Azt, hogy a jó játékos nem lesz feltétlen jó edző, nem kell bizonygatnunk, nyilván egészen más erények kellenek arra a pályára. Persze nem haszontalan, ha valaki tudja milyen az öltözőszag, milyen rezdülés mit árul el egy játékosról, melyek a fáradtság első jelei, miből ért a játékos, miből nem. Sőt, az sem árt, ha valaki tisztában van azzal is, miként néz másnap reggel kilenckor a pernahajder, akit hajnali négykor a haverok házfalakon gurítottak haza. Mégis, azon kívül, hogy a hosszú ideig a legmagasabb szinten játszóknak több esélye van edzőkiválóságok sorának keze alatt dolgozni és tanulni, nem indul sokkal több eséllyel egy gyengébb futballista ezen a pályán. Azt sem mondhatja senki, hogy hátrány a pályát korán kezdeni. Jose Mourinho, Rafa Benitez, Arséne Wenger mind-mind korán kezdték, Avram Grant például már 18 évesen. Annyival nyilván nehezebb helyzetben lehettek, hogy első klubjaikban - ellentétben Ancelottival, Rijkaarddal, Hughes-zal, Keane-nel -, nem járt nekik a magától értetődő tisztelet, azért meg kellett dolgozniuk. Akár amolyan sehonnainak is tűnhettek. Hughesék játékosmúltját jól ismerjük, némelyekről viszont a guruk sem mondják meg azonnal, hogy az ifi kettőig eljutott-e egyáltalán valaha. Most jelentekezzen, aki fel tud sorolni két klubot, amelyben Sven-Göran Eriksson játszott, és mi azonnal küldjük a beutalót. Ezen a tarthatatlan helyzeten szeretnénk kicsit változtatni most, amikor a PL futballistaként kevéssé ismert menedzsereinek nézünk a körmére két poszt erejéig, és közben ismét rávilágítunk, milyen kicsi is a világ. Vagy legalábbis Anglia.

Szóval, az edzők azért játszották is a játékot. Így van ez rendjén. Vagy látott már valaki rocksztárt, aki soha nem fogott gitárt a kezébe? Ha pedig játszottak, már csak annak kellett kiderülnie, hogy az illető az új Di Stefano, vagy csak kispadot fényesíteni jó. Maradjunk annyiban, sokan csak az utóbbi szerepet tölthették volna be komolyabb klubnál. Edzőként viszont ez már nem számít: mindenki azért dolgozik, hogy biztos kispados legyen.

Ha már egyszer a kárára élcelődtünk, vegyük a sor elejére a Man City edzőjét, Erikssont. Labdarúgó pályája csúcsa az, hogy a svéd másodosztályban játszott a KB Karlskoga csapatával. Oltári magasságok! Eriksson jobbhátvéd volt, amin mi azért csodálkozunk, mert a feje kiköpött védekező-középpályás fej. 27 éves korában egy csúnya térdsérülés miatt kellett abbahagynia - állítólag -, minket azonban nem lehet kábítani, tudjuk, nagyjából mire lehetett képes. Ha netán egy olvasónk mégis előállna egy Eriksson ollozós góllal videón, megkapja tőlünk Alan Shearer összes szólóját és Pippo távoli bombáit. Arra az esetre pedig, ha valakinek nehezére esne elképzelni, hogyan festett Eriksson futballistaként, javasoljuk: nézzen a fenti képre. Ő az.

És ez a fiatalember itt, aki basszgitáros fejjel a nyakán szigorúan néz? Ő azért komolyabb eredményt játékosként is fel tud mutatni. Az öt-hat nyelven elcsilavázgató, mérnök és közgazdászdiplomával is rendelkező, és az edzői pályára tudatosan készülő Arséne Wengerről van szó, aki a Racing Strasbourg színeiben 1979-ben francia bajnokságot is nyert - igaz legtöbbször csak a kispadon ült. Mellesleg annak a csapatnak egy másik játékosa is tiszteletét tette a pár hete játszott Arsenal-Manchester United mérkőzésen. Ha valaki látta, biztosan emlékszik rá, sűrű szemöldöke és szigorú nézése van. Raymond Domenech-nek hívják és azt a sűrű szemöldököt a francia válogatott kispadján húzogatja mostanában. Wengerhez visszatérve, ő a bajnoki cím után úgy döntött, ha már főműsoridőben addig is többnyire a kispadot fényezte, maradjon a pad, de legyen inkább főszerep. Edző lett. Azóta tudjuk: vita nélkül az egyik legjobb azok közül, akik valaha megfodultak az angol kispadokon, mindezt úgy hogy ő volt az első olyan menedzser az első osztályban, aki a csatornán túlról költözött Angliába.

