Kétszer állt továbbjutásra az Arsenal, mégis maga alá gyűrte a heroikus liverpooli úthenger, így aztán bekövetkezett amitől leginkább tartottunk. Ezalatt nem a pudlik továbbjutását értjük, hanem az újabb rémálommal kecsegtető angol elődöntőt, Liverpool – Chelsea csapó három, csak rimánkodni lehet a felturbózott forgatókönyvért. Ugyanakkor valamit valamiért, ha ez a hozadéka, hogy egy drámai, triplacsavarral felszerelt, sokáig emlékezetes valódi BL derbit lásson az ember, akkor áldásunk reá.
Kézenfekvő lenne tömör indulatszavakat puffogtatva nekiesni a Liverpoolnak, hogy mit keresnek ezek már megint a legjobb négyben, de a vaskos csattanókat tartogató utolsó tíz percet, no meg a két meccset látva, az Arsenal élő embert nem győzött meg, hogy jobban megérdemelnék a továbbjutást. Persze, zseniálisan tudnak egyérintőzni a középpályán a semleges, joga bonitóra áhítozó szurkolók tömegeit maguk mellé állítva, de ebből nem lesz sem döntő fölény, sem továbbjutás. Szintén fel lehet emlegetni a odavágón meg nem adott tizenegyest, de ha ez a legtöbb, amit Wengerék fel tudnak hozni, akkor illik inkább áhitatos csendbe burkolózva önvizsgálatot tartani.
Az ugye az első perctől adott volt, hogy az Arsenalnak kell jönnie, ehhez képest Wenger a minimális kockázatot sem vállalva hét darab inkább védekezésre alkalmas játékost nevezett, aminek a tetejébe jött még a Flamini – Gilberto kényszercsere. Igen, utólag könnyen okos az ember, de az abszolút formán (és csapaton) kívül játszó Gilberto beállítása csak rossz vért szülhetett, ennyit a sérüléséből épülgető Song, de Eboué vagy Diaby is bír, Walcottot meg be lehetett volna hozni Gerrardra, annyival is kevesebb teher jut Fabregasra – aki így perszehogy megmihálylott a meccs (és a szezon) végére.
Az ágyúsok gyenge kartácstűzzel hozakodtak elő, nyoma sem volt a célratörő játéknak, vagy átütő erőnek. Szemre tetszetősen tologatták ugyan a labdát és az ezzel járó felelősséget, de senki nem tudott kiemelkedni a csapatból, mint ahogy vezérük sem volt – míg a Poolnál gyakorlatilag minden csapatrészre jutott egy. Ez leginkább abból látszik, hogy az Arsenal mindösszesen háromszor állt továbbjutásra, de negyed óránál tovább egyszer sem tudta megtartani az előnyét, Gerrardék pedig kraftból, dacból, szívből (ahogy tetszik) lenyomták őket, egyszerűen letuszkolták a torkukon az akaratukat (nekik volt olyan), mint ahogy Benitez is ugyanezt tette Wengerrel, aki semmiféle meglepetéssel nem tudott szolgálni.
Skrtel és Carragher megint észrevehetetlenül nullázták a balszárnyat, a középpálya megint lefektette a szögesdrót akadályokat – az mondjuk megdöbbentő, hogy Masceranónak mennyire nincs fogalma, vajon mit lehetne kezdeni egy megszerzett labdával, Hyypia a tolószékből emelkedve is odatette magát, Torres pedig lassan végleg felnő. Ám mindez nem jöhetett volna létre, ha nincs Philippe Senderos, aki minden bizonnyal évek óta túszként tartja fogva Wenger lányát. Érthetetlen, hogy egy meghatározó posztra nem képesek egy minimum középszerű védőt venni, Juhász Rolival a tengelyben garantáltan nem kapnak kettőt. Merthogy természetesen az első két gól (értsd: a meccs) Senderos lelkén szárad. A svájcinál másfél méternél kezdődik a szoros emberfogás, Hyypia, akit kétnaponta elővesz a csúz, simán megalázta a szögletnél, még csak fel sem ugrott vele a nyomorult. A másodiknál meg Torres a csatároktól várható legkiszámíthatóbb dolgot csinálta. Levette, áttette a lövő lábára és irgalmatlanul bevarrta. Kezdjük azzal, hogy Skrtel már az átvételkor megelőzte volna, ha mégsem, akkor a nyakán csüngve visszapasszra kényszeríti, de minimum belevetődik a lövés útjába, nem úgy, mint a bamba alpesi tehénként kérődző Sendiboy, aki ennek ellenére képtelen kijátszani magát a kezdőből. Ez most akkor hogy is van, monsieur Wenger?
De még ezt a mélyütést is kihordta lábon az Arsenal, mert a Csank-féle dombitibi taktika alapján érkező Walcott visszavarázsolt egy darabot Titi Henryból, és áramként futott keresztül a komplett Liverpoolon, majd hozta kihagyhatatlan helyzetbe az egyébként semmit sem mutató Adebayort. Ekkor mindenki azt hitte, itt a drámai fordulatok vége, jöhet a függöny, állótaps a fiataloknak.
Csakhogy időközben Babel beállt, mint a klinikai halál, és gyakorlatilag a középkezdés után tizenegyest harcolt ki a pánikrohammal küzdő Touré mellől (jogos volt, nincs vita róla), amit Gerrard be is rajzolt a helyére. Volt továbbjutás, nincs továbbjutás, egy percet sem bírt ki a csapat, sőt, a Zrínyi-szerű kitámadást újabb góllal büntette a Pool – Kuyt előrevágott labdájára ezertonnás lendülettel indult meg Babel, akit a kivérzett Fabregas már sem szerelni, sem legyűrni nem tudott.
Évről évre cudar sorsolással gáncsoskodik a Jóisten, de a Liverpool négy szezon alatt harmadszor int be a jónépnek, és egy bulldog makacsságával csörtet az elődöntőbe. Lehet fanyalogni, ujjal mutogatni, hogy sosem lesztek bajnokok, de akkor is kijár a respect a képességeit maximálisan kihasználó Poolnak, ezt nem lehet nem méltányolni. A Liverpool ellen nem elég vezetni, nem elég továbbjutásra állni, hanem Kutuzov tábornokkal a kispadon fel kell koncolni, ízekre szedni, leönteni sósavval, majd a tárnák mélyére ásni. Igaz, játékukat - az újszülött varacskosdisznóhoz hasonlóan - csak az anyai szem láthatja szépnek, de ez most nem volt kérdés. (Liverpool – Arsenal 4-2)
Ha van csapat, aki ennek örülhet, akkor az a Chelsea, hiszen a kétszeri kiesés keserű haragja fűtheti őket, minekutána simán léptek át a Fenerbahcén egy pompás Ballack fejessel, meg egy Lampard idegnyugtatóval a végén. A sors kétes ízlésre valló fintora lenne, ha pont ez a korábbi önmagához képest levitézlett garnitúra jutna el a BL döntőbe, és uram bocsá’ meg is nyerné a padon karácsonyfadíszként lógó Avram Granttel, miközben Mourinho a milánói dómban kilincsel az ellenkezőjéért. (Chelsea – Fenerbahce 2-0)
Az utolsó 100 komment: