Alapjában is minden a foci körül mozog Manchesterben, de tavaly ilyenkor ez hatványozottan igaz volt. Május 11-én, wigani győzelmével, megvédte bajnoki címét a United. Az ünneplés nem volt egetrengető, hiszen már mindenki a BL-döntő lázában égett, azonban a városra addig még várt egy aprócska feladat, mert a City of Manchester Stadium adott helyet az UEFA-kupa döntőjének.
Ez még a rendezés elnyerésekor nem jelentett problémát, a kisebbik csapat gyönyörű stadionja ugyanis csak ötvenezres, vagyis maximum ennyi látogató elhelyezéséről kellett volna gondoskodnia a városnak. Ez a mennyiségű - nem helyi - szurkolói tömeg sokszor egy-egy MU meccs alkalmával is megfordul a városban, mert sokan járnak át Írországból, többen - bérletesként - eladogatják a jegyeiket, rengeteg a turista, meg ott vannak még a vendégdrukkerek is. Vagyis egészen addig nem volt para, amíg a Rangers nem kezdett el átantifociskodni a mezőnyön.
 
A hotelem, aminek konyháján dolgoztam, vezetősége is először a Sportingnak, majd a Fiorentinának kezdett szurkolni, hogy elkerülje az intézmény skót invázióját. Így fordulhatott elő, hogy egy április végi estén a szálloda dolgozói - a tízórai étteremzárás után - olasz tizenegyesekért szorítottak a társalgóban. Természetesen, a pincér Jimmy-t kivéve, aki Glasgow-ban született, és akkora Rangers szurker volt, hogy alapjáraton csak Carlingot volt hajlandó inni. Jimmy általában dolgozott csütörtök esténként, így a sorozat alatt, Fergusonék góljairól a konyha mindig a lehető leghamarabb értesült. Ha hívtuk, ha nem, berontott és könnyen érthető skót akcentussal elkezdett ordibálni. Én ezt nagyon bírtam (a Fió ellenin kívül még picit szurkoltam is nekik), de az indiai szakácsok ezt nehezen tolerálták és igazából nem is értették. Hja, náluk a krikettnél megállt a sportevolúció.
Visszakanyarodva az elődöntőre, mint tudjuk - pár kósza kivételtől eltekintve -, olasz csapat tizenegyespárbajban olyan, mint egy eunuch a csoportszexben, vagyis a skótok - vezetett támadás nélkül -  döntőbe jutottak, és megkezdődött a felkészülés Skóciában, Oroszországban és Manchesterben is.
 
A februári hivatalos jegyigényléskor én is megpróbálkoztam a lehetetlennel, de ahogy még egyetlen gólyabálon sem, úgy most sem húzták ki az én nevemet a kalapból, vagyis sok esélyem nem maradt életem első európai kupadöntéjéhez. A Rangers elődöntős sikere után meg le is tettem róla, mert várható volt, hogy a feketepiacon nem száz fontért fogják árulni a jegyeket.
Erről a meccs előtti nap egy, természetesen skót, szállóvendég is meggyőzött. Lenn a bárban mutatta haverjának a praktikus, sokzsebes nadrágját. Az oldalzsebekbe több doboz sör is belefért, a kisebbekbe pedig logikusan szortírozta a száz darab (!) húszfontosát: egyik helyen két darab - taxira, a másikban hetvenöt darab - meccsjegyre, a harmadikban kettő - kajára, és a maradék a negyedikben (uszkve huszonkettő) - sörre. Én röhögtem, de másnap reggel meg kellett állapítanom, hogy az arányok nem túlzóak. Az említett úriember még jól is járhatott, mert a sajtóban kétezer fontért vásárolt jegyekről cikkeztek, és a sör/kaja - tizenegy az egyhez - arány abszolút elfogadott volt a meccsnapon.
 
Én délelőttre kértem magam, mert már korábban kinn akartam lenni a főtéren, hogy lássam a készülődést és jó helyen legyek valamelyik kivetítőnél. A helyijáratos buszról már jóval a végállomás előtt le kellett szállnom, mert a központba nem mehettek már be a járművek. A város ekkor már teljesen fullon volt. Mindenfelé Rangers-zászlók: házakon, autókon és még a kukásautón is.
A kocsmákba nem lehetett bejutni, a boltok ki voltak fosztva. Több közért előtt fakkozó, kékmezes saturészeg egyedeket lehetett találni, akik a világ legcikibb helyének titulálták Manchestert, mert délutánra elfogyott a sör a városban. Nem a kocsmai csapok voltak üresek, hanem a teszkók, aldik és lidlük raktárai. Egy bolti eladó, az utcán cigizve, elmondta, hogy reggel héttől ott vedeltek az északi szomszédok a bejárat előtt, és most a főnöke kérése bezárnak, mert sör már nincs, és félő, hogy szétverik az üzletet a kissé ingerült, kielégítetlen vásárlók.
Az utcai tömeget így két részre lehetett bontani, akinek volt és akinek nem volt söre. Hihetetlen látvány volt a tálca sörrel a vállukon közlekedő focidrukkerek hada.

Két gócpont volt. A városháza előtti tér és a Piccadilly. Először az elsővel próbálkoztam, de az akkor már kerítéssel körbe volt véve, és nem lehetett bejutni, biztonsági őrök "védték".

