Kakával kezdődött. Egész Európa tátott szájjal várta a fejleményeket, hogy a kiemelkedően magas fizetési ajánlat hatására jelentkező szülői szigor kényszerítheti-e a brazil szupersztárt szeretett klubjának elhagyására. A jó és a rossz küzdelmeként aposztrofálhatjuk a játékos körüli hercehurcát. Ráadásul az európai klubfutball jövője forgott veszélyben. Hiszen egy újgazdag klub mégsem igazolhatja le az egyik legpatinásabb csapat, legtöbbre taksált játékosát. Az üzlet harcolt a sporttal, a pénz a szeretettel. Allah pénze, Jézus szeretetével. Végül mindenki megnyugodott, hiszen Kaká maradt, ismét kiderült, hogy a pénz nem korlátlan úr és az egész sztori nem érdemelne két mondatnál többet, ha nem hangzik el az átigazolással kapcsán, hogy mindez a klubszeretet és hűség nem is jelentkezett volna, ha mondjuk nem a Manchester City lenne a vevő. Gondoljunk bele, hogy egy brazilnak milyen érzés lenne egy olyan városba költöznie, amelynek élhetetlen miliőjére még egy portugál is folyamatosan panaszkodik. Persze előfordulhat, hogy ez is belefért volna, ha a bigott katolicizmusnak halovány nyomát fel lehet fedezni Anglia észak-nyugati részén. Azonban egy igazán vallásos futballista számára az ideális hely sokkal délebbre fekszik. Úgy nevezik Spanyolország.  Ráadásul egy aranylabdás miért adná lejjebb a fővárosánál?

Természetesen mindez csupán fikció, hiszen Madridban  manapság képtelenek igazolni. Pontosabban az Atlético szakmai stábja perverz módon csak a hendikepes (buta, csúnya vagy inkább mindkettő) szélsővédőkre mozdul rá, miközben a Real Madrid nevetséges vezetőségével érdemben már csak a hamburgi kikötőmesterek tárgyalnak. Igaz, ők sem átigazolásról. Jobban belegondolva nem lehet véletlen, hogy Lorenzo Sanz és Florentino Perez pénz nélkül is képesek voltak  játékosokat szerződtetni, míg a mostani döntéshozók még anyagiakban dúskálva sem találtak épkézláb focistát. A megítélésükön az se nagyon változtat, hogy a legális üzletek kudarcba fulladása után, - valami érthetetlen okból kifolyólag - elég tökösnek érezték magukat egy csalás kivitelezéséhez. Pedig a váratlanul felbukkanó bátorság volt az a felemelő momentum, amitől a bukás elkerülhetetlenné vált. Calderon elnök úr dicstelenül távozott, bár a búcsú előtt a saját szakmai igazgatóját szemetét igazán eltakaríthatta volna. Tevékenységét a kettősség jellemzi, hiszen az általa képviselt politika eredményektől függetlenül zsákutcába vezetett. Ideig-óráig lehetett bajnoki címekkel és pontkülönbségekkel dobálózni, de már elég régóta látszott, hogy a csapat igencsak korlátolt előrelépési lehetőségekkel rendelkezik. Ami elfogadható lenne egy világverő alakulat esetében, de kevésbé, ha a bármilyen (legyen az európai vagy spanyol) kupaellenfél ellen esélytelen Real Madridról beszélünk. Az apátia mélységére mi sem jellemzőbb, minthogy a klub történetének legmegosztóbb klubelnöke már-már megváltószerepben tetszeleghet.

