A megtáltosodó kiscsapat története ellágyuló mosolyt fakaszt még a legsúlyosabb Tyler Durden-klónok arcán is. Szégyellje magát, aki nem hullajtott el legalább egy kövér könnycseppet a legnagyobb gigászok előtt hetekig vezető veronai pékcsapat, a Chievo tavalyi kiesésekor. Vagy szintén a legutóbbi szezonból citáljuk elő a Reggina kitartásról, hitről és rohadt sok gól szerző csatárpárosról szóló példameséjét, melynek szinte már giccsbehajló csimborasszójaként a -11 pontról startoló Amaranto úgy maradt bent az utolsó fordulóban, hogy megverték a friss BL-győztes Milant. Akár hasonló példa lehetne az Empoli is, hiszen tavaly UEFA-kupás helyen csapott célba a bajnokságban, ám miután sebtiben leégtek a nemzetközi porondon, idén már a Serie A-ban sem döccenőmentes az életük, sőt, kifejezetten kiesőnek tűnnek. Idén is van ilyen, és hiába képes akár idegenben is gyönyörű játékra a Napoli, vagy nyitott remekül a Genoa, most nem róluk lesz szó. Hanem a Livornóról.

Mit tudtunk róluk tavalyig? Ja, igen, a Lucarelliék… Ennyi. Pedig érdemes ám egy kicsit jobban megnézni, kik is ezek a hírhedten baloldali sporttársak, hiszen ahogy látni fogjuk, tökéletesen beleillenek a bevezetőben citált csapatok sorába. A legutóbbi bajnokság zűrzavaros, pontlevonásokkal és bukdácsolásokkal gazdagon tarkított befutóját biztonságos távolságból nézték a bordó komcsik, végül a 11. helyet szerezték meg, pedig közben a klub története során először Európának is megmutatták magukat. Nem is akárhogy, az UEFA kupa csoportkörét túlélve (többek között a Belgrádban elért döntetlennek köszönhetően, mely során a lefújás előtt a kapu elé fellopódzó Amelia góljával mentettek pontot) csak a későbbi döntős Espanyol állta útjukat. A kettős terhelés azonban besarcolta az árát, sokáig Lucarelli góljai ellenére a kiesés gondolatával is barátkoztak az Amarantók, de a csapatot a Serie C-ből a legjobbak közé vezénylő elnök még időben eszmélt és kivágta Arrigonit, a helyére ültetett Orsi pedig tulajdonképpen zökkenőmentes bennmaradást harcolt ki a toszkán bordók élén.

A Livorno pedig annyira rákattant az európai túrákra, hogy elhatározta, ebből hagyományt teremt, és szokatlan költekezésbe fogtak a nyáron. Lépést tévesztve úgy kezdték, hogy megpróbálták előteremteni a feltételeket, méghozzá úgy, hogy soha nem látott vagyonért, 6 millió fontért eladták a Sakhtarnak elsőszámú gólvágójukat, Lucarellit, majd elkezdtek csatárokat vásárolni: Tavano (Valencia/Roma), Tristan (Mallorca), Bogdani (Chievo), ezután néhány középpályást is beújítottak (a Juvétól Giannicheddát, a Messinától De Vezzét, sőt, jött egy brazil is és Dhorasso is az ő játékosunk, de minek?), a védelmük pedig nagyjából ugyanaz maradt, a hátuk mögött a világbajnok Ameliával.

Aztán elindult a szezon. Az első két meccsen mindjárt kilenc (9) gólt kaptak, és bár közben pontot loptak az Intertől, még nyoma sem volt az első októberi dérnek, amikor Orsi edzőnek megköszönték a részvételt. Ekkor 0-2-6-al álltak, természetesen csontutolsóként, kilátástalanul pillogattak a táblázatra, és a padra ültetett Camolese sem tűnt úgy, hogy csodát tesz, hiszen első két meccsén sima vereséget szenvedtek, ráadásul két közvetlen vetélytárstól. Aztán a 11. fordulóban már összejött egy pont az Udinese ellen, majd a következő kanyarban az első győzelem is, az áldozat (idegenben!) a Siena volt, innentől kezdve pedig megindultak, mint az Istennyila. Nyolc veretlenül lejátszott forduló következett, nem utolsósorban a kapu felé mutató nyilakat végre helyesen értelmező Tavanónak köszönhetően, aki azóta már a góllövőlista közvetlen élmezőnyének tagja tíz egységgel. A zsákba került egy Roma ellen szerzett pont, a Samp és az Empoli ellen mindhármat sikerült a Picchiben tartani, majd Torinóban is győzni tudtak, így jelen pillanatban a 15. helyen feszítenek. Lehetne még akár jobb is, de az elmúlt három forduló nem jött igazán össze, hiszen egy szebb arcát mutató Juve ellen, majd egy kapusának bravúrjaira támaszkodó Palermo ellenében sem jött össze egy pont sem, a hétvégén pedig a Genoa ért el döntetlent Toszkánában.

A megpróbáltatások nem érnek véget, hiszen a hétvégén az Interhez látogatnak, utána Napoli, majd Fiorentina, úgyhogy lesz miért hajtani, de ha végre Tavano mellé méltóztatik felnőni valaki, akár nyugodt tavasza is lehet a Labronicinek. Valami azt súgja, Camolese tud valamit, hiszen az esélytelenül kiesőnek tűnő csapatból olyan gárdát rakott össze, mely akár méltó ellenfele lehet a középmezőny bármely tagjának, amivel a pletykák szerint megválthatja jegyét vissza oda, ahol ő a legjobban érzi magát: Torinóba. Giancarlo ugyanis elkötelezett Toro-fanatista, de megmutatta már magát Vicenzában (nem sok sikerrel) és a Regginánál is dolgozott egy ideig, de nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, a legtöbben most tanulgatjuk a nevét. Hát tanulgassuk!