Volt egy pár érdekes dolog az angol fociban az elmúlt napokban, de mégis, ennél inkább alkalmas meccs nem létezik arra, hogy jelen inaugurális bejegyzés tárgya legyen.

Reading - Manchester United 2-3

Ez egy FA Kupa újrajátszás volt. A Manchester (b-csapata) a 6. percben 3-0-ra vezetett. Osztálykülönbség, mészárszék stb. Az emberek a stadionban teljesen inadekvát módon ordítottak tovább. Ilyen nincs máshol sehol futballpályán, még Németországban sincs többnyire. Nem vakhit ez, hanem annak a derűs belátása, hogy máshogy semmi értelme az egésznek.

A Reading nem volt hajlandó tönkrevert, megalázott csapatként játszani, csinálták, amit Steve Coppel megtanított nekik, egyszerű, de a maga tudatosságában nagyon is élvezhető focit. Kitson a 23. percben szépített, a MU szart bele. A Reading kicsit meghajtotta a második félidőt, Coppell a 71. percben behozta a házi gólkirály Leroy Litát, aki a 84.-ben egyszerű és tudatos támadást befejezve befejelte a másodikat.
Nyilván őrjöngés meg minden, Van Der Saar kénytelen védeni, a Gunnarson nevű ember pedig a kilencvenakárhányadik percben rúgott egy borzalmas nagy kapufát (lécet pontosabban).

A MU továbbjutott és hazament.

A Reading bemutatta, miért az angol klubfutball mindent egybevetve az egész sportág csúcsa. Állva meghalni, az könnyű. Állva meghalni úgy, hogy a 6. percben már el is temettek, de aztán nemcsak feltámadsz, hanem elénekled a himnuszt (minden versszak, három szólam), festesz egy elég jó olajképet, előadsz egy kifejezetten élvezhető humoreszket, a végén pedig beleállsz egy tripla lutzba - az valami.

Adam Federici, Andre Bikey, Ulises De la Cruz, Ivar Ingimarsson, Nicky Shorey, Brynjar Gunnarsson, Seol Ki-Hyeon, John Oster, Steve Sidwell, Kevin Doyle, Dave Kitson, Glen Little, Leroy Lita, akárkik is vagytok, emléketek örökké élni fog.