Kicsit olyan ez, mint az angolok kapusa. Mindig volt legkisebb rossz a posztra, de a pocokarcú Seaman kiöregedése után igazából sosem tudtak klasszist a kapuba tenni. A különbség mindössze annyi, hogy amíg a háromoroszlánosok búslakodhatnak az említett problémán, addig germán feleik azt érezhetik, legalább helyenként tudták kezelni a helyzetet. Persze abba jobb nem belegondolniuk, hogy mi lett volna, ha Klinsmann után is akad épkézláb német Csatár. Mert nem akadt.

A mérföldkőként funkcionáló péklegény, Klinsmann korszakos egyénisége és egyben atipikus figurája a német futballnak. Szerte a világon nagy szimpátiának örvendett, amire nagy nyugalommal mondhatjuk, hogy meglepetésre, mivel származása alapján erre éppenséggel nem volt nagy esélye. Ráadásul Angliában is véghezvitte hódítását, ahol pláne nem rajonganak a németekért, de Az Utolsó Német Csatár szöszi fejét hamar elfogadták.

A válogatottságtól az 1998-as világbajnokság után vonult vissza, amely akkora kapitális pofára esést ugyan nem hozott a Nationalelf számára, mint a két évvel későbbi kontinensviadal, de az a három horvát gombóc fájdalmas volt. Érdemes egyébként megnézni a német góllövőket a ’90-es évek tornáin és Klinsi búcsúja után. 1990-ben, Olaszországban ő maga és Völler alkották az NSZK csatárduóját, a csoportmeccsek során csak – az Aranylabdát még abban az évben bezsebelő – Matthäus tudott felérni hozzájuk gólerősség terén, persze Lothar akkoriban még nem védőt játszott. A keretben állandó cseréjükként ott volt még Karl-Heinz Riedle, akiről emlékképe általában csak annak van, akinek a kedvenc csapatában játszott, vagy ha annak gólt lőtt (imígyen heinrichnek és _benitonak is rémlik, hihi), de a futballfilológia sorozathoz csatlakozva: benne volt a gól. Futottak még Pierre Littbarski, a kölni félisten és Hans Pflügler is.

Svédországban és az USA-ban szintén Jürgen volt az első számú gólfelelős, rendszerint Riedle-vel az oldalán, bár ’94-ben a belgákat már Völlerrel intézték el, majd a bolgár pofonnál ők is kevesek voltak. ’98-ban már túl voltunk az angliai EB-n (nahát, gondoltátok volna abból, hogy 1996-ban rendezték?) és ezzel együtt Oliver Bierhoff félelmetes karrierjén is, amely gyakorlatilag két évből és 29 gólból állt. A csehek ellen megszerzett találatain kívül lőtt egy szezonban (’97-’98) 27 gólt, feliratkozva ezzel minden idők egyik legsikeresebb nem olasz Serie A-beli gólvágói közé, de ezen a két tényezőn és imponáló válogatott mérlegén (70/37) kívül, ami ugye oly’ sokszor csalóka, Bierhoff nem volt klasszis. Egyrészt, ha tolnia kellett egyet a labdán, meghalt (a cselezést úriemberhez méltóan ne is emlegessük), másrészt, ha futnia kellett vele, meghalt, harmadrészt: ha a védő láthatóan tudta, mire készül és valami váratlan kellett volna, meghalt. Mindezek tetejébe minden képesség hiányzott belőle, hogy előre is a német Nistelrooy-já váljon, pedig Ruud se az a typische cselgép. Nagycsapatban egy épkézláb szezon jött össze neki. Bierhoff a német Jardel, csak rosszabb mutatókkal. Szeretne bárki egy Bierhoffot a csapatába?

És itt még jó volt a helyzet, mert volt egy Klinsmann, de már látni lehetett az intő jeleket: a kispadon a két professzor, Ulf Kirsten és Olaf Marschall várta becserélését. Attól függetlenül, hogy Kirsten védelmében el kell mondani, a Bundesliga örök-góllövőlistáján ő az 5. (gondolná valaki, hogy Kuntz-ot előzi meg?), ennél a pillanatnál kellett volna nemzetgazdasági szinten megremegni és Berlinben kinevezni egy csatárbiztost, amely a korosztályos csapatok támadóira odafigyel. Nem tették, vagy ha tették, nem látszik az eredménye.

