Egy last-minute döntéstől vezérelve szinte testületileg kalandoztunk le a székesfehérvári  Szentélybe, mely Sóstói Májer Lajos Stadion néven is közismert. Kell-e mondanunk, hogy még az idő vasmarkában is (a home-made túraszenvicsek keltette osztálykirándulás feelingről  is lemondtunk) magas közlekedési kultúráról tettünk tanúbizonyságot utunk során – erre bíztatunk mindenkit. A stadion tőszomszédságában parkolunk, egy harmadosztályú ópiumbarlangban leöblítjük az út porát, majd irány a pálya. Ajándék az idő, bárányfelhők és EB döntő a láthatáron, Puskás-mezes kissrácok a lelátón, süti-fagyi-lufi – ez ám a szurkolói idill. 

Rövid kerengés után elfoglaljuk a helyünket a portugál tizenhatos vonalánál, előttünk portugál kerettagok és a technikai személyzet ücsörög – természetesen hazafias kötelességünknek eleget téve beélesítjük voodoo-képességünk, az ezer éves turáni átok  összes negatív energiáját szabadítjuk a korpa közé keveredett luzitánokra. Nem kell hozzá tíz perc, a Bundesliga bírót is felvesszük a listára, semmiféle szegregációnak helye nincs, hadd érezze ő is a törődést.

Magyarország – Portugália, sorsdöntő összecsapás, zsongó méhrajként zümmögnek a fülünkbe a rossz emlékek, az ilyesmi számunkra nem sok jót szokott jelenti. Igaz, egyszer már sikerült, U17-ben hasonló volt a szereposztás, mégis mi mentünk tovább.

Húsz másodperc alatt ott vagyunk a torkukon, szöglet, fejes, nem sok híja van. Ezaz gyerekek, nembeszarni.- bődül el egy berzerker a lelátón, nem kizárt, hogy közülünk valaki – mocskosul szorítunk a kicsiknek. És a kicsik hozzák magukat. Másodpercig nem érezzük, hogy deus ex machina kellene a sikerünkhöz, ezek a portugál srácok semmivel sem jobbak nálunk, sőt. Ha nem a saját szemünkkel látjuk, tán nem is hisszük.

Fizikálisan még jobbak is vagyunk, a párharcokat orrhosszal, de mi nyerjük, a jobb oldalon pedig rendre el tudunk menni. Egyetlen szembeötlő negatívum, hogy nem érünk fel a támadásokkal, sokszor csak Németh Krisztián busong a portugálok erdejében. Veszettül bízunk benne is, arra azért marad erőnk, hogy habitang kolléga (és persze Rafa) orrán koppanjon minden rosszul sikerült megoldása. 

No nem a 25. percben, mikor Krityó betör a tizenhatosra, mi pedig hetven méterről is Allah haragját hívjuk a perzsa spori fejére – nemadtameg. Grrrrrr, mocskos sportdiplomácia.
Lightos mezőnyfölényben telik az első feles, jobbára a fiainkkal ismerkedünk, első körben Debrecenit nézzük ki magunknak, mint reményteli segítséget egyszál Juhásznak, de Présinger és Gosztonyi neve is bekerül a noteszunkba. Koman testközelből is ügyes, de sokszor úgy tűnik, önmagával súlyosabb harcokat folytat, mint az ellennel. Ideges – ki ne lenne.

Mi például azok vagyunk, mivel Rafati azzal bőszít, hogy nem adja meg Németh jogos találatát (Komané az assziszt), minden élő és holt nyelven ontjuk a szitkokat, teljes passzusokat idézünk a Koránból igazságunk védelmében, de ez a meghasonlott, imperialista gyaúr inkább lefújja a félidőt.

A szünetben az európainak mondható stadion szolgáltatásait élvezzük (tiszta udvar, rendes sör), majd dohogunk egy sort azon, hogy míg a portugálok az érnyákban cicáznak nemügyetlenül, addig mi a napon ácsorogva a harminc méteres labdákat nyomatjuk. Hiába, Keller Józsi figyelme sem terjedhet ki mindenre.

