Az ég kék, a fű zöld, Rooneyt meg nem szabad egyedül hagyni. Magas futballtartalmú, elragadtatásra bőven okot adó játéknappal támadt fel 2010-ben a Bajnokok Ligája, a nyolcaddöntők első részét bátran nevezhetjük maradéktalannak. A Milan és a Manchester United megmutatták azt is, amiért szeretni, és azt is, amiért félteni lehet őket: az olaszok az első félidőben 2007-ig pörgették vissza az idő kerekét, az angolok – és főleg Wayne Rooney – 2014-ig pörgették előre a másodikban, és mivel ez egy kifejezetten magas színvonalú Premier League-meccsre hajazott, értelemszerűen nyertek is. A Real Madrid a kétségbeejtőnél egy fokkal jobb, de így is vereséget érő teljesítménnyel nem tudta a MU-hoz hasonlóan borítani a történelmi hagyományokat, és simán kikapott Lyonban. Kattintás után kicsit bővebben.

Ha a szünetben 3-0, a manchesteriek meg sem nyikkanhatnak, és talán a végeredményben is komoly szerepe volt annak, hogy a Milan hiába játszott olyan jól, ahogyan nagyon régen utoljára, csak nem akart összejönni a vezetés. Scholes minden idők legszebb vérhólyagját sarabolta a San Siro levegőjébe, a semmiből jött a MU egyenlítése, ami nemcsak azért volt fontos, mert előtte lefocizták az angolokat a pályáról, hanem azért is, mert az idegenben lőtt gól tudatától meg is nyugodhattak.

A meccset tulajdonképpen az döntötte el, hogy a Milan nem tud 90 percen keresztül olyan színvonalon, olyan sebességgel, és olyan pontosan futballozni, ahogy azt az első félidőben tette. A Manchester viszont képes arra, hogy egy botrányosan rossz félidővel se kerüljön hátrányba egy élete játékát nyújtó Milannal szemben, és aztán a második félidőben minden szempontból megfordítsa a meccset. Evra végig jól fogta Patót, a kisebbik Moncsicsi is féken tudta tartani Ronaldinhót a szünet után, és mivel közben az olaszok középpályája szép lassan elfáradt, a MU átvette az irányítást. A következő elfáradók Nesta és Thiago Silva voltak, amit az első félidőben eltűntetett Rooney úgy torolt meg, ahogy arra számítani lehetett. A nagy rohanásnak, és Seedorf góljának a végén valószínűleg a továbbjutás szempontjából nincs jelentősége, de a Milan nagyon szimpatikusan ment végig, vereséget egyáltalán nem érdemelt.

Leonardo néhány húzása nem jött be, Huntelaart levették az angolok, és Beckham is játszhatott volna inkább a szokás szerint semmit nem mutató Pirlo helyén. A Manchester nagyon függ Rooneytól, de ez nem feltétlenül baj, amíg Shrek így játszik, és amíg van valaki, aki kiszolgálja, de ezt a védelmet még ő sem tudja a nyakába venni. A Milanon viszont még átverekszik magukat, az olaszok csalódottak lehetnek, mert elmondható, hogy az első félidőben csúcsra járatták magukat, de a MU ellen még ennél is több kell. (Milan-Manchester United 2-3)

Furcsa volt nézni Kakát – aki ha Milánóban lép pályára, talán minden másképp alakul a San Siróban –, aki teljesen fogalmatlanul futballozik Spanyolországban, nagyon keveset mutat abból, amiért a Milannál imádták. A beharangozóban azt mondtuk, nagyon fontos napok jönnek a Real Madrid számára, Lyonban eldőlt, hogy fogcsikorgatós izzadás lesz a dologból a madárfüttyös, kalaplengetős diadalmenet helyett.

Akit deresre húznak Madridban, az Pellegrini lesz. A vádak legsúlyosabbika: egy nyáron 250 millió euróból megerősített csapat nem mehet döntetlenért a francia bajnokság negyedik helyezettjéhez. No can do, amigo. Mert aztán hiába nem olyan bivaly ez a Lyon, mint 2-3 évvel ezelőtt, a vérszagot ezek is megérzik, abból meg ez van:

A fél világ várja most kaján vigyorra készen, hogy a gonosz imperialisták vadkapitalista csapatépítési stratégiája egész Európát bezengő csattanással essen pofára. A BL-kiesés még messze van, az 1-0 inkább amolyan előnyszerűség, de minden bizonnyal erősen a játékosok szájába rágják, mekkora tétje lesz a visszavágónak. Mert az rendben van, hogy a világ legnagyobb klubja, a világ leggazdagabb csapata, a világ legfehérebb meze, csak már nyerni is kéne valamit.(Lyon-Real Madrid 1-0)