Inkább az olasz focihoz húzó állandó meccsnéző tettestársam a Premier League meccsein a fejét szokta fogni egy-két ész nélküli felszabadítás, buflák angol hátvéd által elkövetett, félresikerült free-style trükknek tűnő labdakezelési hiba után: "Na, ez az, ami nem fordul elő az olasz bajnokságban!" Én pedig, miután egy olasz, de főleg francia meccs közben - az a Le Mans-Nancy a múlt héten, te jószagú rezeda! - felébredek rendes szunyókálásomból, amelynek elejét az alapvonalon kiguruló labda, végét pedig a kirúgás jelzi, mondom: "Na, ilyen nincs az angol bajnokságban!". És persze régebben, például amikor pár éve Materazzi a levegőbe felugró Nedvedbe röptében szállt bele két lábbal sárgás nélkül, megint csak joggal citálhattam a fenti mondatot. Mostanság úgy néz ki, hogy ha nem történik komoly változás az angol bíráskodásban, egy-két éven belül az utóbbi esetben már behúzott nyakkal sem szólalhatok meg.

Az idei angol bajnokság negatív hősei kétségtelenül a hátvédek és a bírók. Bár előbbiek is megérnének egy posztot, itt és most a játékvezetőkról lesz szó.

Egy hete a Manchester United-Fulham meccsen Cristiano Ronaldo sárgát kapott színészkedésért, nem ok nélkül. Stopliban táncolta el a Hattyú halálát, ami nem semmi, az pedig már csak az ő jól megérdemelt szerencsétlensége, hogy ha nem a ripacs, hanem a kiváló futballista bukik ki belőle, Niemi akkor is felemelte volna a kezét, és jogos tizenegyesnek kellett volna következnie. Eltelt egy hét, a világ nem változott sokat, a portugál a Derby ellen is előadta a nagyjelentet - 3-1-nél, az Old Traffordon -, és most meg is kapta, amit akart. A sunyiságot nem szeretjük annyira, örültünk volna egy sárgának ismét, egyik felünkkel leglábbis biztosan. Talán furán hangzik, másik felünk kicsit tiltakozott volna. Ronaldónak sárga, de ugyanakkor Mikelnek, Essiennek, Huntnak is csak az? Utóbbi három ugyanis helyben öt meccs eltiltást érő szabálytalanságokért kapta ugyanazt a büntetést az elmúlt fordulókban. Mikel szinte kivágta Parker alól a lábát, mire a legjobbnak tartott angol bíró Howard Webb annak ellenére csak sárgát mutatott fel, hogy az ilyenkor mindig heves Chelsea-játékosok és Terry is csak azért közelítettek a helyszínhez, hogy megvédjék Mikelt az esetleges fülesektől. Essien úgy taposott Osman lábára, hogy a zajmikrofonokból a tévéközvetítésbe hallani lehetett, ahogy reccsen a sípcsontvédő.. Szóval, nem rajtuk múlt, hogy nem tettek tönkre pályafutásokat. Különösen Hunt van a bögyünkben, akinek a Manchester City elleni megmozdulása láttán nincs szükség túltengő rosszindulatra ahhoz, hogy az ember azt higyje: éppen azt akarta tenni. Félreértés ne essék, ezek csak a leginkább szembetűnő esetek, lesek, tizenegyesek megítéléséről még nem volt szó, pedig sorolni lehetne a tévedéseket. Sokan hajlamosak lehetnek azt gondolni, hogy csak a sok kamerával vett tévéközvetítések miatt látunk több melléfogást, de ez biztosan tévút. Egyrészt egy kameraállásból is megállapíthatóan  egyérteléműen durva, veszélyes belemenésekről, igazi hóhérmunkákról beszélünk, másrészt nem az utóbbi két évben veszi kameraerdő a meccseket. Nem utolsó sorban következetlenségekre, nyilvánvalóan brutális szabálytalanságok rossz megítélésére ez nem lehet magyarázat. Ha az angol szövetség, az FA vezetői felfognák, hogy mi helyzet, és valódi tekintélyt szeretnének, nem csak a székük karfájába kapaszkodva a status quo, vagy szimplán a testület tiszteletét akarnák fenntartani, nem hagyták volna helyben Robbie Keane ügyetlen, de semmi esetre sem a fentiekhez mérhetően durva becsúszásáért kapott eltiltását, vagy az említett három játékost is eltiltották volna pár fordulóra. Mondjuk olyan "jelentéktelen" dolog kedvéért, mint az a bizonyos következetesség. Úgy tűnik azonban, hogy a bírói kar rosszul értelmezett, akár meg sem érdemelt tekintélye fontosabb, mint az Angliában még kétségtelenül létező fair play-szellem. Kérdés, hogy az FA bírói testülete és vezetői hallottak-e már arról, hogy nem volt még hatalom, amelynek a tekintélye csökkent volna attól, hogy a hibáit be is tudja ismerni? Persze, valószínűleg ők is tudják: ezt csak akkor lehet megtenni, ha valaki keveset hibázik, nekik pedig egyéb komoly bajaik is adódtak mostanság. Ettől függetlenül meg kellene tanulniuk kimondani - még akkor is, ha tudjuk: "kurva nehéz szó" -, hogy útelágazáshoz érkeztek. Meg kell tanulniuk, hogyan lehet úgy következetesnek maradni, hogy közben nem tűnnek sem vaknak, sem hülyének.

Semmi sem illusztrálja jobban a kialakult helyzetet, mint a szombati Reading-Liverpool meccs, amelyen a normális esetben pálya közelébe sem kerülő Stephen Hunt értékesített egy jogalan tizenegyest, amit az a Marriner játékvezető fújt be, aki a a Derby szabályos gólját nem adta meg les címén a Chelsea ellen, majd a második londoni gól előtt továbbot intett Sevcsenko valóban a labdára menő, de hátulról érkező, veszélyes szerelése után. Nem Essiennel, Hunttal, Mikellel, Ronaldóval van itt a baj, hanem a játékvezetőkkel. Az kristálytiszta, hogy a játékosokban még ugyanúgy megvan a bírók tisztelete, ahogy régen. A tekintély, amely elegendő ahhoz, hogy kézfogással rendezzenek le akár egy-egy nagyobb karambolt is, még köszöni szépen, él és virul. Éppen csak az a gond, hogy ha a dolgok mai menete nem kap tervezett gellert hamarosan, az is a múlté lesz nemsokára, a "Jó angol bírók" pedig kiszorítja a "Jó angol ételek"-et a világ legrövidebb könyveinek listájáról. Sajnos. Pedig mi úgy szeretnénk már újra a régi hévvel követelni Céronaldó sárgáját minden egyes fordulóban.