Melyik jelenleg a világ legerősebb csapata? A spanyolokat legelvakultabb rajongóik sem tennék most az első öt közelébe sem, az olaszoknál égszakad és földindul éppen, a Bayern ellenőrzőjéből pedig kilóg az oroszból kapott hatalmas karó, a többiek pedig szinte szóra sem érdemesek. Akkor talán állapítsuk meg, hogy a világ legjobb csapata jelen pillanatban a Manchester United, ha tetszik, ha nem. Milyen zene illik a vörös színhez? Induló. Csatadob. Lábak dübörgése, melytől egyből bekekszel a már egyébként is jogosan majrézó ellenség. És a kékhez? Igen, mint kiderült, a blues. Elhagyott a csajom, nincs pénzem sörre, és persze szarrá áztunk az esőben.

Európa számos csapata indult neki az idénynek olyan lendülettel, hogy a mezőny többi tagja az általuk vert hullámokon evickélve csak a permetet nyelje. Jó is az, ha már az elején demoralizál az ember, de egy vérbeli profi tudja, hogy a bombaformának tavasszal kell jönnie. Aztán telt-múlt az idő, a Manchester összeállt, mint a babfőzelék, és megindult felfelé, méghozzá úgy, hogy egyetlen percig sem hagyott kétséget afelől, hogy utol fogja érni a vadat előbb-utóbb. Ahogy buktak ki a vetélytársak gyengéi, úgy duzzadt egyre nagyobbra az egyébként sem pitiáner manchesteri önbizalom, míg végül odáig jutottunk, hogy a bevezetőben feltett kérdésre már teljesen egyértelmű a válasz. Az elmúlt két szezonban egyedül a Milan elleni randa fiaskót lehet felemlegetni, egyébként rendszerint a MU kezelte a daráló vezérlőpultját. Gondolkodás nélkül le lehet írni, ma a MU a világ legerősebb klubcsapata, még csak valamirevaló alternatívát sem tudunk bedobni. Hogy megérdemelték-e a BL címet? Ha a sorozatot nézzük, akkor múló tűnődés után ki lehet bökni: igen. Ha viszont periférikus látásunk krónikusan a döntőre szűkül? És ha történetesen porzik a pálya?

Kezdésképp fontosnak tartjuk leszögezni, hogy minden egyéb híreszteléssel ellentétben jó kis BL döntőt láttunk, a sorozat idei színvonalát tekintve mindenképp. A MU úgy állt neki a meccsnek, mint anno Plókai a szabadrúgásoknak – itt nem lesz variálás. A Chelsea kamu 4-3-3-ja tükörsima 4-5-1 volt, taktikájuk a labdakergetésre korlátozódott és bizony Essien is ette-itta a vadláb mutatványait. Meglehet, jobbhátvédnek is kiváló, de amíg a középpályán megjárja, hogy két méterről fogjon embert, az ötösön mínusz húsz centiről illik. Cé megkezdi az igazi tétmeccsen nem hozza magát billog lepucolását, 1-0.

Ezzel egyébként Ronaldo mókatára be is zárult röpke másfél órára, de a szokásos fikagörgeteg helyett most mondunk mást. Nem lehet nem észrevenni a Ronaldinho-val mutatott azonosságot. Álomkezdést követő akkut hisztirohamok, numberone-ság, egy szimpla passzt nem képes megcsinálni a bohócsipkája nélkül. Ki kérte tőle, hogy éjjel kettőkor is ő legyen a MU százárbócos zászlóshajója, a tévedhetetlen megazseni, minden terhet dalolva cipelő virtuóz? Vajon mit akar örökké bizonyítani? Ugyanakkor ijesztő látni, mennyire elkurvult a labdarúgás, a Nike ontja az instant sztárkultusz recepteket, semmi gond, ha egy-két szezon alatt magából kifordult idegroncsot csinálunk a tagból – folyamatosan üzemel a futószalag. Messi 20 évesen az új Maradona, de nem gond, már új Messink is van (mondjuk Reimond Manco), CéRonaldo az új George Best, de ha túl sok tizit hagy ki, majd csinálunk Nani-ból új CéRonaldót, keine pánik…

Offolás után ott tartottunk, hogy fél óráig egy csapatot látunk a pályán, Cech zsenialitása nélkül rákvörösre főne a Chelsea, a cirka 70%-os hibaszázalékkal dolgozó védelemmel az élen, egyetlen mázlijuk, hogy Tevez továbbra is képtelen ziccerből gólt lőni, háta mögé érkező ütemtelen passzal meg nem találkozik, azokat jobban csípi. A félidő végére azonban megébrednek a kékek, elsősorban a bűntudattól hajtott Essien, aki tán kétségbeesésében, tán a törzsi szellemektől vezérelve negyvenről is bátran vállalkozik, a lényeg, hogy a labda többszöri buzera után Lampard elé kerül, aki nemhibáz.
 
