A mai magyar futballvalóságban élve szinte hihetetlen, hogy megtörtént, de az egyik topbajnokság stabil tagjának számító – bár most épp kiesni készülő – gárda szombat óta honfitársunkat köszöntheti mint a klub színeiben legtöbbször pályára lépett játékost. Ő a rekorder, nincs csalás, sem ámítás, nem az osztrák Bundesligáról van szó. Legenda lett, a világ egyik vezető futballnemzetének fővárosában, az első számú csapatban volt nagyon sok éven át megkerülhetetlen szereplő a középpályán.
Ő Dárdai Pál, az ember rendelkezésére álló erőforrások maximális kihasználásáért felelős tárca nélküli minisztere hazánknak.

Fogalmam sincs, ilyen esemény magyar focistával mikor történt utoljára, de nem is lényeges abból a szempontból, hogy nagyon mélyre hajolva kell megemelnünk a kalapunkat Dárdai előtt. Együtt, mindenki, gyerünk!

Dárdai elég különös figurája ennek a nagyon szomorú állapotú, hazai futballtársadalomnak – mondhatnánk, de hát Paja már réges-régen nem része a szűkebb értelemben vett magyar labdarúgásnak. Nem szeretném károgással torzítani a posztot, de lehetetlen elhallgatni, mennyire nagy szerepe lehet sikereiben annak, hogy 20 éves kora óta legfeljebb a válogatott mezén keresztül érintkezett ezzel a szemétdombbal itthon. Odakint meg olyat tett le az asztalra, amivel legalább két történelemkönyvbe írta be magát.

Azonban ettől még különösnek különös, ő a magyar legitimálója az érvrendszernek, amit az ostoba szülők a szerencsétlen gyereknek mondanak, ha az bömböl, hogy nem érti a matekfeladatot: olvasd el még egyszer, koncentrálj, csak akarni kell. Dárdai újra és újra elolvasta keményen edzett, koncentrált és annyira rohadtul akarta, hogy egyetlen edzőjének sem volt egy idő után mersze kihagyni, mert saját sportszakmai lelkiismerete nem engedte volna nemhogy aludni, talán fingani se. És ez az igazán nagy dolog: annyi éven át, mindig, de mindig felkelt a pad(ló)ról és teljesen más habitusú edzőknek, a csapat szempontjából teljesen más helyzetekben volt képes bebizonyítani, hogy vele jobb a középpálya. Dárdaival még nem működik a középpálya, de nem is feladata működtetni. Egyszerűen jobb vele és ez az elmúlt 13 (ti-zen-há-rom) évben bőven elég volt mindenkinek, akit felhatalmaztak arra, hogy összeállítsa a Herthát a hétvégi bajnokikra. Ennyi esztendő alatt nyolc (plusz két egymeccses) edző irányításával kétszáznyolcvanegyszer lépett pályára a Hertha Berlin mezében.

Már szinte közhely, miszerint Dárdai a szimbóluma annak, hogy akarattal, szorgalommal és bizonyos alapképességekkel Magyarországról is eljuthat valaki egy topliga középcsapatába, vagy akár a BL-be is. Ha kellene mondanom egy skillt, ami Dárdaihoz köthető, nagy bajban lennék. Gyakorlatilag semmi olyat nem tud, ami egy konkrét szint felett a játékos felé ne lenne elvárás – viszont az alapképességek közt nincs gyengéje, minden ilyet végrehajt közepesen. Ehhez társuló taktikai fegyelmezettsége és futómennyisége bőven elég alapot szolgáltatott újra és újra a csapatba kerüléshez. Dárdai – nemzetközi mércével – egy rettenetesen középszerű futballista egy rettenetesen céltudatos sportember fejével, amihez iszonyú sok szerencse is társult, de mondjuk, nála tízszer nagyobb egyéniségeket se tudnék említeni, akik szerencse nélkül érték el azt, amit.

Dárdai bizarr szerelemben van a Berlinnel, és bár nem állítanám, hogy minden este összebújnak, de gyermeket tudnak nemzeni, továbbá egyik sem csalná meg a másikat. Manapság ez sem kis dolog. Paja nem hagyta ott őket sem a szarban, sem a sikerek alatt a még nagyobb sikerekért, ehhez kapcsolódva pedig nyugodtan higgyük el, hogy a Hertha sem hagyja munka nélkül, amikor egyszer majd visszavonul. A szerelem alapja az, hogy Dárdai pontosan a képességeinek megfelelő csapat megfelelő posztját találta meg. Ők ketten ideális párosítás. Mindkettőnek – de főleg Dárdainak – nagyon nagy szerencséje volt a másikkal.

Amellett, hogy eredményeit, azok ismétlődésének jelentőségét talán mindenki elismeri, Dárdaival kapcsolatban két megosztó történet is van. (Nem az a typische botrányhős). Hanyagolnám Németh Krisztián sajtón keresztül történő ekézését, annak jogosságát, avagy helytelenségét, bőségesen át lett tárgyalva korábban, viszont van egy érdekesebb: amikor nem ment el a Bayernbe, pedig serényen hívták. Ambiciózus sportember vajon minősítheti ezt másnak, mint gyávaságból táplálkozó megfutamodásnak? Elvégre abban az egy-két évben Paja tényleg a legjobb védekező középpályások közé tartozott a Bundesligában, legalábbis aktuális teljesítmény alapján. Letöketlenezhetjük, meg milyen futballista má’ az, aki egy ilyenre nemet mond, de valahol óriási sportemberi teljesítmény felismerni, ha kevesek lennénk valahova. Pedig jó eséllyel most BL-győztes lenne, ’99-ben akarta elvinni Hoeness, két évet kellett volna kihúzni, mivel 2001-ben ugye megvolt a serleg a bajoroknak, sőt, még a Világkupa is. De hova fért volna be Dárdai az Effenberg, Scholl, Jeremies, Basler, Salihamidzic, Matthäus és Strunz fémjelezte középpályán? Ne legyünk naivak, sehova. Fink mellé a padra.

BL- és Világkupa-győzelem a padról, objektíve nézve világraszóló siker, de gyakorlatilag satufék a tényleges játékot illetően, vagy rekorderré, ikonná válás a középcsapatban, ahol  megbecsült intézmény lehetsz. Ó, mondd, te mit választanál! Igen, akár így, utólag is.