Szar-szemét-szar alakok vagyunk, de legfőképpen álszentek, az az igazság. Vég nélkül picsogunk az európai klubfutball helyzete felett, azért, mert minden a topklubok körül forog. Ám amikor – az UEFA-kupának köszönhetően – lehetőség volna megismerkednünk a másodvonallal, inkább csak unottan, bottal piszkálgatjuk az elénk vetett koncot: kik ezek és mégis mit akarnak tőlünk így a BL-játéknap és a bajnoki forduló között? A döntővel azért legtöbbünk kivételt tesz, így talán a ma esti összecsapás nézettsége is eléri, sőt, talán meg is haladja majd a Milan-Ligaválogatott derbiének mondjuk ötödét. Tovább után egy kis kedvcsináló az utolsó UEFA-kupa mérkőzéshez és egy bátor narratív kísérlet.
Az UEFA-kupa pária-sorsa valahol azért teljesen természetes. Az élsport a legjobbak versenyéről szól, és amint – a résztvevőkön kívül – keveseket hoz lázba egy B-csoportos jégkorong-világbajnokság, vagy semleges nézőként ritkán választunk második ligás mérkőzést élvonalbeli helyett, úgy nem kell csodálkozni azon sem, ha az ipari mennyiségű BL-mérkőzés mellett nem sokan kísérték feszült figyelemmel a második számú európai kupa történéseit.
A bennünk lakozó futball-purista voltaképpen örülhetne is a sorozat alacsony népszerűségének: játszanak csak a saját szurkolótáboruknak a csapatok; a voyeuröknek kívül tágasabb. Itt válik el a szar a víztől, mondhatnánk: az UEFA-kupában hagyományosan az ambiciózus, feltörekvő és éhes csapatok szerepelnek jól. Itt nem a – BL-zsákmányhoz képest hangyapöcsnyi – lóvéért, hanem a dicsőségért és szurkolóik öröméért hajtanak a csapatok. Nem véletlen, hogy rendre a bizonyítani és az elithez csatlakozni próbáló országok csapatai szerepeltek jól: például a görögök, törökök, majd az utóbbi időben az oroszok.
Idén pedig itt voltak nekünk az ukránok, akik közül végül a Sahtar ért a csúcs közelébe.
Az ő bemutatásuk előtt személyes elfogultságot jelentenék be, egyben – letérve a blogon jól kitaposott és biztonságos gatyánkból a gatyamadzagunk ösvényéről – az egyes szám első személy veszélyes vízére eveznék. Én, Alapvonalszippantó Hapci Benő, a Liverpoolban AKAROM látni Darijo Srnát. A kiváló horvát számos futballista-erénye (a teljesség igénye nélkül: kiválóan tartja a labdát, életveszélyesek a beadásai és a pontrúgásai, Delapot idézően dob be) mellett született vezéregyéniség és a Sahtar igazi ikonja. Persze nincs hiányában a balkáni furmánynak sem: borítékolható izomgörcsei a Donyeck esetleges egygólos vezetésénél az utolsó negyedórában sokakban visszatetszést keltenek majd, na de az vesse rá az első követ, ugye. Irányító szerepét a pályán sem adja fel, annak ellenére, hogy a Sahtarban – kissé homályos okokból – jobbhátvédet játszik: kifejezetten mókás látvány, ahogy a csapat játékát ebből a pozícióból szervezi.
A Sahtar jó szereplésében és a csapategységben nehéz lenne túlértékelni a 2003 óta Donyeckben játszó horvát szerepét. Erős a gyanúnk például, hogy a nyilvánvalóan (éljenek a sztereotípiák) élhetetlen brazil kontingenst a mellékelt képen is megcsodálható célszerszám segítségével emlékezteti sztahanovista (a klub egykori névadója) kötelességükre időről időre.No igen, témánál vagyunk. Tele vannak brazillal, nem is igazi ukrán csapat, halljuk gyakran a fitymát Magyarországról. Mintha személyes sértésnek éreznénk, ha a hozzánk hasonló hosszúsági fokon, pláne – ó, borzalom! – tőlünk keletebbre található országok nyugati mintát követnének. Pedig hát nem szerepel kevesebb hazai játékos náluk, mint egy átlagos nyugat-európai élklubban (közülük elsősorban a fiatal Sami Hyypiára emlékeztető, és a Liverpoollal szintén szóba hozott Csigrinszkijt emelném ki), csak ezt tőlük valami érthetetlen logika mentén különösen rossz néven vesszük. Ráadásul – meglehet, felületes – ismereteink szerint a donyecki medencét barokkos túlzás volna az ukrán nemzeti érzés bölcsőjének nevezni.