Kezdődik a második félidő, immár előttünk rohamoznak a fiaink. Jövünk előre folyamatosan, már megint ott malmozunk a portugálok orra alatt, csak egy megrendítő jobbos hiányzik. De az nagyon. Már-már Sisa Tibor ellen fordulnánk tehetetlen dühünkben (mi a tökömre várunk még?), mikor védő-csatár cserével jelzi a mester; nem tart igényt az okoskodásunkra.

65. perc: bátraké a szerencse, gyáva népnek nincs hazája! Németh Krissssztián!!! Erre már Xerxész szégyene sem tud kádenciát, vezetünk! Előttünk a portugál különítmány lázad ugyan – feleslegesen. Ezt egyébként már U19-ben is nagyon tudják, öt perccel később jön a dogma-szerű fejelvesztés is, Ribeiro agyatlan utánrúgás miatt szambázhat a zuhany alá.

35 percet kell kibírni és miénk az álom. Harmincötöt! Máskor kettőt sem szoktunk tudni, de eddigre már számos futballközhelyünket megcáfolta ez a csapát, hátha... Leszegett fejjel csörtetnek is Gulácsi kapuja felé, ám legtöbbször már a félpályán szerelni tudunk, az ívelgetésektől nem jövünk zavarba, még veszélyes kontrákra is marad erőnk. Már csak tíz perc van hátra, mikor furcsa dolgot tapasztalunk. Máskor már régen lenyeltük az ádámcsutkánk, kiszaggattuk a körmünk, tövig rágtuk a hajunk – most szinte kellemes gyomorgörccsel figyeljük az eseményeket, inkább csak türelmetlenek vagyunk, hogy ez az oktondi varnyú nem látja be, ezen a meccsen nincs keresnivalója a zseléfiúknak.

Fél évszázadot hosszabbít a szőnyegkufár, de vége, sikerült, megcsináltuk!!! Ott leszünk az EB nyolcas döntőjében. Ez a generáció az Bozsik II. program MTK első felcseperedő garnitúrája, higgyünk benne, hogy szisztematikus munka gyümölcse a mostani győzelem, és nem csak a szerencsés csillagzatnak köszönhető.

A stadionból jövet két rosszarcú szurkeszt kérdezek a meccsről. Az egyikük _benito néven mutatkozik be:

Az már az elején látszott, hogy a portugálok semmiben nem nőnek a mieink fölé, sőt, fizikálisan a magyar csapat tűnt erősebbnek, amit az is bizonyít, hogy a párharcok jelentős részét mi nyertük. A védőink jól állták a sarat, de a döntő mégis az volt, hogy egy védőt támadóra cseréltünk, mert így tudtunk olyan nyomást gyakorolni, amiből aztán a gól is született. Szögezzük le, a győzelem tökéletesen megérdemelt, még ha a végén a kapusunknak rohadt nagyot is kellett védenie. Ezek a srácok még messze nem kész játékosok, de nagyon jó volt látni, hogy igazából semmiben nem maradnak el a portugáloktól.

És a fehérvári stadion úgy néz ki, mintha csak az egyik felére esett volna aranyeső, a
másikat meg szétzilálta volna a savas-ónos zivatar. Utoljára Kanada ellen voltunk itt, akkor az első félidő végére elfogyott, most viszont végig volt sör.

Másikuk, egy habitang nevű köztövényes, aki CéRonaldo mezben tekintette meg a mérkőzést, végül nem kívánta kommentálni a mérkőzést. Bizonyára lusta dög a meghatottságtól nem találta a szavakat.

A kiváló szervezésnek köszönhetően csak Carlos Sainz-nak állt volna módjában élőben megtekinteni a nagycsapatot is (a szurkolók kiszolgálásának kérdéskörében legalább akkora a lemaradásunk, mint...) mi viszont felelősségteljes közlekedéssel a magyar-görög iskolajáték 20. percében zuhanunk bele a televízióba, és azt látjuk, hogy az újszerű 4-1-5 (vagy mifene) hadrendben rohamozó válogatottunk bohócot csinál a lankadt férfivágyat formázó görög alakulatból. Mondjuk azt eddig is tudtuk, hogy mi a barátságos meccsek héroszai vagyunk, de egy napon leverni a portugál utánpótlást és a regnáló Európa bajnokot, azért nem rossz érzés. Egy napra megtudhattuk, milyen is egy igazi futballdrukker élete. Gyönyörű.