Florentino Perez nevének hallatán Európa mosolya kelletlen vigyorrá változik. Az újabb galaktikus korszak víziója egységes hadrendbe állítja a futballbarátokat világszerte. Ismét előkerülnek a kedvenc sportunk haláláról szóló gondolatok, mert mindenki emlékezhet rá, hogy milyen ocsmány dolgok történtek akkoriban. A pénz felülírta a racionalitást, az üzleti kilátások fontosabbá váltak a szakmai indokoknál, a tradíció és klubhűség feláldoztatott a mezeladások oltárán. Ami elítélhető a profi sportban, az hatványozottan megjelent a Real Madridnál. Nem számítottak többé a csapatért hozott áldozatok, a  fehér mezben  lejátszott mérkőzések száma, ha jött egy jobbnak gondolt játékos, akkor távozni kellett. Az igazságtalanság érzésével búcsúzó Hierro, a kölcsönadott Morientes vagy a pályája csúcsán kirúgott Vicente del Bosque esete arról tanúskodik, hogy a klub környékén már nem fenékig tejföl az élet. Na nem mintha előtte olyan sok búcsúmeccset rendeztek volna a Bernabeuban. A galaktikus korszakot megelőző öt évhez képest Florentino Perez uralkodása sem hozott változást az öltözői mozgásokban. Simán mondhatjuk, hogy a játékosok és edzők irányában tanúsított korrektség nem a gonosz elnök érkezésével tűnt el. Természetesen ettől még jól kiegészíti az utálat fő vonalát, amit a mozdíthatatlannak gondolt világsztárok igazolása váltott ki a szurkolókból.

Luis Figoval kampányolni nem nevezhető elegáns cselekedetnek. A bántóan rövid időn belül Redondotól és Seedorftól is megszabaduló csapatnak kétségtelenül szüksége volt középpályásra, azonban a Barcelona csapatkapitányának megkörnyékezése mégis merész húzásnak számított. Persze kampány és kormányzás között adódhat némi eltérés. De ezúttal az ígéret teljesült, és a katalánok számára különösen letaglózó érzés lehetett Figot az  oly nagyon utált  fehér mezben látni. A lágyékrészen jelentkező éles fájdalmat jellemzően disznótorokkal enyhítő szurkolók aztán valamiért mégsem Florentino Perezt dobálták meg a leölt állat fejével. Inkább egykori kedvencük ellen fordultak. Az elnök abban volt bűnös, hogy megteremtette a lehetőségét, hogy egy érinthetetlennek gondolt játékos szembeköphesse csapatát és egyúttal annak szurkolótáborát. Figo lépése sok szempontból vállalhatatlan. Lehet azt mondani, hogy a pénzért lett árulóvá. Lehet az nem tetszett neki, hogy még a Valencia is megalázta csapatát a BL elődöntőjében, de a Real Madrid elnökét kizsákmányoló futballgyilkosként beállítani nem túl szerencsés. Különösen nem egy gránátvörös-kékben parádézó Ajax Amszterdamnak szurkolva. Mindössze egy sima igazolás történt. Gépfegyverek, zsarolások és körömletépések nélkül. A szerződést aláírta mindkét klub és a játékos is, labdarúgócsapat még soha nem kapott annyi pénzt játékosért. Mi ez, ha nem happy end? Happy kezdet.

Zinedine Zidane. A labdarúgósport koronázott királya. Élő szerződés köti a világ egyik legeredményesebb klubjához. Szinte mindent elért már, amit játékos elérhet, valamiért mégis érezhető, hogy az utolsó évét kezdi Torinóban. Perez elnök úr ismét beveti magát és gépfegyver helyett egy akkora összeget tesz az asztalra, amelyből jó sok olasz bajnoki címet lehet venni. Már ha a valóságban lehetne ilyen ocsmányságot művelni. A francia képességeit ismerve nem is az az érdekes, hogy valaki ekkora összeget áldozott érte, hanem inkább az, hogy miért nem álltak sorban a kérői. A Real Madridon kívül talán nem volt olyan csapat, amelyiknek szüksége lett volna a játékára? Senkinek nem volt nyamvadt hetven millió eurója? A holland-belga Európa-bajnokság után a Juventus szurkolói elfordultak kedvencüktől. Ő később újságírói kérdésre határozottan kizárta, hogy kitöltené 2003-ban lejáró szerződését, majd már idény közben megállapodott a vezetőséggel, hogy kedvező ajánlat esetén távozhat. Azt sem titkolta, hogy egyértelműen Spanyolország a célja. Mi lehetne annál dicséretesebb, mint egy nagy játékos álmát valóra váltani. Vagy ez gonoszság lett volna? Beszélhetünk egyáltalán gonoszságról egy olyan országban, ahol előszeretettel lakmározik mindenki a megroggyanó csapatokból. Pedig egy ereje teljében lévő Juventusból (Parmából, Lazioból) sokkal elegánsabb vásárolni, mint a másodosztályba száműzöttől.

