Volt egyszer egy Chelsea, már 1905-ben – ezt csak az Abramovics nótát szajkózó irigyeknek üzenjük – mégpedig az idilli környezetnek nevezhető The Rising Sun pub-ban megalakulva (The Butcher’s Hook néven fut manapság a Stamford Bridge tőszomszédságában). Impozáns környezet, klasszikus neveltetés, stílusosan elegáns futball. Volt egyszer egy aranykor a ’60-as ’70-es évek fordulóján, már túl az első bajnoki címen, mikor a nagy Real is meghajolt a ’Nyugdíjasok’ előtt az UEFA döntőben. És eljött a harmadik aranykor. Először a Chelsea volt képes levetni a szemellenzőt (pedig a lókupec nem is a mi padunkon nyammog...) és felismerni, bizony a csatorna túlpartján mintha egy gondolattal előrébb járna a kor futballja. Gullit, Vialli, Zola szellemének sokat köszönhet a komplett Premier League – nemkivéve Manchestert sem. Parasztvakítás – tódítja savanykás szöllőt majszoló kibicünk. Posztra igazolni a legjobbat, a minőségnek pedig ára van – ez a mi filozófiánk. Megalomániás – süvít a kétségbeesett verdikt a kút mélyéről. Kérdem én: vajon ki ismerte fel először, hogy mindössze tucatnyi játékossal nem lehet győzelmi tort ülni? Perszehogy a pózőr fasz, mellesleg korszakos zseni, aki mentalitásával szinte megfertőzte játékosait, vérükbe nevelte a győzelem mindent elsöprő szentségét, s egyben új arculatot is adott az addig jobbára a Harlem Globetrotters-re hajazó klubnak. Nagyúri szeszély fűtötte izzó vastrónon meg lehetett égetni, de ím, itt az idő, mikor szelleme újra pusztít rajtatok. Chelsea Chelsea RUN! Chelsea Chelsea RUN! Chelsea RUN from NO-ONE!

A fű zöld, a víz nedves, a BL győztes meg kék – ilyen egyszerű. Viszont ha lenne valaki, akinek megátalkodott makacssága nem engedi belátni a nyilvánvalót és a tagadás légmentesen záródó burkába rejtőzik, arra olyan, az igazság mérgében megmártott nyílzáport zúdítunk, hogy sündisznóként száll alá a manchesteri tárnák mélysötét bugyrába.

Tiszteld az ellenfeled, hiszen csak legyőzése által válhatsz naggyá – mondta egyszer bizonyos Muhammad Ali, aki egész komoly eredményeket ért el a maga szerény sportágában. Ez a könyv bizonyára tiltólistán van MU-éknál. Márpedig a döntők lélektana érett, büszke férfiakra, ízig vérig sportemberekre íródott, nem pediglen kocsmai hőbörgőkre, vagy az egyetemes sport és labdarúgás univerzális értékeit táncos lábbal taposó bazári majmokra. A luzitán labdarúgó iskola flikk-flakk tagozatán végzett sihederek menten megjuhászodnak majd, midőn feltűnik a horizonton Michael Essien ógörög bronzszobra. De előhozakodhatnánk (meg is tesszük) Petr Cech, vagy John Terry példájával is. Ha az ő hozzáállásuk nem a sportemberi nagyság legjobb példája, az csak azért lehet, mert a bálnaszívű Lampard már átvette a díjat. Esetleg nézzük Ballack esetét, akit természetszerűen évszázados utálat fogadott London, teljes BL szezon maradt ki számára, sérülés-listáját helyszűkében inkább belinkeljük. Ám a pózőr fasz, mellesleg csapnivaló pszichológus, mindvégig kitartott mellette – az eredményét az elmúlt hónapokban bőven láthattuk: Michael Ballack kékben lett játékos, de megkockáztatjuk, Drogba is. Egy éve még könnyes szemű, durcás kiskölyköt alakított, mára képes értelmezni a klubhűség fogalmát is. Titkos tromfunk pedig Seva pajtás, aki egy góllal feledtetni tudná a Liverpool elleni döntő gyötrő emlékét (esetleg az elmúlt két évet) és restaurált méltósággal térhetne vissza Milánóba. Mentálisan érettebb, egységesebb és ezer okból elszántabb csapatnak hisszük a Chelsea-t, máris egy-null a jobbiknak.

Az északi Manchesterben rendezett UEFA döntőt egy észak-oroszországi csapat nyerte, napnál világosabb, hogy az orosz fővárosban rendezett BL-t csakis londoni csapat nyerheti. Tovább ütve a vasat, füredi úrnak kiváló tisztelettel jelentjük, hogy a Chelsea az utolsó nemzetközi trófeáját a hasonló égövi Rasunda stadionban nyerte és a Rosenborg elleni csoportmeccs is pompás tréning volt. Moszkva így aztán kiváló választás, amúgy is félig-meddig hazai pálya a jogos sikerhez. Márpedig hazai pályán már nyolcvanegy, mondom 81 meccse veretlen a Chelsea, természetesen Premier League rekord és még messze a vége. Szóval kettő a zsákban.

Ezt egyetlen ember akadályozhatja meg csalárd, álnok módon – természetesen a játékvezető, mégpedig az a Lubos Michel, aki már egy BL elődöntőt elcsalt a kékek kárára (vs. Liverpool). BL döntők esetében már a kettő is nagy szám, ezen törvényszerűséget alapul véve muszáj, hogy ezúttal ide tévedjen, nem számítva, hogy ha lelke van, azt azóta is rojtosra szaggatta a lehetőséget várva, hogy jóvátegye amit ellenünk vétkezett. No, nem mintha erre bazíroznánk, de ki vagyunk mi, hogy megtagadjuk a jóvátétel esélyét egy megtévedt embertársunktól ha százszor varnyú is. Piszkáld ki, piszkáld ki, piszkáld kibeee-lőőőőő-le.

A Chelsea és a Bl trófea – ez a házasság bizony a mennyben köttetett. És mi kell a házasság szentségéhez? Valami lopott (ehh, ismerjük el, az Abra-birodalmat elnézve ez nem lehet probléma), valami új (a Luzsniki stadion friss gyepszőnyege kiváló tétel) és valami kék. Nemám vörös, KÉK. Négy – jó feleség légy.

A Chelsea az összes európai kupadöntőjét megnyerte, és akkor még nem is volt német a keretben. Nem ma fogjuk elkezdeni a leszokást, avagy bent táncol az ötödik.

Nem is olyan rég, ha jól emlékszem még, játszottunk egy gitáron kiscsapattal, valami menkeszterrel, egy rég lefutottnak hitt bajnokság végén. Tétje volt neki rogyásig, bele is roskadtak szegény ördögök, hangolódjunk hát az estére a fanzone szívmelengető pillanataival. Hat – kezd kellemetlen lenni az ügy.

Ha van csapat, akit láncos buzogánnyal vert pépesre - olykor szilánkosra – a Jóisten, akkor az a Chelsea. Ám látván az erőt és mindent lebíró akaratot, kihullt a kézből az isteni igazságszolgáltatás bárdolatlan eszköze és most, láss csodát, teljes csapattal edzettek a kékek Moszkvában – tényleg Kék az Isten. Fényes jókedvünket kaján vigyorral megfejelve azt látjuk, hogy Wes Brown is a teljes fittség kegyében részesült, ami legalább ennyire fontos szegmense az esti derbinek. Igazán nagy kár, hogy Vidic-nek ez nem adatott meg, szebb lett volna a vele együtt felálló védelmet nullázni. Hét – több MU szurker kotorászni kezd a zsilett után.

És akkor ennél a kérdésnél meg is állunk, Vágó úr. A Chelsea Headhunters háttérbe szorítása óta liberális filantrópokká szelídültünk, nem célunk tömeghisztériát keltve megdönteni az egy napra eső kardbadőlések idevágó rekordját, sportszerűen kezet nyújtunk hát elméjükben bizonyára zavart MU drukker-társainknak, mondván: győzzön a jobb, majd szánakozó mosolyunkat estére tartogatván sarlóért vésőért, kalapácsért nyúlunk, hogy örök tanúságként álljon a kéményen: Bajnokok Ligája, 2008 – Az van rá írva: Chelsea FC forever!

Blue is the colour, football is the game
We're all together and winning is our aim
So cheer us on through the sun and rain
Cos Chelsea, Chelsea is our name.

Here at the Bridge, whether rain or fine
We can shine all the time
Home or away, come and see us play
You're welcome any day

Blue is the colour, football is the game
We're all together and winning is our aim
So cheer us on through the sun and rain
Cos Chelsea, Chelsea is our name

Come to the Shed and we'll welcome
you Wear your blue and see us through
Sing loud and clear until the game is done
Sing Chelsea everyone

Blue is the colour, football is the game
We're all together and winning is our aim
So cheer us on through the sun and rain
Cos Chelsea, Chelsea is our name.

Blue is the colour, football is the game
We're all together and winning is our aim
So cheer us on through the sun and rain
Cos Chelsea, Chelsea is our name.