Mi amikor lent fociztunk a szomszédos általános iskola pályáján, mindig átkeresztelkedtünk valamelyik aktuális focisztárrá (nincs értelme tagadnod neked sem…), aztán ahogy cseperedtünk, már olyat is játszottunk, hogy a szabadrúgásnak nekifutva neveztük meg, kinek a technikájához hasonlóan kívánjuk a sarokba tekerni/bombázni/ejteni, vagy éppen Nagytibizni (= csukott szemmel és nyitott szájjal történő bombázás minimum kilenc méterről ráfutva, ami ritkábban hoz látványos eredményt, ámde akkor…!), a labdát. Általában azért válogatott játékosokat választottunk, nekünk már ugyan nem Puskásék jutottak, de azért még sokkal könnyebb dolgunk volt, mint a maiaknak – mármint azoknak, akik még nem szarnak rá iszonyat magasról.

A válogatott, az fontos dolog. A szurkolóknak legalábbis nagyon. És a szurkoló nem érti meg, hogy létezhet olyan, hogy valakinek mégsem olyan fontos. Mármint olyannak, aki az lehetne. Mert amikor az ember elkezd sportolni, és már elég idős ahhoz, hogy nem csak időt tölt el vele, hanem komolyabban is veszi, egyetlen cél lebeg előtte: a válogatott. Képviselni akarja az országot, látja magát a dobogó tetején, aranyérem, himnusz, papírzsepi. És mégis előfordul, hogy hívnak valakit, aki nem jön. Őt ez olyan nagyon nem érdekli. Vagy jön(ne), de feltételeket szab. Nem kiugrik a bőréből, hogy ott lehet, hanem bemondja, hogy izé. Csak ha ő lehet a tízes.

Ezen felbátorodva a klubok odáig merészkednek, hogy kijelentik: nem engednek el egy játékost… hova is? Ja, igen, az olimpiára. Mert akkor az ott megsérül, vagy elfárad, vagy összeszed valamit egy helyi lízingtyúktól (bizony, volt ilyen, megírta a zinternet). A dolog védhető, hiszen nem kevés pénzt áldoznak egy-egy játékosra, és érthető, hogy szeretnék a milliókért vásárolt emberkéket arra használni, amiért vették őket, de azért álljon már meg a menet.

A Real Madrid az argentin Heinzét nem engedi ki Pekingbe, az Inter Burdissóval pörlekedik (majdnem mindegy, úgyis lelép Párizsba) ugyanezért, Benítez a hollandjait nem szeretne a felkészülés végén elveszíteni, a Barcelona pedig kerek perec kijelentette, hogy Ronaldinho nem megy az olimpiára, és kész. Aztán Ronnie fogta magát, és Dunga hívásának eleget téve közölte, hogy ő bizony ott lesz (és kész). Neki egészen más motivációja is van a válogatottban való szerepléshez, az egész évben – sőt, most már lassan másfél éve – mutatott formája messze van attól, ahova az egész világ pozícionálta a játékost 3-4 évvel ezelőtt, így neki különösen kapóra jön a lehetőség – és élni is fog vele, hiába erősködik a Barca.

A válogatott a futball csúcsa. A klubok, a BL és a többi csak utána jön, egyik sem lehet olyan fontos, mint az embernek a saját hazáját képviselni egy nemzetközi meccsen. Mégis, a legtöbb játékosnak sokkal fontosabb, hogy sérülés nélkül megússzon egy-egy válogatott meccset – ha egyáltalán haza méltóztatik fáradni. Tudjuk mi is, mit teljesítenek a top-játékosok szezononként, ennek ellenére elfogadhatatlannak tartjuk, hogy valaki lemondja a válogatottságot úgy, hogy közben vidáman rohangál a klubjában (van magyar példa, de le sem írjuk a nevét az átokfajzatnak).

Az áldozat pedig pont az olimpia lett. A legnemesebb sportesemény, amit megnyerni minden sportoló álma – kivéve a futballistákat. A futball azonban az évek során egyszerűen túlnőtte, és ez odáig vezetett, hogy az olimpiai focitorna leginkább az U21-es Vb-hez hasonlít. Szegény szövetségi kapitányok meg vihetnek ugyan magukkal három túlkorost, de általában hiába kilincselnek azoknál a játékosoknál, akik a nagyválogatott meghatározói (ha még megpróbálják egyáltalán), ezért inkább olyanokkal töltik fel a keretet, akik a felnőtt válogatottban nem jutnak szóhoz, és belefér nekik egy kis nyárvégi focizgatás.

Ezek után persze nem csoda, hogy az olimpiai focitornát csak a legelvetemültebb szurkolók várják, meg persze azok, akik a közvetlen utánpótlásra kíváncsiak (meg mi az NST-nél, akik majd jól végigvezetjük az egész tornát). Szomorú dolog ez, hiszen a világ legnagyobb sporteseményének igenis jogos volna otthont adnia a világ legjelentősebb futballeseményének is, ez azonban nem több, mint utópia. Pont úgy, mint az, hogy a klubok büszkék legyenek rá, hogy játékosaikat elviszik a szövetségeik az olimpiára, vagy az, hogy a játékosoknak mindennél többet jelent a címeres mez.