Így aztán a Sahtar szurkolóinak örömét a legkevésbé sem árnyékolná be, ha Ilsinho, Jadson, vagy éppen Fernandinho zseniális megmozdulásainak köszönhetnék, hogy imádott csapatkapitányuk a magasba emeli ma este a trófeát. Aki, nem győzöm hangsúlyozni, nagyon megérdemelné.
A Werder labdarúgói vélhetően kevésbé értenek ezzel egyet, ám hogy ezen kívül mit várhatunk tőlük, annak ismertetésére akad nálamnál alkalmasabb szerző a Városliget tájékán. Így át is adnám a szót blogunk egyik legismertebb televíziós szakértőjének, egyben a bundás kalandok értő krónikásának, heinrich kollégának.
A Bréma szinte minden szurkoló második csapata Németországban (bár Hamburg környékén előnytelen mostanság zöldben parádézni), stílusuk alapján a Barcelona-Arsenal-Roma vonulatba passzolnak, ezek a srácok nyolcat gurítanak a Bielefeldnek, ötöt a Bayernnek, vagy a Schalkének – ha éppen olyanjuk van. Egy töredezett hajvég, vagy az otthon felejtett kedvenc Calvin Klein alsógatya megpecsételheti a csapat sorsát. Bipoláris a banda, szélsőséges hangulatingadozásaik hónapokon keresztül is eltarthatnak, és el is tartanak.Nem kétséges, legalább három-hármas döntetlenre lehet számítani, majd tizenegyesekkel nyer a Bréma. Tizenegyest német játékossal kell rúgatni, ezt már alsóban is tudtuk, ráadásul itt van nekünk Tim Wiese, aki amellett, hogy simítóval viszi fel a zselét, és mellékállásban tajparasztként lép fel kisebb vidéki búcsúkon, egész príma bravúrkapus. Erre azért van nagy szükség, mert a három brémai szőrme szinte garantált, ez nekik tulajdonképpen konfekcióméret.
Aztán ott van a félhazai pálya, amit hívhatunk Mesut Özil balszélsőnek is. A Bundesliga fiatal sztárjai közül (nem röhög, vannak) tőle várható a legteljesebb karrier, ami alatt azt kell érteni, hogy éveken keresztül a Werder meghatározó játékosa lehet. Ennél nem több, de nem is kevesebb. Ügyes, technikás, lát a pályán, jól lő. Kicsit hisztis, kicsit vékony, és nem elég dinamikus, de amúgy csípjük. Mi is, meg ugye a törökök is. Itt a pompás alkalom, hogy a félelmetesnek mondott ukrán jobbszárny ellen élete formáját mutassa. Mindezt Diego hiányában – amitől most egy perce szomorú pandává változunk."Ezen az estén a játékommal szeretném megköszönni a szüleim, barátaim támogatását. Sosem játszottam még török stadionban, a Şükrü Saracoğluval pedig egy gyerekkori álmom teljesül, hiszen mindig is Fenerbahce szurkoló voltam. "
Kitartóan hiszünk a mesékben, a pozitív karmában és az UEFA-kupa szentimentális búcsújában, mikor az öreg harcos még egyszer felfújja az arcát.
Az megvan egyébként, hogy a Bajnokcsapatok Európa Kupája (BEK) mostanra Bajnokok Ligája, az UEFA-kupa meg Európa Liga? A kupaszerdákból csoportmeccsek lettek, már csak át kell nevezni őket fordulóra, és kész is a Szuper Liga. Észre sem fogjuk venni.
Az utolsó 100 komment: