tudunk focizni. „Legalább ne szórjanak meg!” Erre mondta Harmat (akinek már két pezsgővel tartozom, mindig megveszem, aztán megisszuk, mert alkalom támad – jó fél évem volt), szóval azt mondta: „De hát már meg vagyunk szórva.” 

Meg vagyunk szórva. Tegnap meccs közben elfogadtam, hogy ami történt, az „több a soknál”. Mert még idő sem volt – nincs idő – rosszul játszanunk és az ellennek se jól, amikor már megvolt a kettő. Éljen, éljen! – mondták a csapatok, és már 2:0. Szóval, hogy ez valami fatális pech, amilyen egyszer van 100 évben, balsors, akit régen tép. Hm.

De ez a magyarázat nem esett jól. Sokan lehettek így, sokan nem tudtak mit csinálni magukkal akkor. Többen telefonoztak este. Egy idegen elküldött az anyámba, ezt egy idő óta különösen szeretem.

De ez még nem is volt olyan rossz, ő legalább talán megnyugodott. (Ezúton csókoltatom.) A barátaimmal és ismerősökkel merev és lehetetlen telefonokat váltottunk. „Halló, hallasz?, mintha süket volna a kagyló, mit válaszoltál, szerinted mi ez?!!” – kajabáltak szegények. „A telefon jó, csak nem mondtam bele semmit.” Csönd. „Hát. Akkor jó éjszakát.” „Jó éjszakát.” (Ezúton etc.)

Két orosz gól közt arra gondoltam, hogy vajon segítene-e, ha imádkoznék. Gyerekkoromban sok ilyenféle ajánlatot tettem az Úrnak. A hatástalanságot azután annak tulajdonítottam, hogy túlságosan kicsi, méltatlan dolgokban jártam közbe; jó, ez komolytalan. Így tényleg nem lehet meccset nyerni. De talán a játékosokon segít, gondoltam, utána talán könnyebben sírnak majd, úgyhogy imádkoztam értük közben egy kicsit.

Most reggel mégiscsak azt gondolom, hogy én ugyan, gyerekek, elárultalak titeket a 4. percben, ott a fotelban (és erre csak másnap jöttem rá!), föladtam, de ti miért adtátok föl magatokat – mért nem tudtátok, hogy ti már másnap semmire nem jöhettek rá, ez csak a kibicek savanyú kiváltsága, nektek az a 90 perc – az a 86 – van, és semmi más! Ha kettő, akkor kettő, ha a 4. percben, akkor akkor – nincs más választásunk. A fene azt a falábú görög félisteneteket! Etc. – nagyon invenciózusan szidtam azokat, akiket szeretek.

Azt hiszem, ebben igazam van. Történjék bármi, nem szabad föladni. A bravúr kötelező – ezt látom mindig és mindenhol, nincs fölmentés (ismétlem magam).

Érdekes volt látni, ahogy a pánikban kezdtük keresni a fölmentéseket. A legvadabbakat, akár a népdal. Például, hogy le kellett adni nekik a két pontot. Most van 56 harmincadik évfordulója, azért. – Aki mondja, amúgy okos, finom lélek, talán csak az írható a számlájára, hogy a barátom. Hát ne reménykedj, édesem, a nagyhatalmak sose fogják ilyen könnyen megoldani az életedet. Itt ez a kedd reggel, és nem tudsz mit csinálni, nem tudod, ki vagy, mit kell tenned, mit szabad remélned… Milyen nagyszerű volna egy ilyen föltételezés, hányszor beleesünk a csapdájába…

A legszebb: hogy a Ráczcal (Rac, Ratz etc.) már le volt fixre dumálva az iksz, ám a kelet-európai tömegtájékoztatás olyan óvatosan lassú, hogy szovjet sportbarátaink ezt csak a meccs után tudták meg, későn. Akkor meg már hiába exkuzáltak, bocs, bocs, bocsi…

Szokták mondani, mit kell ezt ennyire mellre szívni, nem Mohács, csak egy meccs, nem innét ítéli meg a „világ” a „magyart”… De hát mi a fontos? A nehézipar? Vagy a sertésprogram? Ó, talán az irodalom. Mi irodalmi nagyhatalom vagyunk, mondogatják sértődötten a literátorok. Maradjon köztünk, nem vagyunk azok.

