A hétvégi Birmingham-Arsenalról már a harmadik percben tudtuk, hogy nem lesz mindennapi mérkőzés, fájdalmasan nem. Martin Taylor szerelni próbálta Eduardo da Silvát, és ez a próbálkozás agyonvágta a meccset és mindenek felett ellenfele további pár hónapját is. Illetve csak reméljük, hogy mindössze annyit, mert ezt az esetet talán még a legkedvezőbb forgatókönyvnek tekinthetjük. Nem egy játékosról hallottunk már, aki Eduardóénál enyhébb sérülés után sem lett ugyanaz a zsugás soha többé. A csatár bal lába úgy törött el boka felett az egyébként Tiny-nak becézett 192 cm magas, kilencvenkilós Taylor súlya alatt, mint a hurkapálca, és amikor mi később megláttuk a képeket, azért szorítottunk, hogy láb maradjon az a láb.
A belépő első ránézésre legeslegrosszabb esetben is csak egy buflák obeliszk ügyetlen korai fegyelmezési kísérletének tűnt, mint szándékos durvaságnak - tegye fel a kezét, aki utóbbira gondolt, amikor a tévében látta az esetet...- leginkább pedig egy rossz ütemű szerelésnek, de a következmény szempontjából ez teljesen lényegtelen. Egy láb nagyon csúnyán eltörött, egy csapat pedig láthatóan megtört.
Talán egy félórás időszak volt csak az egész meccsen, amelyben az Arsenal-játékosok látszólag függetleníteni tudták magukat a történtektől - de valószínűleg inkább éppen az motiválta őket akkor is. Ahogy azonban a hármas sípszó közeledett, egyre kevésbé tudtak a játékra összpontosítani az Ágyúsok, másnak egyszerűen nem tudjuk betudni Clichy hibáját, amelynek következménye volt aztán egy szerintünk jogtalan büntető, majd a pimaszul hidegvérű McFadden egyenlítő gólja is. Senderos próbálkozása, hogy kizökkentse a büntetőhöz készülődő McFaddent, vagy Gallas reakciója a meccs végén mindent elmondott arról, hogy az Arsenal mennyire szerette volna megnyerni ezt a meccset. Nem sikerült.
Nem valószínű, hogy a döntetlen bármilyen szerepet játszott Wenger meccs utáni nyilatkozatában, amelyben azt találta mondani, hogy Taylort nem szabadna soha többé futballpályára engedni. Azután, ami történt, győzelem esetén is teljesen érthetően esett volna túlzásba.
Miért túlzás? Mert a szándékosságot nem tudjuk feltételezni sem a látvány, sem a játékos múltja alapján. Ha másképp lenne, ugyanazt mondanánk, amit Wenger mondott első interjújában. Azonban sem a fentiek, sem a pályán lévő játékosok reakciója sem sugallta a rosszindulatot. Tudjuk, könnyen a társakat érő sokkra foghatná bárki azt, hogy senki nem akarta Taylor fejét venni az Arsenal-játékosok közül, ez azonban tévedés lenne, mert az első pillanatokban még sokan nem voltak tisztában a sérülés súlyosságával és ők sem szándékoztak szíjat hasítani hátából. De még ennél is tovább megyünk: arra sem esküdnénk meg, hogy a bíró kiállította volna a Birmingham védőjét ha nem tudja, amit akkor már tudott... Az is kérdés, gondolhatja-e komolyan bárki, hogy egy meccs harmadik percében minden ok nélkül így elveszti a fejét egy játékos, aki az utóbbi négy évben 74 meccsen mindössze négy sárgát szedett össze hátvédként, pirosat pedig egyszer sem kapott? Mi majdnem biztosak vagyunk benne, hogy nem.
Persze, amint azt a BBC Match of The Day c. műsorában Alan Hansen, a Liverpool egykori klasszis védője is megjegyezte a felvételeket elemezve, egyedül csak maga a játékos tudja, hogy mi volt a szándéka. Hansen és társa, Mark Lawrenson - azaz két egykori klasszis védő - mindenesetre úgy érezték, inkább ügyetlen szerelés volt ez, mint bármi más. Egyetértünk, de annyit gyorsan hozzátesszük: külön szerencsétlenség, hogy az a bal láb nem a levegőben volt, hanem a földön, rajta Eduardo teljes súlyával, és bár tudjuk, hogy ez senkit sem vígasztal - bármekkora közhely is -, az ilyen esetek tényleg benne vannak a játékban. Legalábbis abban, amelyet mi szeretünk, húszezerből egyszer sajnos benne van.
Taylort ugyanis - amennyiben elfogadjuk, hogy nem Edu lábára szándékozott ráugrani - legfeljebb az a vád érheti, hogy esetleg - esetleg! - nem elég képzett az élvonalhoz, lassú, béna, bármi... Viszont ha ez bűn, akkor máris kezdhetünk kritériumokat meghatározni, egy követelményrendszert, amely alapján egy játékos játszhat a ligákban.. És persze, megtilthatjuk a Havantnak is, hogy induljon az FA Kupában, mert hátha egy Liverpool-játékost talál el a nyilván képzetlenebb hatodosztályú hátvéd egy ütemtelen mozdulattal. Kihagyhatjuk mi magunk is a kispályás tornákat, mert hátha az ellenfél buflák hátvédje - aki csak azért van a csapatban, mert övé a labda - éppen ráesik a lábunkra. Mindezt megtehetjük, de az biztos: kedvenc játékunk sok csodáját elveszítjük, ha nem a szándékot, hanem az ügyetlenséget, nem a tettet, hanem a következményt tekintjük büntetések alapjának, no pláne, ha behatárolhatatlan követelményrendszerrel próbáljuk meg szabályozni, hogy kit igazolhat le egy csapat. Az már nem a mi focink lenne.
Az elhamarkodott ítéletektól pedig éppen a fent említett Alan Hansen óv minket, nem minden alap nélkül. Ő véletlenül éppen a pályán volt akkor is, amikor az Everton játékosa, Gary Stevens borzalmas sérülést okozott csapattársának, Jim Beglinnek. A BBC honlapján ma megjelent cikkében azt idézi fel ezzel az esettel kapcsolatban, hogy mennyire megbánta azt, amiket akkor a pillanat hevében mondott. A mi esetünkben is történt hasonló... Martin Taylor reakcióját látva, és értesülve arról, hogy a hátvéd még a meccs napján megpróbálta meglátogatni az akkor még mindig a műtőben levő Eduardót, maga Arséne Wenger is visszakozott, túlzásnak minősítette korábbi nyilatkozatát. Minden tiszteletünk, Monsieur Wengeré. Csak a kisfiúk nem képesek saját tévedésüket elismerni, Wengerről pedig régóta tudjuk, hogy távolról sem az. Nem tévedtünk. Abban azért még most is egészen biztosak vagyunk, hogy nem tartotta volna fontosnak, hogy finomítson a kijelentésén, ha nem gondolja, hogy van miért gesztust gyakorolnia. Nem enyhített volna saját ítéletén, nem vette volna le a megvetés terhét Taylor válláról, ha nem lett volna biztos abban, hogy a játékost saját lelkiismerete éppen eléggé bünteti. Wenger ezzel a lépésével, Eduardo pedig saját nyilatkozatával, miszerint
"Egy szerencsétlen eset volt, de ilyesmik előfordulnak a futballban"
példát állított a bosszúért és az életre vagy hónapokra szóló eliltást kiáltó szurkolóknak. Megtörtént, mert most jött el a húszezredik alkalom, és ez is a foci, amit imádunk. El kell fogadnunk, hogy ilyen sebességű játékban ez benne van, még ha ez nem is könnyű. Edu és Wenger megnyilvánulásai után viszont az összes nyavajgás a hosszú eltiltásról csak egyszerű magamutogatás.
Ebben a pillanatban csak három dolog fontos. Az első, hogy Eduardo meggyógyuljon méghozzá komplikáció nélkül, mert ilyen sérülésnél ennek a veszélye sajnos még egy ideig fennáll. A második, hogy a lehető leggyorsabban ismét focizni tudjon. A harmadik pedig, hogy így tudjon focizni:
Mi minden jót, gyógyulást kívánunk Eduardónak, és mindenkit megkövetünk, ha netán kiderülne, hogy nem volt igazunk Taylorral kapcsolatban.
Az utolsó 100 komment: