Ha egy marék homokot és kavicsot beleszórunk vízzel teli üvegbe, a szemcsék először összekeverednek, majd a súlyuknak, nagyságuknak megfelelő rétegeket alkotnak, végül lassan leülepszenek az üveg aljára. Alul a súlyosak, felül azok, amelyek könnyűnek találtattak. A bajnokságok tabellája hasonló folyamatot mutat, egy lényeges különbséggel: itt a könnyűek azok, akik alulra kerülnek. Az alsóbb régiókat illetően mindig kiszámíthatatlan Prermier League-ben még javában a rétegek kialakulásának időszakában vagyunk, 6-7 fordulón keresztül ez még így is lesz. A hét végén a hetedik forulóra került sor, mégsem volt senki, aki pénteken ne Mourinhóval és a Chelseavel foglalkozott volna. Kezdjük hát mi is velük, azaz a forduló meccsével, a United-Chelsea-vel.

"Képzeljék el, milyen felháborodás lenne manapság, ha egy vagyonos üzletember egy 70.000 fős stadiont szeretne építeni lakóövezetben, és utána nemcsak megalakítaná saját futballklubját, de  rábeszélné a ligát arra is, hogy azonnali tagságot biztosítson neki anélkül, hogy akár csak egyetlen egyszer labdába rúgtak volna. Nos,  ilyen különleges körülmények között született meg a Chelsea 1905-ben, spekluánsoknak köszönhetően  és mondhatjuk, a spekuláció azóta is végigkíséri. [...] a később történtek nagy részének gyakran semmi köze sem volt a Chelsea-hez, sokkal inkább ahhoz, hogy erős akaratú, zsarnoki hajlamú egyének diktátumai hogyan változották meg a Stamford Bridge szerepét úgy is, mint futballpályaét és úgy is mint sportintézményét. Hogyan fejlődött a stadion, vagy éppen hogyan nem?"

A Stamford Bridge-ről szóló fejezet első sorai ezek, Simon Inglis "Britannia futballpályái" c. remek könyvéból, nem mi mondjuk. Természetesen mindenki arra gondol, amire és akire akar, mi éppenséggel nem a stadionra, hanem a klubra, és arra, hogy a Chelsea háza táján minden a régi. Manapság éppen nem az épület, hanem a klub vált játékszerré - vagy ékszerré, ahogy tetszik-, ami abban a pillanatban, amikor nem csillog eléggé, teher, ha ne adj' Isten teljesen megkopna, hát könnyen áruvá válhat ismét. Most az aktuális erős ember döntésének köszönhetően ez könnyen előfordulhat.

Sajnos valóban nem lehet nem Mourinho esetével kezdeni a United-Chelsea meccs beszámolóját. Ahogy mindenki tudja már: Avram Grant izraeli szakember vette át a portugál helyét, lehet, hogy csak ideiglenesen, lehet, hogy véglegesen, ezt nem mi fogjuk megmondani. Tény: Grant lapjait nagyjából látjuk, a képességeit nem ismerjük csak, bár élünk a gyanúperrel: ilyen nagyhatalmú baráttal már korábban is juthatott volna nagyobb feladathoz, mint az eddigiek - már, ha a komáján kívül mások is alkalmasnak találnák rá. Eddig úgy tűnik, nem találták annak, ám ez  nem jelenti feltétlenül azt sem, hogy ne tudna az adott játékosanyagból jó csapatot kovácsolni. Akár sikerrel is járhat, de ahhoz biztosan idő kell, sok idő. Minimum 2  év. Roman?

Így elsőre a Manchesternél komolyabb ellenfelet nemigen kaphatott volna a bajnokságban a Chelsea és Grant, ráadásul a Kékek sérüléshullámmal küszködnek, ha esetleg minden egyéb nyűgük nem lenne elég.. A fentiek miatt előre jelezzük, egy meccs alapján nem érzünk alapot semmiféle verdiktre Granttal kapcsolatban, ez ügyben  kussolni fogunk, illetve majdnem kussolni.