Nem akarok túlozni, és tudom, hogy van különbség Platini és Flaubert, Puskás Öcsi és Mikszáth közt (bár ez utóbbi kettőt összeköti: a pocak) – de hát ha ez a játék olyan, hogy egy-két napomat rendbe hozta (egy nyert meccs után a nap: rendben), és milyen kevés dolog van, mely ekkora hatalommal bír – akkor a legkevesebb, hogy kétségbe is eshetem.

Ha vesztünk, nem az a baj, hogy kisebbek leszünk a világ szemében, hanem a magunkéban leszünk kisebbek.

És annyira ismerjük magunkat! Ezeket a magyar csapatokat! Amelyek hol nyernek, hol vesztenek (hol döntetlen), ahogy alakul! Szóval, hogy nem alakítják a meccseiket – hanem: kapufák éléről szerencsésen vagy balszerencsésen vágódó labdák szeszélye alakítja a 90 perceinket. Mi meg görcsösen nézzük, hogy mikor sújt le ránk a Sors ökle. Igen, ilyen emelkedetten (fölé is megy minden).

És épp ez változott meg néhány éve. Mert lett egy csapat, amelyik „saját sorsának kovácsa”. Nem egy új aranycsapat, de csapat, jó csapat, jó eredményekkel – nagyon rég volt ilyen.

És hogyan is lett ez a csapat? Ahogy lenni szokott, biztos úgy; magától kinőtt egy jól működő sportéletből, nyilván van egy remek magyar bajnokság, rend és tisztesség honol a „háza táján”, hozzáértő, áldozatos sportvezetők…

Nem, nem egészen így lett. Inkább mindenek ellenében, mintegy csodaképpen. Semmi nem indokolta, és mégis, kezdett lenni egy jó focicsapatunk.

Ezt is szerettük, ezt a csodát. Hogy más, mint amit magunk körül látunk. Hogy tudják, mit akarnak, és meg is csinálják… 

Szerintem itt van valahol a magyarázat a szovjetek elleni összeomlásra. Azt nem tudnám mondani, hogy rossz volt a pszichikai felkészülés, de rossz volt a pszichikai helyzet. Mert már nemcsak egy focicsapat voltak, hanem példa és kivétel, mittudomén olyanok, akik helyettünk is… És Mezey se csak fahmann, hanem valamiféle erkölcsi hős lett, nem azért, mert ő ezt akarta volna, vagy felelőtlen újságírók és lelkes skriblerek (rokon!) erre fújták volna föl, hanem mert anélkül fahmann se tudott volna lenni.

Emlékezzünk az utolsó, elutazás előtti drámai tévényilatkozatára – melyből egy szót se értettünk konkrétumok híján, melyből azonban már érezhettük volna azokat a különös, nem sportbeli terheket, melyeket – szerintem – egy futball(!) csapatnak nem kell tudnia elviselni. Mert mindent nem cipelhetnek – helyettünk. 

Mert ha halál komolyan is lehet venni a futballt, de az a jó, az a normális, az a természetes: ha a helyén marad. Nem csak játék, hanem: játék.

Persze, ha nyerünk, erről nem beszélünk, mert nem érdekes. Az aranycsapat társadalmi háttere, finoman szólva is, kuszább volt. De nyertek mindig. (Megjegyzem: nem nyertek mindig. Bénultan vesztettek például egyszer 2:0 vezetésről. Egy olyan csapat ellen, mely már kapott tőlük azon a VB-n, Svájcban egy 8-ast – igaz, tartalékosok voltak, de mégis, az összesen 10. Ez meg ahhoz, hogy mikor szabad föladni.) 

Lehet, hogy a csodának ára van? Hogy a csoda épp oda kell, ahol másutt elegendő a kultúra, a kulturáltság? Mely nem volna más, mint valami személytelen tudás, a közösből, a múltból való nem is okvetlenül érdemeink szerint való részesedés. Ez az, amit egy olasz vagy német csapat, „álmából riasztva” is, bármikor tud? (Író is?)

 Forrás: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/ESTERHAZY/esterhazy00056/esterhazy00074/esterhazy00074.html