Van a világon bármi, ami csodálatosabb az egyenes kieséses, fordulónként két meccset előíró focikupáknál? Esetleg van, de hogy az nem a langyos körmérkőzés és nem is a túl sok elidegeskedett meccsel járó egymeccses kieséses rendszer, az mindig is biztos volt. A szerda esti MU-Milan után pedig még sokkal biztosabb. Izgalmas volt a felvezetés, végtelenül izgalmas, fordulatos és szórakoztató maga a meccs, és a kilencven perc végén sem egyik, sem másik csapat, sem bármelyikük drukkerei nem lehetnek egy cseppet sem nyugodtabbak, mint voltak a mérkőzés előtt.

A pályán történtek alapján a meccs előtti kérdések közül nagyon kevésre lehetett megtalálni a választ. Igazán egyértelműen pedig csak egyre: ez a tartalékos manchesteri védelem középen tényleg olyan rossz, ahogy az Alex Ferguson legrosszabb rémálmaiban megjelenhetett. A maradék négy bajnoki meccsre (mínusz a Chelsea ellenire) elég lehet ez a teljesítmény is, de ha a San Siróban Ancelotti úgy dönt, hogy több csatárral játszik, és ide a rozsdás bökőt, hogy úgy dönt, akkor a United megint csak abban bízhat, hogy csatárai talán képesek kiegyenlíteni a Milan által szerzett gólokat. Az olaszok első góljánál Heinzét állva hagyta Kaká, a második előtt pedig az argentin és Evra ütközése, na meg az, ahogy kettejük közt a brazil egy egészen furcsa fejmozdulattal egyáltalán el tudta vinni a labdát olyan jelenetek voltak, amilyeneket hétvégi sörmeccseken is ki szokás röhögni. Evra teljesítménye nyilván még saját magát is felidegesítette, a lehető leghülyébb módon ordibálásért szedte össze azt a sárgalapját, aminek eredményeként nem játszhat majd Milánóban, tovább gyengítve ezzel csapata védelmét. Ferguson biztosan nem dicsérte meg.

A másik eldöntendő kérdés, amire választ kaptunk az, hogy Kaká jobb, mint Cristiano Ronaldo. Úgy általában talán nem, de ezen a meccsen mindenképp. Az egy dolog, hogy Kaká rúgott két gólt, CR pedig nem, a nagyobbik baj az utóbbira nézve viszont az, hogy kifejezetten öncélúan és sok hibával játszott. Bár minden általa vezetett kontránál felhördült az Old Trafford, az olasz védelem - elsősorban Oddo - nyilván készült belőle, és nagyon hatékonyan hatástalanította is.

Ami igazán naggyá tette ezt a meccset, az egészen thriller-szerű forgatókönyve volt, aminél jobbat még kitalálni is nehéz lenne. Kevés dolog teszi élvezhetőbbé a focit, mint amikor olyan világosan bele lehet látni egy csapat játékosainak fejébe, mint a Milan védőinek az első gól után. Hiába múlt már el a legfiatalabb Jankulovszki is 29, amikor Dida beszedte a potyagólt, még Maldini sem tudta elterelni a gondolatait arról, ami néhány hete ugyanitt a Romával történt. Kevés csapat van a világon, amelyik nem omlik össze egy ilyen teher alatt, de a Milan az pont azért Milan, és azért tud ugyanúgy focizni évtizedek óta, és azért csak szökőévenként nem jut be a BL elődöntőjébe, mert meg sem remegett a lábuk. A United hiába akarta beindítani az úthengert, Nestát nem olyan könnyű letarolni, mint Mexest, Kakának köszönhetően az olaszok fél óra alatt megfordították a meccset, és az első félidő végére padlóra is küldték az angolokat.

A második negyvenöt perc, különösen annak az eleje volt a meccs messze legszebb, hogy mást ne mondjunk egyenesen epikus része. Ferguson láthatóan azzal küldte pályára csapatát, hogy akár a taktikai utasítások be nem tartásának árán is, de rohanják le az olaszokat, és játékosai be is tartották kérését. Ész nélküli roham követett ész nélküli rohamot a játékrész első tíz percében, ám amikor az elvileg vezéregyéniség Ronaldo nem tudott felnőni a feladathoz, a többiek is elszontyolodtak egy kicsit, és megálltak gondolkodni. Hirtelen ismét a Milannál volt a kezdeményezés, néhány percig úgy tűnt, hogy végleg a piros-feketék uralma alá kerül a meccs, és a rájuk oly jellemző módon ráülhetnek az eredményre. Ekkor következett azonban az este legszebb fordulata, az angolok utolsó erejüket és ötleteiket összeszedve még egyszer megfordították a játék menetét, és egy majdnem elcseszett támadás végén Scholes csodálatos passzát követően Rooney végre ki tudott egyenlíteni. A hátralévő fél órában már a Unitednél volt többet a labda, és teljesen megérdemelték, hogy az utolsó utáni percben Rooney megszerezze minden idők egyik legrooneysabb gólját.

Két európai óriás csatája volt ez, olyan meccs, amilyenekért azok szoktak sírni, akik szerint ez az uncsi BL soha nem érhet az egykori BEK nyomába. Gyakorlatilag tökéletes meccs, amelyen mindkét fél azt mutatta, amit a legjobban tud. Az angolok a győzelmet alapvetően a középpályán szerzett előnyüknek köszönhetik, Seedorf közelében sem volt müncheni önmagának, és Pirlo sem volt a csúcson. Ezért mindenképpen dicséret illeti a Carrick-Fletcer-Scholes hármast. Az is igaz ugyanakkor, hogy a Milannak nagy pechje volt a sérülésekkel, azért az egyáltalán nem mindegy, hogy Maldini és Gattuso vannak a pályán, vagy csak Bonera és Brocchi.

Otthon a Milánnak muszáj lesz kezdeményeznie, bár a piros-fekete hagyományokat ismerve inkább nyugodt építkezés lesz majd, mint szertelen rohangálás. Eggyel kell csak többet rúgniuk, és a két idegenben szerzett gól kellő magabiztosságot is ad. Ugyanakkor Ancelotti ma azért megtanulhatta, hogy ezt a Unitedet nem hogy megverni nehéz, de még ikszelni is vele. Ez nem az Inter, hanem egy elmondhatatlanul jobb csapat. Egyébként meg kit érdekel, melyikük jut tovább. Legyen ott is 3-2, hogy még egy hosszabbítást is megnézhessünk.