Négy és fél évet kellett várni, hogy újra összejöjjön a Torino – Juventus százéves derbi, amit olasz felebarátaink csak Derby della Mole néven emlegetnek Torino leghíresebb épülete és egyben szimbóluma, a Mole Antonelliana után. A Seria A-ban eddig 130 alkalommal találkoztak, 34 Torino siker ellenében 56 Juve diadal született, gyors matek után a döntetlenek száma 40, a gólarány 196-143 a zebráknak.

A derbik története egészen 1906-ig nyúlik vissza. Akkor alakult ugyanis az AC Torino, amit 1970-től Torino Calcio, majd 2005-ös megszűnése és feltámadása óta Torino FC néven ismerhetünk (A Lodo Petrucci elnevezésű olasz törvény lehetővé teszi, hogy egy megszűnt sportklub közvetlen utóda egy osztállyal alacsonyabb ligában indulhasson és mivel a bikák utolsó leheletükkel kivívták a feljutást, így újra a másodosztályba nevezhettek). A két klub történelme szorosan összefonódik, hiszen a gesztenyebarnák (I Granata) annak az Alfredo Dicknek a vezetésével alakultak a Voigt sörözőben, aki korábban a Juventus alkalmazásában állt. Abban az időben sokat pletykáltak arról, hogy a zebrákat másik városba költöztetik, emiatt döntött úgy egy szakadár csoport (közéjük tartozott a későbbi legendás edző, Vittorio Pozzo, aki két VB-t is nyert az olasz válogatottal 1934, 1938), hogy az anyaklubból kiválva új csapatot hoznak létre. 1907. január 13-án került sor az első, sporttörténelmi Derby della Moléra, amit a Torino 2-1 arányban nyert Orsi és Kaempfer góljaival, a Juvénak pedig egészen az ötödik meccsig kellet várnia, hogy végre helyükre tegyék a gyűlöletes szakadárokat.

A két gárda között feszülő ellentétnek ez azonban csak az egyik oka. A Juventus hiába messze Olaszország legkedveltebb csapata (több drukkerük van, mint az Inter-Milan párosnak összesen), a helyiek mindig is a proletár Torinóért ontották vérüket, még a burzsoá zebrák szurkolótáborát jórészt a munkalehetőség miatt délről idevándorolt népek alkották – a Fiat konszern dicsőségét hirdetve.

Magára valamit is adó Juve szimpatizáns, emlékei közül egyszerűen törölte az 1912/13 bajnokságot, mikor is égbekiáltó 8-0-s rekord vereséget szenvedtek az őszi szezonban, tavasszal meg a hat rúgott gól is kevés volt, mert a két Debernardi (Enrico és Guido) is mesterhámast vágott, amit Bachmann és Mosso fejeltek meg egy-egy találattal minden idők leggólgazdagabb derbijén (8-6).

Az Agnelli család 1923-ban tettá rá a kezét az Öreg Hölgyre, és három évvel később a magyar Károly Jenővel a padon megszerezték a második scudettójukat, amit még további 25 siker követett. A pénz már akkor is nagy úr volt, az 1930-36-ig terjedő időszakban a bikák egyetlen alkalommal sem győztek a Juve ellen, és ezt igen a szívükre vették.

Olyannyira, hogy a minden idők legjobb olasz csapatának mondott Il Grande Torino 1942 és 49 között kínosan ügyelt arra, nehogy kikapjon az ősi ellentől (mindössze egy győzelmet engedélyeztek a zebráknak 1945-ben) - ennek a csapatnak amúgy sem volt szokása veszíteni, hat éven és 93 meccsen keresztül őrizték hazai veretlenségüket. A Mazzola vezérletével zsinórban szerzett öt bajnoki címükkel beállították az addigi rekordot, amit véletlenül a 30-as évek Juvéja tartott, és 8-9 stabil kezdőt delegáltak a válogatottba is. Sikerük részben annak volt köszönhető, hogy bárki másnál 10 évvel korábban kezdték el a 2-3-2-3, majd a 4-4-2 rendszert játszani, aminek hatékonyságát a Juventus is megtapasztalhatta. Akkor még senki sem sejthette, hogy ez lesz a Grande Torino utolsó fellépése a derbik történetében.

A szinte verhetetlen csapat sikerszériája tragikus véget ért. 1949. május 4-én Lisszabonból tartottak hazafelé egy, a Benficával játszott barátságos meccs után (José Ferreira búcsúmeccse volt az apropó), mikor a gép viharba került és a Superga hegy tetején álló bazilika közelében a földnek csapódott. A katasztrófát senki nem élte túl, 31-en vesztették életüket, az első csapat keretéből egyedül az éppen sérült Sauro Tomá maradt életben - a klub soha nem heverte ki a veszteséget. (Meghívott vendégként Kubala László is játszott a csapatban, de ő kisfia betegsége miatt nem szállt fel a gépre…)

A Bianconerik történetének legnagyobb verését 1950-ben osztották ki a Torinónak, amikor hat gólt rúgva kopaszra verték a bikákat, olyan játékosokkal a soraikban, mint Boniperti, Muccinelli, vagy Rava. 1957. márciusában 4-1-es alázással válaszoltak a prolik, Enzo Bearzottal a védelem tengelyében, aki később a csapat edzője lett, majd az 1982-es VB-n győzelemre vezette a Squadra Azzurrit. 

