A valaha volt legnagyobb olasz csapat – ha lenne értelme az ilyen összehasonlításoknak -  nem az első hét bajnokságból hatot behúzó Genoa, vagy a 60-as években megcsodált Grande Inter, a 90-es években parádézó Milan, és nem is a 30-as éveket uraló, zsinórban öt bajnoki címet nyerő Juventus lenne. Hanem utóbbi városi riválisa, a Grande Torino. A legyőzhetetlen Granata, melynek gólt sem lehetett lőni, az olasz válogatott gerincét alkotó Toro, mely előtt sorra hajoltak meg az ellenfelek – legnagyobb büszkeségükként a Puskással felálló magyarok elleni győzelmet emlegetik, amikor egy félidő erejéig 11 Toro-játékos alkotta az olasz válogatottat. Az első olasz csapat, melyet külföldi haknikra hívtak (a háború után!), a Serie A jelenleg is fennálló rekordjai közül többet is magáénak tudó Grande Torino, melynek tagjai ma 60 éve vesztették életüket az ország történetének legsúlyosabb sporttragédiájában.

1949 május 4-én a zsinórban négy bajnoki címet szerzett Torino éppen Lisszabonból tartott hazafelé, ahol a kapitány, Valentino Mazzola jó barátja, José Ferreira búcsúmeccsén vett részt a csapat. A nagy köd miatt a Fiat G-212-es nem tudott leszállni Torinóban, ezért Milánó felé fordult, de a pilóta rosszul tájékozódott, és a város fölé magasodó domb tetején álló Superga Bazilika oldalába vezette a gépet. A gépen utazó 31 játékos, edző és vezető életét vesztette, a balesetnek egyetlen túlélője sem volt. Köztük volt a csapat magyar edzője, Egri-Erbstein Ernő is, és a szintén magyar származású, de cseh színekben is futballozó Schubert Gyula (az áldozatok között Julius Schubert néven találjuk - köszönet a kiegészítésért az olasz fórumnak).

A Toro a tragédia után ificsapatával (az ellenfelek ificsapatai ellen) megnyerte zsinórban ötödik scudettóját, és ezzel minden idők legeredményesebb olasz csapata lett, hiszen bár a Juve is képes volt hasonló sorozatra, a Torino verhetetlen időszakába beleesett két háborús évek miatt kimaradt bajnokság is, melyeket egészen biztosan megnyert volna a Granata. Ahogy Manchester United a müncheni katasztrófa után a világ meghatározó csapata tudott maradni, az olaszoknak más sorsot szánt az élet, a Grande Torino emléke megmaradt, de a csapat soha nem tudott feltápászkodni az őket ért csapásból. 

Nehéz 60 év távlatából megmondani, mit jelentett az a Toro Olaszországnak. Az utolsó háborús bajnokság győztesét (1943 után két évig nem osztottak bajnoki címet) a II. világháború alatt is együtt tartották, Kutik András bajnokcsapatának játékosai a FIAT gyárában dolgozva úszták meg, hogy a frontra vezényeljék őket. Ebben a haladó gondolkodású elnök, Ferruccio Novo keze is benne volt, az újításokra nyitott üzletember már a 43-as bajnoki cím után érezte, hogy együtt kell tartani a csapatot.

Novo szisztematikusan, az edzőkkel egyetértésben és a korabeli futballrendekkel – melyek alakításához ők maguk is hozzájárultak – szinkronban igazoltak játékosokat. A kapitány, minden idők egyik legnagyobb olasz futballistája, Valentino Mazzola (Sandro nevű fiacskája a bizonyíték, hogy a tehetség nem mindig ugrik át egy generációt) az első igazi all-around játékos volt. Amikor Mazzola feltűrte meze ujját, csapattársai tudták, hogy a kapitány elégedetlen a játékkal, és minden beleadva rendszerint megnyerték a meccset.

Mazzola mellett ott volt Ezio Elefánt Loik, a Venezia tankja, vagy az első kapus, aki kifutásokra is vállakozott, Valerio Bacigalupo. Romeo Menti sebessége, Aldo Ballarin harcossága, Giuseppe Grezar csodálatos szeme, és gólt érő passzai, és persze a legnagyobb adu, a városi riválistól elszipkázott Báró, Guglielmo Gabetto mind hozzátették a részüket az olasz futballtörténelem legnagyobb csapatának játékához.

Csak néhány a Toro által a mai napig tartott rekordok közül:

• Egy szezon során szerzett legtöbb gól (125 – 1948-ban)
• Egy szezon során szerzett legtöbb pont (65 – a hárompontos rendszer előtt)
• Leghosszabb hazai pályán elért veretlenségi sorozat (4 teljes szezon)
• Leghosszabb hazai pályán elért veretlenségi sorozat (93 meccs – 83 győzelem, 11 döntetlen)
• Legtöbb zsinórban megnyert bajnoki cím (5, holtversenyben a Juventusszal)
• Legtöbb egy szezonon belül aratott győzelem (20 – 30 meccsen, majd 29 – 40 meccsen)

Marco Cassardo Belli e dannati c. könyve (A csodálatos elátkozottak) szerint a Grande Torino Olaszország reneszánsza volt, a barbár háború után a szépség, a sport és az életöröm ünnepét hozta a meggyötört országba. A veszteség, ami az olasz válogatottat, és a csapatot érte, a mai napig kiheverhetetlen, ahogy felejthetetlen az is, amit az országgal tett a háborús vereség, és a százezrek életét követelő öldöklés után a csodálatos Granata. „A remény visszatért, bearanyozta életünket, majd a Superga-tragédiában kihunyt.” – írja Belli.

Valerio Bacigalupo, Aldo Ballarin, Dino Ballarin, Milo Bongiorni, Eusebio Castigliano, Rubens Fadini, Guglielmo Gabetto, Ruggero Grava, Giuseppe Grezar, Ezio Loik, Virgilio Maroso, Danilo Martelli, Valentino Mazzola, Piero Operto, Romeo Menti, Franco Ossola, Mario Rigamonti, Julius Schubert – játékosok

Arnaldo Agnisetta, Ippolito Civalleri, Egri-Erbstein Ernő, Leslie Lievesley, Ottavio Corina – sportvezetők

Renato Casalbore (a Tuttosport alapítója), Luigi Cavallero (La Stampa), Renato Tosatti (Gazzetta del Popolo) – újságírók

Pierluigi Meroni (kapitány), Antonio Pangrazi, Celestion D’Inca, Cesare Biancardi – a repülőgép személyzete

Andrea Bonaiuti – a túra szervezője