No, és ez a Pinokkióval tuningolt Mészöly Kálmán? Ő Harry Redknapp, Jamie papája és Frank Lampard nagybátyja. Játékosként a West Hamben, a Bournemouth-ban, a Brentfordban, és az USA-ban, a a Seattle Soundersben játszott, szélsőt. (Talán ismerős csapatnevek.. Hát persze! Chic Brodie és a 11-0, a Bournemouth ellen. Mit tesz Isten, akkoriban Redknapp éppen a Bournemouth játékosa volt, Brodie-t pedig épp a Brentford kapusaként érte a kutyás baleset.) Sőt, még mindig nem mondtunk el mindent, a Seattle Soundersben Redknapp a nagy Bobby Moore-ral és Geoff Hursttel terelgette együtt a bogyót. Mi mondtuk, hogy kicsi a világ. Redknapp a Bournemouthban kezdte edzői karrierjét is, éppen a nemrégiben kinevezett Bolton-edző, Gary Megson apjának, Donnak a keze alatt, majd őt felváltva, a második ligába juttatta a csapatot. Ezzel a fejjel.. Redknapp egyébként egy sztoriüzem, nem is lehet ellenállni a kísértésnek, hogy egyet elmeséljünk róla. 1994-ben a West Ham másodedzőjeként egy nyári barátságos meccsen becserélt egy szurkolót. Nem viccelünk. Egy Steve Davies nevű West Ham drukker addig szidta Leee Chapmant  a nézőtérről, amíg Harry megunta, és felajánlotta neki, mutassa meg, mit tud. Amikor a srác beszállt, Redknapp a kíváncsiskodó firkászoknak csak annyit mondott, az új fiú a nagy bolgár Tittyshev (Kb:Cicisev), ha esetleg a firkászok nem ismernék a vb-ről. Szóval Steve beállt és gólt rúgott. Redknapp nemsokára a Kalapácsosok menedzsere lett, jelenleg pedig a Portsmouth edzője, és elég a táblázatra nézni ahhoz, hogy bárki rájöjjön: megint jól álll a szénája. Ha nem vigyáz, egyszer szövetségi kitány lesz. Már többen felvetették a nevét.

Ahogy a Newcastle jelenlegi edzőjéét, Allardyce-ét is. Ő sem volt nagy spíler, na. Számos csapatban játszott, igazán hosszú időt a Boltonban töltött el, 1973 és 80 között volt a Wanderers játékosa, edzői sikerei is főleg ehhez a klubhoz kötődnek. Hogy mi volt a posztja? Rá kell nézni: tagbaszakadt lakli, akkora a háta, mint a bontószék - természetesen középhátvéd. Ráadául angol.. Ennyiből mindenki rájöhet, mennyire terhelik meg "Allardyce skills" videók a youtube szervereit. Edzőként már most több nyomot hagyott maga után, mint játékosként. A Bolton padján őt addigi segédje, Sammy Lee követte a nyáron, akit a csapat eredménytelen, gyakran harmatos futballját látva a vezetők Gary Megsonra cserélték. Nem, ő sem egy a legnagyobbak közül. A Sheffield Wednesday-nél azonban máig a dicsőségtáblán a helye, kapitánya volt a legfelső osztályba 84-ben visszajutó csapatnak. Mielőtt bárki lebecsülné ezt, abban az évben második liga bajnoka a Chelsea lett, de az első hatban volt a Blackburn, a Newcastle és Manchester City is.
 
Rafa Benítez még ennyire sem vitte. Ő a Real Madrid fiókcsapatában, a Castillában - melyet később edzett is-, az AD Parlában a harmadik ligában, és Linaresben kontárkodott, utóbbihoz már huszonöt évesen játékos-edzőnek szegődött. Szintén sérülés miatt hagyta abba, azt a napot ma már valószínűleg a szerencsésebbek között tartja számon. Miután a Google képkeresője a "Rafa Benitez Linares" keresőszavakra az ötödik oldalon ezt a képet dobta ki, kezdtünk lemondani arról, hogy valaha meglátjuk Rafát korai éveiben, aztán a net összes katakombáit és tárnáit bejárva ráakadtunk(itt). Szintén a Linaresben, és még tengernyi kiscsapatban játszott a Tottenham edzője, Juande Ramos, aki azért egy spanyol első osztályú bajnokit is megcsípett az Elche színeiben, még mielőtt - ki nem találtuk volna - egy csúnya-csúnya térdsérülés miatt be kellett fejeznie a játékot. A makacs kötődésre, amely az edzői pálya és a rossz térdek között mutatkozik, még nincs magyarázatunk. A játékos Ramosról egy fia fotót nem találtunk a neten, amit mi egyébiránt a szerény képességek egyik csalhatatlan bizonyítékának tekintünk. Megsonhoz hasonlóan ő is egy komolyabb múltú játékost váltott a kispadon, a háromszoros holland válogatott Martin Jolt, akit itt éppen  a Bayern mezében láthatunk, és egyik szereplője minden idők egyik legszürreálisabb futballfotójának, amelyet látva még a nyolcvanas évek hétpróbás Füles-olvasói sem érezték volna magukat szamárnak, ha nem tudják megmondani: hol a labda? 

Mire a kedves olvasó kitalálja -bár ennek nagyjából annyi az esélye, mint hogy valaki nagy edzőből válik nagy játékossá - már jövünk is a második résszel.