A második félidőben a lemez ugyanaz, de ezúttal a B oldalt hallgatjuk. A Manchester sehol, most a kékek jönnek emberül, már csak egy gyenge-közepes Drogba hiányozna az üdvösséghez, de még attól is igen messze van, a BL döntőn egyetlen megmozdulásra korlátozta futball produkcióját. Hanem ha reklamálásról, szemforgatásról, vagy átkozódásról volt szó, nem ismert elveszett labdát, minden lehetőséget megragadott a csúfoskodásra míg végül le nem zavarták a pályáról. Ilyet produkcióért a grundokon már a saját csapattárs is megtette volna, csak sokkal korábban. Nem hallgatjuk azonban el, hogy Tevez-ről dettó ez a véleményünk. A tömegjelenetek legalább alkalmat szolgáltatnak, hogy Scholes-nak átadjuk a Zádor Ervin vándordíjunkat.

A második Chelsea kapufát elnézve gondoltuk először, hogy a Jóistennek nincsenek nagy tervei a kékekkel ma estére, de Terry hihetetlen mentésénél némileg revidiáltuk korábbi álláspontunk. Ordító ziccerek az egyik oldalon, kapufák a másikon – lássuk a tiziket.

Nincs reprezentatív adatunk, hogy a világ hány háztartásában jósolták meg/kívánták szívből CéRonaldo kihagyott büntetőjét, de amit előadott, az tényleg büntető volt. Talán ezt hívják pedagógiai célzatú pofonnak. Amit viszont Terry kapott, az új dimenziót nyit meg a sporttörténeti, mázsás pörölyök történetében.

Nemrégiben magam kardoskodtam a legjobban, hogy a nüanszokon múlik fogalmat kategorikusan törölni kell a szótárból, ilyesmi nincs, soha nem is volt – átok és hazugság. Az apró, meccseket eldöntő különbségek mögött plusz munkaórák, nagyobb akarat, több tehetség, emberi kvalitások állnak, hagyjuk Fortuna istenasszonyt, meg a többi ködösítést.

És akkor jön John Terry, hogy a legszebb hollywood-i forgatókönyv szerint megkoronázza tizenéves Chelsea pályafutását a mindent eldöntő tizenegyessel, pezsgő, konfetti, vastaps, miegymás és elcsúszik a döntő pillanatban. Elindul, hogy berúgja az mennyek kapuját, ehelyett rászakadtak a kandeláberek, Mike Tyson mélyütése kapta telibe, átgázolt rajta a II. páncélos dandár. Az ember örök esendősége – bőrkötésben, díszcsomagolásban.

Ennyire szimbolikus és egyben személyes tragédiát, megkockáztatom, még sosem láttam. Fel is rémlett Clive Tyldesley, kb. az angol Knézy Jenő azóta klasszikussá vált kommentje (inkább kétségbeesett rimánkodása) a ’99-es döntőről, másodpercekkel az egyenlítés előtt: Can Manchester United score? They always score. (~ Tud-e gólt lőni a Manchester? Ők mindig tudnak). Kicsit kifacsarva, de most is tudtak.

Elbukott a Chelsea, maga a vezér ejtette el a zászlót, ez bizony egy korszak vége lesz. Jövőre végleg el kell felejteni Mourinho-t, Grant-et meg már holnap (miért is kellett bérenc Anelkát behozni? És hamár csere, akkor miért nem Seva?!), a keret is minden bizonnyal oszlásnak indul majd. Megnézzük, létező fogalom-e az építkező Chelsea.

A Manchester meg köszöni szépen, jól van, akár ne is igazoljanak a nyáron, ritmusban tudnák tolni a következő szezont. Ferguson elpusztíthatatlannak tűnik, a csapat hemzseg a fiatal tálentumoktól, manna rogyásig, nincs más dolguk, mint vércseként vizslatni az alant elterülő mezőnyt kihívók után kutatva. Jószerencsét, Európa.