Ez a ló köll a rossebnek, mi aztán nem ilyet akartunk. Tébolyult dühünkben most azt sem tudjuk, melyik tereptárgyba üssük a fejünk. Micsoda fertelmes, dögletes bűzt árasztó tréfája ez a sorsnak, ami tegnap este történt?! Nem az Arsenal – Liverpool a dráma, ez a dráma, és nem Benitez a futball-pokol porkolábja, hanem Ocsmány Ottmar Hitzfeld, ez a kővé gyepesedett, elaggott rozmár. Ilyen körülmények között már vállrándításra sem futja a Rangers továbbjutását látva, csupán arra van erőnk, hogy tovább után megemlékezzünk Dzsudzsák csapatátlagot meghaladó produkciójáról, valamint Mutu zsenijéről.

Van a nemzetközi futballnak néhány íratlan szabálya, például az, hogy magára valamit is adó drukker legkésőbb tíz éves korára megutálja a Bayernt, ez ellen nincs mentő. Velünk sem volt másképp, de aztán többé-kevésbé a kamaszkorral együtt magunk mögött hagytuk a némiképp irracionális, ámde ösztönös utálkozást is. Sőt, csipetnyi hipokratizmus nélkül mondjuk, hogy Bundesliga háziíróként teljességgel elfogadtuk a bajorokat, és titkon, mikor senki nem látott, együtt hullámoztunk a déli karéllyal a szezonnyitó meccseken. Lelkesedésünk nem tartott sokáig, cirka tíz fordulót. Akkor kezdtük először mondogatni, később mániákusan duruzsolni, hogy megbutult az öreg, Tonira és Riberyre bomlasztotta a csapatot, szar a szisztémája, indokolatlan a rotáció. A Zvezda ellen ugyanez a vagonnyi mák segített, de sem a Boltont, sem a Bragát nem bírták megverni, a Hamburgot kétszer sem, és az sem véletlen, hogy ha belefutottak egy jó formában lévő, valódi játékra képes csapatba, akkor három-egyes zakó lett a vége, mert bizony a tegnapi meccs számunkra ott és akkor ért véget, hőssé koronázzuk a minden próbát kiálló szegénylegényt.

Kard-ki-kard kezdődött a párbaj, szemünk előtt máris megjelent az Alaves-Liverpool derbi képe. Az első vér a Bayernt illette a kényszerűségből középső védőt játszó irányító, De la Red felesleges, de jogos kiállítása okán – a megítélt szabadot Ribéry az aluminiumra (hja, a fennkölt német nyelv) súvasztotta. A legjobbukat elveszítő spanyolok kénytelenek voltak fegyvernemet váltani, átálltak nyílt sisakról a szárnytámadásra, ami eleinte csak Lell és Lahm sárgájában materializálódott, de nem sokkal később Cosmin Contra bevitte a sokáig halálosnak látszó döfést. A zsenialitást vidéki egyszerűséggel kombináló román védő végigvezette a labdát a jobbszélen, majd némi bizonytalanság után elvitte Demichelis és van Bommel között (Walcott-szintű csoda, hogy nem rúgták agyon), végül pillanatnyi tanácstalanságát egy léc alá küldött bombával oszlatta el.

Sebzett dúvadként jött persze a Bayern, de a Jóisten sokáig fogta a spanyolok kezét, csakhogy a kilencvenedik percben annál durvább ménkővel sújtson le: Cortés pontosan Ribéry lábára stukkolt egy kósza labdát, aki előbb a Marseillaise kezdő taktusait hallatta, majd aljas módon kiegyenlített. Hosszabbítás.

Felesleges lejátszani, minden fizikai és pszichológiai adu a Bayern-nél, jokerek és ászok kandikálnak az ingujjból. De nem, hihetetlen, alig kezdődik meg a ráadás, előbb Casquero büntet húszról a kapufa segítségével, majd két perccel később Braulio tüzel öt méterről, a sárban hempergő Lucio mellől. Három-egy, trallala, hát nem éltünk hiába.

Már bőszen fogalmaztuk magunkban, hogy végre a csapatot élve eltemető, nulla koncepciót és fantáziát felvonultató Mr. Rotációs Antikockázatot utolérte jól megérdemelt végzete, mikor ez a tökelütött Abbondanzieri, Toni elé lepkéz egy ártatlanságában csak Teréz anyához mérhető beívelét. (off: reméljük, az idétlen argentin messiások magyarországi tagozatát vezető Ganxsta Zozi is látta az esetet és kevesebbet fog csíkos mezben parédézni, pláne nem a Népstadion környékén). Laudrup már ekkor sejthetett valamit, hiszen igencsak elsötétült a tekintete, pedig csak öt percet kellett volna kihúzni – nem sikerült. Jött megint Toni, bakó és matador egyszemélyben, amit ő tud, ahhoz nem kell taktikai utasítás. Dráma a köbön, szó szerint. A Getafénak ki kellett volna kapni Münchenben,  helyette ikszre mentik a derbit. A Getafénak meg kellett volna rogyni De la Red kiállításánál, helyette gólt rúgnak. A Getafénak könnyeivel küszködve kellett volna megsemmisülni a kilencvenedik percben, helyette két gólt rúgnak. Ám ez sem elég, semmi sem elég, Nietzschének volt igaza, mi pedig átkozzuk a sorsot, siratjuk a Getafét, aki 120 percre egy ország csapata lett, siratjuk az elveszett illúziónk, lelkünk ártatlanságát, hogy vannak még népmesei hősök. Hát nincsenek.