2000-ben a Nationalelf a következő csatárokkal a keretében utazott el Belgium-Hollandiába: Bierhoff, Paulo Rink, Marco Bode, Ulf Kirsten és Carsten Jancker. (Olyan finomságokba már bele se menjünk, hogy akkoriban Marko Rehmer is válogatott lehetett, sőt: a német válogatott védelmének tengelyében, ott, ahol egykoron Beckenbauer mozgott, Linke és Nowotny álltak). Ugyanezen a kontinensviadalon a csoportjukból továbbjutni szintén képtelen angolok kezdőjében Shearer és Owen voltak, a padon Fowler és Heskey ültek. Nem a döntősökről van szó, hanem egy csoportharmadikról, márpedig ennek a csoportharmadiknak a negyedik számú csatárát bajos lett volna az első számú német támadónak kiszorítani.

A fenti névsorból már Bierhoff is nagyon kellemetlen. Janckert, a technikás tankot mindig is hasznos támadónak véltem, nem véletlenül volt BL-győztes csapat oszlopa – ő az „egy válogatott-keretben elfér, ha nyelünk egyet”-típus, de a többivel nehéz lenne mit kezdeni. Bode azon túl, hogy 15 év alatt megrúgta 100 gólját brémai mezben, félelmetesem nem volt tényező a világfutball körforgásában. Vélhetően nála is erős érv volt a beválogatás mellett ügyesebb ballába – végre valaki, akihez valamilyen szempontból Egressy Gábor fel tudott nőni. Német színekben végigjátszhatott egy EB-meccset, egyszer pedig becserélték. A másik, Rink a német labdarúgás egyik óriási tévedése, talán a legnagyobb. Mindenesetre a kétségbeesést csatár-témában jól jelzi, hogy egy jobb leverkuseni szezon hatására legott honosították. Ez lehetett a német futball mindenkori legszánalmasabb lépése. Szerintem ő maga sem értette. Balra a képe - ha a germán sport iránt kevésbé fogékonyakat most már tényleg érdekelné ez a brazil-német szupersztár.

A 2002-es, nem várt jó szereplést hozó vb-n már ott volt Klose, de szegénykémnek olyan terheket kellett nyögnie, mint a Bierhoff-Bode-Asamoah trió. Maradjunk annyiban, inkább Kahn és Ballack teljesítményére emlékszünk, mintsem a támadókéra. Asamoah egyébiránt Rink-kategória, csak még egzotikusabb kiadásban (hjaj, Leandrót és Sowunmit mi is kipróbáltuk) és ez nem jelenthet mást, minthogy bömbölnöm kell, ha válogatott mezben látom. Bode-nak továbbra sem volt egyetlen klasszis-tulajdonsága, Bierhoff-ról pedig már két éve is azt írtuk, hogy kínos (ötször cserélték be, egyszer be is talált a szaúdi oroszlánok ellen, de nekik Linke is fejelt gólt).

Utoljára ’90-’94 között tudtuk elmondani, hogy egy német csatárnak van óriási szerepe a jó szereplésben, de már a ’96-os sikert is inkább Köpkéhez kötik. 2000-ben egyetlen szerencsétlen gólt sikerült összehozni, azt is Scholl rúgta (de legalább a románoknak).
1990 és 2008 közöt a Nationalelf 10 tornán vett részt, ezeken 90 gólt rúgott, amelynek 60%-át szerezte csatár. Nem tudom, hogy véletlen-e, de Klinsi regnálása alatt 49 gólból 31 köthető támadókhoz (ő maga 15-öt könyvelt, azaz majd’ a felét), utána ugyanannyi tornán 41/22 a mérleg. Ha ez utóbbiból kivennénk a szaúdi nyolcast és sima 3-0-val adnánk a németeknek (legyen két csatárgól, mivel Linke gólját csak az venné el, akinek nincs a szíve helyén egyéb, csak szögesdrót), akkor még rosszabb lenne a 36/19-es mutató. A 60% körüli arány normális, nem azzal van baj – a kérdés, hogy európai szintű csatárokkal mire ment volna a gárda.

És végül vegyük a közelmúltat. Néhány név azok közül, akiket kipróbáltak a német csatárok közt. Bejnamin Lauthnak, az 1860 München örök reménységének ötször engedték a címeres mezt felvenni (0 gól), isten bocsássa meg Völlernek. Uli Hoeness állítólag azóta is 25 guggolással indít minden napot, hogy anno le akarta igazolni. Martin Max még csatártársa is volt Lauth-nak, ő egyszer szállhatott be a bohózatba, persze nem a legjobb, schalkés évei alatt, hanem 34 évesen (igaz, társ-gólkirályként). 6 perc jutott neki Völlertől. Meg, ahogy látom, egy vállveregetés.

