A spanyol bajnokság 31. fordulójában történteket és az ezek után kialakult helyzetet elemző írást majdnem azzal indítottuk, hogy „hárman maradtak", csak aztán kénytelenek voltunk ráébredni, hogy jobb itt már nem jelenteni ki semmit ilyen határozottan. Csak azért, mert hat pontra vannak a még mindig vezető Barcelonától, miért ne nyerhetné meg ezt a 38 felvonásos bohózatot a Valencia vagy a Zaragoza? Az első három helyezett között már egy sincs, amelyikről ne lehetne elhinni, hogy két forduló alatt is képes eladni egy hatpontos előnyt.

Az élcsoportból továbbra is a Sevilla tűnik a legmegbízhatóbbnak, és ha nem lenne olyan nehéz a sorsolásuk, amennyire az (Madrid idegenben, Zaragoza otthon), simán ők lennének a legnagyobb esélyesek, függetlenül attól, hogy még egy ponttal a Barcelona mögött vannak. Egymillió rossz dolgot lehet mondani a spanyol nagycsapatok idei teljesítményéről, a Sevilláéról viszont legalább egyet nem: ők soha nem tökölnek. Ahogy szerdán a Deportivo ellen abbahagyták, úgy rohantak neki vasárnap a Sánchez Pizjuanban a gyengécske Athleticnek is, és még az sem vette el a kedvüket a folyamatos támadástól, hogy kihagytak egy tizenegyest. A Madrid és a Barcelona ilyenkor összecsinálja magát, Kerzsakovék meg úgy vágtak négyet, hogy a gólkirály Kanouté nem is volt a pályán.

Nagyon nehéz eldönteni, hogy Madrid- vagy Barça-szurkolónak fájdalmasabb lenni az idén, az mindenesetre biztos, hogy mindkét tábornak a kínok kínjait kell átélniük tavaly szeptember óta. A Bernabeuban talán mégis azért lehet egy fokkal kevésbé kellemetlen ásítozni, mert ott a csapat stabilan álmosító teljesítménye legalább egyfajta érzéstelenítőként hat. Nehéz elképzelni, hogy a Valencia elleni meccs után bárki képes lett volna tiszta szívből örülni a látottaknak. A Madrid ugyan megnyerte a meccset, amin a három gólon kívül az ég világon semmi nem történt, de a vendégek ugyanígy elvihették volna a három pontot. Végtelenül igazságtalan lenne, ha ez a Madrid megnyerné a bajnokságot, de nem tudjuk eléggé ismételni magunkat: simán megnyerhetik.

A Barça-drukkereknek azért még nehezebb, mert ők két-három hetente elhihetik, hogy a papíron a világ legjobb játékosait felvonultató csapatuk most már tényleg elkezd úgy játszani, ahogy az elvárható lenne. A szerdai Getafe elleni úthenger után tényleg el lehetett hinni, hogy ha nem is ötöt vágva, de azért simán sikerüljön megverni az idén nagyjából hasonló képességű Villarrealt. Ehhez képest sikerült a sárgákból a szezon eleje óta először előhozni azt a csapatot, amelyik tavaly végigverte Európát, és amelyet mindenki örökre elveszettnek hitt. Ezúttal a katalánok elől voltak a leggyengébbek, amivel nem a stabilan bizonytalan hátvédsort és az ezúttal különösen passzív középpályát akarjuk dicsérni. Eto'óval még az volt a legkisebb baj, hogy egy csúnya könyöklésért ki kellett volna állítani, impotens viselkedése a kapuval szemben viszont egyre aggasztóbb. Ronaldinho bár mintha próbált volna küzdeni, de szintén elhibázott egy óriási helyzetet, Messi helyett pedig a múlt szerdai zseni béna ikertesója lépett a pályára. Érdekes lenne egy statisztika arról, hogy az idén melyik európai nagycsapatnak kell a legtöbb helyzet a gólszerzéshez, de van egy olyan érzésünk, hogy a Barcelonát legfeljebb az Arsenal előzné meg.

A forduló meccsét a két idei felfedezett, a Racing és Recreativo hozta, hat góllal és a győztes utóbbi számára az UEFA-indulás egyre közelebb kerülő lehetőségével. Amihez persze kellett az Atlético minősíthetetlen teljesítménye San Sebastiánban is, bár ez csak azokat lepte meg, akik semmit nem tudnak a piros-fehérek kétballábas, a legkellemetlenebb pillanatokban összeomlást előíró tradícióról. Volt még a Nástic végső búcsúja, Sztojcskov Celtájának igaz, gyenge arca, valamint a spanyol bíráskodás szürreális hagyományaiért rajongók számára (és mi köztük vagyunk!) az Espanyol-Betis utolsó percei egy teljesen kamu tizenegyessel és három nevetséges kiállítással. A színvonal tehát továbbra is rapszodikus, a hátralévő hét forduló viszont cserébe rohadtul izgalmas lesz.