Ostoba, elvtelen mázli, az van - megint megmenekült a százszorosan megérdemelt kudarctól a vén, sarlatán gazember. Persze, halljuk, hogy vaskos eredménylista van az öreg kezében, csokornyi Bundesliga és két BL győzelemmel, de hiba lenne elfelejteni, hogy akkoriban olyan köztörvényes, ám kétségtelenül zseniális alakokkal volt körülvéve, mint Möller, Basler, Effenberg, Matthaus, vagy Sammer, plusz a komplett német válogatott, egyik fele Dortmundban, másik fele Münchenben. Most, amikor nem topkategóriás az alapanyag, még az is elfonnyad a keze alatt, aki másnál élt és virult (pl.: Klose, Schweini), a fiatalok beépítése meg arról szól, hogy talán négy-nullnál behozza őket két percre. Ezek után pedig kénytelenek leszünk végighallgatni a szokásos huszonhárom orrszívással tarkított örömódáit salátástálról, meg UEF, grr, ezt inkább nem is írjuk. (Getafe – Bayern München 1-1, hosszabbítás után 3-3, tj.: Bayern München, idegenben lőtt góllal, gebedjenek meg)

Sokkal inkább felcirádázzuk Arshavin és Pogrebnyak elvtársak nevét a kispárnánkra, és hisszük, fogjuk mi még vodkát vedelve, matrjóskát ölelve ünnepelni a Tábornok bukását. Szentpéterváron egyébként nem történt semmi, a hazaiakról üvöltött, hogy még az apósnak is szívesebben segítenének trágyázni a veteményest, mint a Leverkusen B csapata ellen küszködni. A német utánpótlás a végtelenül alulmotivált orosz csapat ellen egyébként egy félidőig bírta is, aztán Tyimoscsukék elkezdtek focizni, és megint rúghattak volna négyet, de az összes ziccerüket eltöketlenkedték, zárásként a már említett Tyimo a félpályáról nekiveselkedve sem tudta berúgni a félkamu tizit, így maradt az érdektelen eredmény. (Zenit Szentpétervár – Leverkusen 0-1, össz.: 4-2)

Eindhovenben egyrészt azt kellett látnunk, hogy Dzsudzsák ugyan kezdőként lép pályára, de remek beadásaival nem tudja előbbre segíteni enervált társait, másrészt tanúi lehettünk, amint Hamrin, Baggio és Batistuta után új Isten születik a firenzei Pantheonba. Mutu egy gigantikus szabadrúgás után egy kipattanót is beemelt, így egyszemélyben tette lefutottá a párharcot, ami csak Gomez kapus parádéinak következtében nem lett sokkal simább. A hollandok még öt középpályással felállva sem tudták uralni a játékot, elképzelés nélkül vergődtek, jobbára azzal voltak elfoglalva, hogy a jobbról-balról élesen süvítő lövésszerű beadásokat valahogy kibikázzák – ez a kimondottan jól játszó Rajkovicnak ment a legjobban. Egy szintén félkamu tizihez ugyan ők is hozzájutottak (ismét Dzsudzsi tette középre), de Simons gyakorlatilag agyonrúgta Frey-t – a lilák tökéletesen megérdemelten mentek tovább. (PSV – Fiorentina 0-2, össz.: 1-3)

Az elődöntőben azzal a Rangers-szel találkoznak, akik az otthoni játékukat kicsit felturbózva esélyt sem adtak a bajnokságban is csak vergődő Sportingnak. Előbb egy gyors kontra végén Darcheville próbálta velünk feledtetni (mindhiába), hogy anno az ő Lyon ellen kihagyott ziccere miatt kerültek egyáltalán az UEFA-ba, majd a legvégén Whittaker teljesen valószínűtlen, 60 méteres szólója (?) tette totálissá a hazai blamát. A kérdőjelet azzal érdemelte ki, hogy a portugál védők gyakorlatilag elszaladtak az útjából, így cseleznie csak a kaputól 40 méterre kellett. (Sporting – Rangers 0-2, össz.: 0-2)