Vagy nézzük Michael Preetzet, aki hosszú éveken át a Hertha egyetlen góllövőjét jelentette. Szintén 30 fölött lett először válogatott, persze gólkirályként, persze ember nem emlékszik egyetlen mozdulatára sem. Illetve, ha egyre emlékszünk, akkor az feltehetően egy ötösön belülről a hálóba továbbított, oldalról belőtt labda – mást soha nem csinált. Ha Völlerhez hasonlítjuk, akkor is végig kell hogy fusson a hátunkon a hideg. Ki az a Preetz? Jellemző, hogy Ribbeck válogatta be.

Miért van az, hogy Igor Protti is volt gólkirály a Serie A-ban (30. életéve előtt ráadásul), de olasz válogatott nem?

Van még pár ínyenc név a listán: Oliver Neuville, akinek nem volt nyaka, bár ettől még lehetett volna kevésbé átlagos játékos. Valakinek megvan esetleg Markus Schroth, akit a kismünchenből (már megint ők) majdnem elvittek a hazai rendezésű vb-re? Valahol vicces… Vagy lássunk frissebb élményeket: Kevin Kurányi és Mario Gomez sosem lehettek volna még kerettagok se, ha 15 évvel korábban születnek. Fájdalmasan középszerű mindkettő, akárcsak az utolsó 10 év német támadói. Gomez legalább gyors, de Kurányinak egyszerűen nincs kiemelkedő tulajdonsága. Bobic, az ideggyenge még az elfogadhatóbbak közül való volt, ami megint szomorú. Az, hogy még 2004-ben is volt válogatott (72 percet játszott a portugáliai EB-n), még szomorúbb.

Az állítás, miszerint Klose Klinsmann szintje lenne, egyértelműen nem állja meg a helyét. Rúgott tíz vb-gólt, respekt, de ebből hármat Szaúd-Arábiának, kettőt- kettőt pedig Costa Ricának és Ecuadornak. Ez nem negligálja érdemeit, ettől ezek még vb-gólok, csak tény. Semmi bajom Kloséval, immáron hetedik éve magasan kiemelkedik riválisai közül, de második-harmadik csatárnak tudnám elképzelni. Meg persze itt van a Herceg, akit mindenki rutinból tisztel és istenít. Podolskival kapcsolatban folyton az az érzésem van, hogy ha most felhagyna a futballal, akkor is kéne pár európai csapatnak. Két nagyon jó kölni szezon után  hatalmas tehetségnek kiáltották ki, azóta pedig volt összesen három jól sikerült eb-, illetve vb-meccse. Ennyi. Ebből az egyiken még Ember is volt, mert nem örült. Plusz néha egy elkapott selejtező. Többet nem tett és hacsak nem dugta meg Hitzfeld fiatalkorú unokáját, bizony az edzésmunkája volt olyan tragikus, hogy Herr General fél éven át nem tette be Klose helyett, aki akkoriban labdához is ritkán ért a meccseken. Csak egy adat: Podolski 24 éves (lesz), 60-szoros válogatott és 31 gólnál jár. Ez vajon kinek a kritikája?

És az kinek a kritikája, hogy 5 éve azért szorítunk a tornák előtt, hogy ők ketten Kloséval összeállhassanak? Különben lesz nemulass.

A német válogatott valószínűleg sikereinek felét sem érte volna el, ha Oliver Kahn, vagy Michael Ballack közül legalább az egyik mondjuk komolyabban veszi 13 éves korabeli álmát és a nőgyógyászatot választja futball helyett. Rossz hír, hogy egyikük utódját sem látni. Csatárkérdésben az aktuális reménység Patrick Helmes, de ő is 25 évesen robban be épp. Van valaki, aki hiszi, hogy ő az új Klinsmann? Lesz Helmes-éra a Nationalelf történetében? Naugye…

Végezetül mai rejtvényünk: ki látható az alábbi képen? Annyit segítek, hogy a németek beválogatták, bár sosem játszott a Nationalelf-ben.

Még annyit segítünk, hogy nem is mocsing, a kiváló poszt szerzője.