Vagy éppen az Intertől. 2002-ben nem lehetett jobb játékost igazolni a Ronaldónál. A presztízs sem volt éppen utolsó, hiszen ha Lorenzo Sanz világbajnoki gólkirályt igazolt, akkor Pereznek is szüksége volt egyre. Egyébként is rendbe kellett tenni a csatársort, mert a Mijatovics és Suker által hagyott űrbe érkező Anelka súlytalannak bizonyult. Morientes és Raúl meg túl kevésnek. Mármint a kitűzött célokhoz képest. A Real Madrid utolsó húsz éve egyszerűen nem a duplázásokról és triplázásokról szólt. Meg kellett becsülniük azt is, ha nyertek valamit. Nemhogy európai és spanyol kupát, valamint bajnokságot egyszerre. Ennek ellenére nemcsak bemondták az all-int, de meg is akarták szerezni az összes nyerhető trófeát. Ehhez meg nem elég két csatár és Portillo. Ehhez minimum Ronaldo szükséges. Kapóra is jött, hogy edzőjével csak a brazil-argentin barátság keretein belül érintkeznek, így a Mikulás ezúttal Milánóban hagyott egy komolyabb pénzeszsákot. A galaktikusok száma meg ötre emelkedett, miután Raúlt és Roberto Carlost alanyi jogon közéjük emelték. A futball igazi halálához az vezetett volna, ha végrehajtják az ambiciózus tervet. Bár nem sokon múlott, végül nem sikerült. A feszültség törvényszerűen egyre komolyabbá vált a klub megbecsült tagjai és az elnök között. David Beckham igazolása még bele is fért volna, de az edzőváltás helyrehozhatatlan tévedésnek bizonyult. Makelele elküldése is komoly érvágásnak számított, bár korántsem akkorának, mint del Bosque kirúgása. A lejtőn már nem volt megállás. Carlos Queiroz Manchesterben szerzett tudásával csak Vanderlei Luxemburgoé vetekedhet. Bár tény, hogy mindketten alázatosan szolgálták a klubot és az elnököt, a csapat mégis mélyen a várakozások alatt teljesített. Talán nem teljesen véletlen, hogy két szezon múlva szinte mindenki szedhette a sátorfáját és a választást már Arjen Robben leigazolásának tervével meg lehetett nyerni.

A korszak, amit galaktikus jelzővel illetünk dicstelenül ért véget. De az utóbbi idők szerencsétlenkedéseit látva, kénytelenek vagyunk nosztalgiával gondolni rá. A csapat nem volt annyira szerethető, mint a Toshack által meggyalázott és a Bayern talpa alól kimászó del Bosque csapata. Nem is volt annyira aprólékosan összeválogatva, mint Capello első madridi kezdőtizenegye, de végül sikerült produkálnia ugyanazt az eredményt, mint az előzőeknek. Csak az utódok lényegesen többet passzoltak az ellenfél térfelén. Hibás igazolások, megalapozatlan döntések, ázsiai haknik, inkorrekt bánásmód ugyanúgy hozzátartozott az időszakhoz, mint a pénzügyi siker, ami a klubot hihetetlen gazdaggá tette. A Bernabéu stadion a futball színházává vált. Eleinte a hazai szurkolók nevethettek, később a vendégek. Viszont ha megkérdeznénk, vajon melyik csapatot tekinthetjük Puskásék utódjának, akkor nem sokat kellene vitatkoznunk a válaszon. A galaktikusok elnöke állítólag készül a visszatérésre. A múltjából kiindulva nem sok jóra számíthatunk. A futball elég nyomasztó tud lenni nevetés nélkül. Pedig míg a Mijatovics, Calderon páros álmok köré szőtt igazolási politikáján remekül lehetett szórakozni, addig Florentino Perez esetleges milánói, manchesteri vagy londoni kiruccanása már kevésbé tűnik ennyire viccesnek az ott élők szemszögéből. Sőt!