A meccs előtt - ez nem lehet kérdés -, a United érezhette magát szerencsésebbnek, és nem csak a fentiek miatt. Hosszabb idő után Shrek és a Királylány duója újra összeállt: Rooney-val és Ronaldóval futott ki a Vörös Ördögök kezdőcsapata. Az ellenoldalon egy teljesen más játékrendszerhez szokott csapat állt fel, tengelyében a világ klasszis játékosokból álló középpályássorai közül valószínűleg a legfantáziátlanabbal, így semmi csoda nincs abban, hogy a Manchester kezdte lendületesebben, jobban a meccset. Rooney, Tevez, Giggs helyzetei jelezték a MU fölényt, valamint egy apróság.. Hogy, hogy nem, a Chelsea megint megúszott egy jogos tizenegyest. Joe Cole buktatta Evrát a tizenhatoson belül, a bíró továbbot intett, a kellően edzett néző pedig már csak legyintett.. Később pedig röhögött, de most még nem ez következik, hanem pedig egy másik Chelsea trademark, a kiállítás. Sokan vitatták ugyan az ítélet jogosságát, ezért el kell mondanunk: olyan nincs, hogy ezért a faultért sárga lapot adjanak. Vagy piros, vagy semmi, és mi bizony a pirosra szavazunk. Lassításban Mikel meglehetősen ügyetlen mozdulatain látszik, hogy próbált tenni a kétlábas bokacsek ellen, de ettől még az ismétlésben sem tűnt kisebb horrornak az a belépő. Adjuk meg a bírónak, ezt a lapot fel lehetett mutatni. Egy kiállítás a Chelsea esetében annyi változással szokott járni, hogy egy árnyalatnyival jobban játszanak utána. Már, ha azokból a Kékekből indulunk ki, akiket eddig ismertünk. Grant összehúzott szemöldöke ehhez úgy tűnik, kevés. A félidő vége felé egy védelmi hibának és Giggsnek köszönhetően Tevez meg is szerezte a vezetést a Manchesternek, az első komoly teszt elé állítva ezzel az izraelit. Ínyenc futballdrukker szorongva várta, vajon hogyan használja ki az új edző a szünetet, ami egy meccs során a legjobb lehetőség a változtásra, átszervezésre. Elkezdődött a második félidő és úgy tűnt: sehogy. A tíz emberrel hátrányba került, több sztárját nélkülöző Chelsea a második félidő elejére egy szolid alsó-középcsapattá szelídült, amely hagyta, hogy a United kézilabda-csapat módjára körbeadogassa és próbáljon lyukat törni a kék falon. Nem igazán sikerült, bár a Manchesternek voltak helyzetei. A mérkőzés igazi fénypontját jelentő Carrick-Giggs összjáték pedig, melynek végén a walesi kapásból lőtt mellé-fölé, két gólt is érdemelt volna. Az angol középpályás a védők mögé lövésre adott hosszú labdát a meccs vége felé felkínálta Sahának is, aki Giggshez hasonlóan szintén a "mellé"-t választotta. A győztest nem, de  mérkőzés végeredményét végül egy nevetséges, jogtalan tizenegyes megítélésével a követhetetlen logikával fújkáló játékvezető döntötte el, akinek ezúton kívánunk hasonlóan jó autószerelőt, fogorvost és fodrászt. Saha belőtte a büntetőt, ezzel a végeredmény: ManU-Chelsea: 2-0.

Avram Grant meccs utáni nyilatkozatából kitűnt, hogy azért tanult ő Mourinhótól: a bíróról értekezve elfelejtette kommentálni a be nem fújt MU tizenegyest, vele együtt Cole piros-gyanús megmozdulásait is, egyszerűen úgy tett, mintha nem léteztek volna. Érdekes, azt hittük, pont ebben fog különbözni Jose-tól. Saját érdeke biztosan az lenne, hogy ne próbáljon murinnyóskodni, mert ha így tesz, végleg biztossá válik, hogy az idén nem a kék lesz a szín.

Hanem mondjuk, a piros és a fehér, a jel pedig az ágyú. A másik londoni óriás, az Arsenal az idegenben eddig szerzett gól nélkül álló Derby County-t fogadta, kedélyes mészárlással. Az eredmény nem is olyan érdekes, az Arsenal ötöt rúgott örömködve, mosolyogva, egymás vállait paskolva egész meccsen. Még Adebayor triplája sem érdekes eléggé, nem  a Chelsea-nek vagy MU-nak rúgta. Mondhatná bárki: "Haver, és Diaby bombája, az smafu!?" Az. Cesc Fabregas, ő az érdekes. A srác 20 éves, szinte minden meccsén gólt rúg és átlagban 2,5 gólt érő passzt ad.. Az már a többieken múlik, hogy ezekből hány gól születik.. Leginkább neki közönhető, hogy minden aggódó, kárörvendő, netán semleges futball-szurkoló megkapta a választ a "milyen az Arsenal Henry nélkül" c. kérdésre, és azóta újat tett fel magának, és ha ez lehetséges, a válaszra még kíváncsibb: milyen az Arsenal  Cesc Fabregas nélkül? Minél később tudjuk meg, annál jobb. A játéka élmény, és amikor nézzük, jó eséllyel a közeljövő legjobb játékosát látjuk éppen. És igen, tudjuk, kicsoda Leo Messi, Bojan Krkic vagy Alexandre Pato, vagy éppen Anderson.