1976-ig kellett várni a Granatának, hogy újra övék legyen a szentháromság: behúzták a bajnokságot, és oda-vissza 2-0-ra nyerték a torinói derbiket, ezt 83-ban közkívánatra megismételték, akkor 2-1 és 3-2 volt az eredmény – igaz, a bajnokságban csak a nyolcadik helyen végeztek, még a zebrák másodikok lettek a Roma mögött. A következő években enyhe Juventus fölény mellett folytatódtak a derbik egészen 1995-ig, tudniillik ez volt az utolsó alkalom, hogy a bikák eljárhatták győzelmi vitustáncuk, Ruggiero Rizzitelli duplájával verve a kimagasló formában játszó Lippi legényeket.

Emlékezetes, nagy csatát hozott a 2001-es idény, Tudor találatával és Del Piero duplájával szűk fél óra alatt hármat rámolt a Juve, de ami ez után következett, arra valószínűleg csak a legvérmesebb ultrák számítottak. 

2002-ben Maresca határozott úgy, hogy egy egész életre kivívja a bikák haragját, gólörömét sosem bocsátották meg neki, de egy csapásra a Juventus drukkerek kedvence lett, az elmaradt győzelem ellenére. Az év második összecsapásán azonban mindent bepótoltak, a fél csapat gólt lőtt és feltörölték a Granatával a Stadio delle Alpi gyepét. 2003 április 5-én zajlott az eddigi utolsó szent ütközet, melyet Comotto öngóljával és Tacchinardi találatával hoztak a zebrák, így a Torino kilenc meccs óta képtelen legyűrni esküdt ellenségét.

Ha már az ellenségeknél tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a két csapat ultrái mellett sem. Az egyik oldalon a Black&White Fighters (kép) valószínűleg a Már száz éve van, hogy veletek törüljük ki a seggünket (sono cento anni che, ve lo prendete nel culo, toro-toro vaffanculo) rigmust fogja nyomatni, esetleg az Oh, Granata, ti csőlakó egerek, ti vagytok Torinó szégyenei, a legnagyobb vágyatok, a feljutást ünnepelni, (Ohh granata topo di fogna, di Torino sei la vergogna, la vostra massima aspirazione, festeggiare la promozione) mellett döntenek.

A másik oldalról, az Ultras Granata a maga szerény eszközeivel felgyújtja a stadiont jó szokása szerint, aztán nekiállnak szurkolni.

Egyéként két ember is volt talpon e vidéken, aki kiállta a próbát, és mindkét csapat táborával el tudta magát fogadtatni: Gugleilmo Gabetto és Alfredo Bodoira mondhatják el magukról, hogy itt is – ott is a hőn áhított scudettóig vitték. Zárásként közösen rójuk le tiszteletünk a tragikus sorsú, de nem emiatt felejthetetlen Grande Torino előtt.

A vasárnapi Torino-Juventus hű tükre volt az eddig elhangzottaknak. Az ultrák természetesen már a meccs előtt összecsaptak, először egymással, aztán a megérkező rendőrökkel – nem derbi a derbi bunyó nélkül. Magát a mérkőzést valószínűleg csak a két gárda lelkes hívei bírták végignézni, mert az olykor szikrázóan kemény, de sportszerű meccsen mindenki azzal volt elfoglalva, nehogy elveszítsék a mindennél fontosabb örökrangadót, így egy jó közepesnek mondható NB1-es mérkőzéssé silányították az összecsapást. Egészen a 93. percig gyakorlatilag nem történt semmi, ám Trezeguet sokadszor is bebizonyította, megtanulta mit is jelent a Spirito Juve, ami még a klub legendás játékosának, Furinónak az idejében került be a köztudatba. Furino akár ránézéssel három darabra tudta törni a labdát, ügyetlen volt, csúnya, kopasz és alacsony, de a korabeli sajtót idézve több kraft szorult belé, mint az egész falujába. Sosem adta fel, pontosan tisztában volt a képességeivel, önzetlen volt és kiemelkedő taktikai érzékkel áldotta meg a sors, ha kellett magát szakította szét, ha kellett, a társait. Ő volt maga a Juve. Miatta kezdték el tömegek gyűlölni és imádni azt a csapatot, akinek mindig is az egységességében és hihetetlen győzni akarásában rejlett az ereje – amit az utódok ismét bizonyítottak a Derby della Molén.