Egy rövid sétávál átmentem a Piccadillyre, ahol hasonló volt a helyzet, csak itt be volt döntve a kerítés, vagyis lehetett kibrusztolni olyan helyet, ahonnan látni lehetett a kivetítőt. Ekkor már letettem arról, hogy haverokkal összefutok, mert a káosz tapintható volt, bárkit is megtalálni szinte lehetetlennek tűnt. Hét óra elmúlt már, egy lábon egyensúlyoztam, jobb kezemben a kamerám, balomban egy otthonról hozott dobozos sör, körülöttem mámoros skótok. Unaloműzésként próbáltam kommunikálni velük, görcsösen ügyelve arra, hogy ne a C'mon Celtic! szófordulattal kezdjem. Nem fedné a valóságot, ha azt mondanám, hogy életre szóló barátságok születtek, de egy-egy fotóra mindenki jó volt:

Közben a kivetítőn ugyanazok a reklámszpotok mentek újra meg újra. Ez a mérkőzés kezdete előtt egy órával még nem volt fura, de amikor pár perccel a kezdés előtt is még mindig ugyanazok pörögtek, akkor kezdett nagyon gyanús lenni. Aztán a kezdéssel egyidejűleg kiírták, hogy próbáljunk meg a stadion környékén lévő kivetítőhöz átfáradni, mert ez nem fog működni.

Több ezer ember mozdult meg rögtön. Nekem óriási szerencsém volt, hogy a tömeg szélén voltam, mert így gyorsan elmenekülhettem a kissé felbőszült szurkolóhad elől. Az elégedetlenség óriási volt, a megjelölt bigszkrín félórányi gyalogútra volt.
Nem volt más választás, kocsmákba nem lehetett beférni, át kellett menni, a második félidőt pont el lehetett érni.
 
A stadion melletti bicikliaréna (Velodrome) mögötti placcon a hangulat meg sem közelítette a belvárosit, de legalább el lehetett férni. Sokan bealudtak a sok sörtől, meg az egésznapos programoktól (sörivástól), és a Zenit vezetőgólja is adott egyet a hangulatnak. Aztán a hosszabbításban bevitt második orosz gól elindította a tömeget vissza a városban.
 
Az út visszafele is harminc perc volt, már tizenegyet ütött az óra, mikorra visszajutottam az egyik főútra. Ekkor egy mellékutcában próbáltam rövidíteni, amikor arra lettem figyelmes, hogy rendőrök rohannak (tőlem kb. száz méterre), beugranak egy autóba és elhajtanak. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem fostam össze maga, és elkezdtem én is visszafele rohanni, mert közeledni kezdett az a csoport, amelyik megkergette a rendőröket. Valahogy nem volt időm megállni fotózni.
(az csak másnap derült ki nekem, hogy pár méterre voltam az összevert rendőrtől)
 
Miután megérkezett a rendőri erősítés és elcsitult a vihar (5-10 perc) besétáltam arra térre, ahol a kivetítő nem működött. A látvány leírhatatlan volt. Pár fotót még búcsúzóul készítettem, miközben mellettem egy epilepsziás rohamot kapó nőt próbáltak kezelni.

Majd hazasétáltam. Hullafáradtan dőltem az ágyamban, ahol az este legőszintébb mosolyát produkáltam, mert újra láttam falon pókot! azóta a fűben nyuszira gyúrok, élesre állított kamerával; a török börtönt szívesen kihagyom.
 
Másnap délre már használható volt a város, de még egy hét múlva is ragadt az aszfalt a nagyobb tereken. A média napokig foglalkozott az eseményekkel. Egyöntetű vélemény volt, hogy mind a rendezőség, mind a rendőrség kritikán alul teljesített. Ezzel még nem is lett volna gond, végigélhettük ugyanezt 2006 őszén Budapesten is, de a város vezetősége ezután megkukult. Azt gondolván, hogy ezentúl minden nyílvános eseményen több tízezer skót fanatikus lesz Manchester utcáin, a döntő előtt/alatt/és után történtekre hivatkozva, nem engedélyezett szabadtéri óriáskivetítőt a moszkvai BL-döntő alatt, így szaunákká alakult kocsmákban kellett a népnek eljutni a mámor állapotába Terry és Anelka tizenegyesénél.
És ez még mindig nem volt elég a - hirtelen magyar politikai szintre süllyedt - vezetőségnek. Újra a kupadöntő körüli botrányokra hivatkozva lefújta a BL-győzelmet ünnepelendő, nyitott buszos heppeninget. Az egész város értetlenül állt az események előtt. Mégis mi a bűbánat történhetne egy délutáni fiesztán, ahol mindenki azért érkezne, hogy ünnepeljen?! A helyi lapok is tiltakoztak, nem kis iróniával. Más városok fiesztáinak képeit hozták le, szembeállítva az üres manchesteri utcákkal. Portsmouthban, Hullban, Stoke-ban és Birminghamben is óriási banzáj volt akkoriban. Úgy tűnik, hogy a FA-kupa megnyerése és a PL-be való feljutás nagyobb teljesítmény, mint elhódítani a világ legrangosabb klubsorozatának kupáját, és emellett megnyerni a világ legerősebb bajnokságát ami akkor még nem a spanyol volt.

Kellemesebb emlékeket Isztambulnak!