Bolton-Tottenham. A kőarcú Martin Jol első meccse a hatból. Ennyit kapott ugyanis bizonyításra az a mester, aki nézeteink szerint technikailag már igazolta saját képességeit, de azt, hogy a nagyobb nyomás hatástalan a munkájára, azt még valóban nem. Annak ellenére nem, hogy kis szerencsével - és egy pártatlan bíróval a United meccsen - feltehetően egész más lenne körülötte a levegő. Valószínűleg a Bolton jelenlegi helyezése, a 6. fordulót követő utolsó hely is elég sokat ért volna a bukiknál az év elején, így mondhatjuk: két komoly gondban lévő csapat próbálta megszerezni idei második győzelmét, amely feltehetőleg legalább átmenetileg csillapodó hangú kritikákat jelentett volna. Természetesen a végeredmény az ilyenkor szokásos döntetlen lett, jelen esetben 1-1. Az első gólt a Spurs szerezte, Jermaine Jenas Jaaskalainenről kipattanó lövését Ivan Campo felemelte, éppen Robbie Keane elé, a Bolton-specialista csatár pedig a kapus lábáról bepattanó bombával lökött egyet Jol és a Spurs szekerén. Hiába. Öt peccel később a Tottenham góljánál hibázó, idei első meccsét játszó Campo megmutatta, mire jó egy fürtös, Verebély Ivánra emlékeztető fej azon kívül, hogy néha mosolygunk rajta. Egy szabadrúgás után tökéletes fejessel kiegyenlített. Így, miután több gól nem született, maradt a bizonytalanság mindkét oldalon.

Nem úgy a Manchester Citynél. A kékek a harmadik helyen állnak a forduló után, szombaton a nyári átigazolási időszak másik sajtkukacához, a Fulhamhez látogattak. 3-3 lett a végeredmény , amely ismét igazolja, hogy a Fulham meccsein érdemes a sok gólra fogadni. Összesen 26 gól született eddigi mérkőzéseiken, amivel ebben az összehasonlításban élen állnak a ligában. A City mindkét félidőt - főleg az elsőt - úgy kezdte, hogy az öltözőben felejtette a jobbik felét, ennek megfelelően a Fulham-gólokkal indult mindkét játékrész, a City pedig kepeszthetett, szerencséjükre sikerrel. A mecs külön érdekessége volt a City egyébként két belsővédős hátsó alakzata, amely néha mégis a klasszikus bal-,  közép-, jobbhátvéd formációt hozta látványosan, rugósfoci-szerű merevséggel. Ezúton köszönjük az időutazást Erikssonnak. Egyébként "Angol bajnoki mérkőzés" címszó alatt ennek a meccsnek a DVD-jét küldenénk az űrbe az idegeneknek. Zavarba hozható, húscombú hátvédek, óriási hajtás, nem aljas, de nem is visszafogott szerelési kísérletek, amelyekből legrosszabb esetet feltételezve öt lábtörés is származhatna, nincs viszont kötény és reklamálás. Arról például, ahogy Bocanegra rácsúszott a meccs legjobbjának, a két gólt szerző Petrovnak a lábára, majd a csatár rövid ápolás után felállt és tette tovább a dolgát, az embernek azonnal Véber Gyuri jutott eszébe. Mit mondott volna ő a bírónak, hátvédnek? Valószínűleg olyasmit, ami után még ő kérte volna magának a piros lapot a sporitól. Itt? Semmi! Összességében a helyezésektől függetlenül angol középcsapatok tipikus meccsét láttuk, az átlagosnál több góllal, helyzettel, és a Liverpool-Chelsea meccseket felidézve azt kell mondanunk, ez néha sokkal, de sokkal élvezetesebb, mintha a jókét látnánk. Davies, Bouazza szabadrúgásból, valamint a jó öreg Danny Murphy voltak a gólszerzők Fulham-részről, az ellenoldalról pedig Petrovon kívül Mpenza szerzett gólt.

A négy nagyágyúval lejátszott meccsei után kicsit fellélegezhetett Harry Redknapp és a Portsmouth. A Pompey az egyetlen csapat, amely túl van az idei első randiján a "Big Four" összes tagjával, közülük kettőn is - a MU és a Liverpool ellenin -, pontot szereztek. Ez ugye igazán dicséretes, ráadásul ennek köszönhetően abban a tudatban léphetnek pályára, hogy ami ezután következik, csak könnyebb lehet. Nem mellékes körülmény. Az ellenfél a Blackburn volt. Ők is okkal bíztak a jó eredményben, hiszen az Arsenal és a Liverpool mellett a harmadik veretlen csapatként, csekély három kapott góllal nevük mellett, ráadásul otthonukban várták a fordulót. A Portsmouth járt jobban. Kanu a sokadik nagy gólszerzési lehetőségét gólra váltotta, természetesen tőle szokásosan az utolsó, gólt érő volt a legkeményebb dió.. Örök rejtély marad vele kapcsolatban, miért rajong túlságosan a kunsztokért, miért nem tud egyszerűen csak helyzetből gólt rúgni, ahogy mások? Több találat nem született, így Harry Redknapp végre kipipálhatja az "győzelem idegenben" feladatot jelző rublikát a noteszben. Ideje volt. Ja, és figyelem, jön a Portsmouth!