Ismét azt kell hogy mondjuk: bandákba verődött kóbor kutyák marcangoljanak szét, ha nem a miénk a legfaszább kis csapat a VB-n. Lélekölő, bátortalan, kiábrándító kezdés után machetével a fogunk között jöttünk ki a második félidőre, érezni lehetett, hogy ez a csapat inkább a gyepen pusztul el, de nem adja az elődöntőt. Végül nem sikerült a bravúr, de újra két lábbal taposták a legendásnak mondott magyaros kishitűséget. Így bármikor ki lehet kapni, megint egy emlékezetes, nagy meccset játszottunk.

Az első félidőben történteket csak találgatni lehet; emlegethetjük a komisz meleget, az ólmos fáradtságot, a túlságosan defenzívnek bizonyuló felállást, a nyomasztó tétet vagy akár Koman hiányát, megspékelve a bosszantóan korai, bosszantóan elkerülhető góllal. Ha a szerencsétlenül hazatett labda után Présingert nem bénítja meg az atyaúristen-mit-csináltam idegméreg, Gulácsi mögé visszazárva még menthetett is volna, de egy húszéves játékoson nehéz számonkérni egy ilyen ösztönös reakciót – a lényeg, hogy tanuljon belőle.

Pokoli volt nézni, ahogy tehetetlenül vergődünk a musztángokként nyargaló ghánaiak szorításában, a hondurasi-rém köszönt vissza, mikor még a legelemibb megoldásunk sem sikerült. Elképesztően pontatlanul passzoltunk, saját magunkat fojtottuk meg az örökös labdavesztéseinkkel, ha ezt a meccset szünet nélkül kell lejátszani, sima hatost kapunk. Azt viszont el kell fogadni, meg kell érteni, hogy ha az ember egy este maga alá gyűri Eva Herzigovát, majd kisvártatva Monica Belluccit, akkor Anulu húgaira – bármennyire csábosak is – már nincs ereje. 

(A szünetet kihasználva, csak a tények kedvéért megkérdenénk, hogy Némethet vajon szabályosan szerelték-e a második percben a tizenhatoson belül (nemigen), és hogy mi a bánatot fújt a varnyú Simon labdaszerzésénél. Még egyszer: csak a tények kedvéért.)

És akkor most tegye fel a kezét, aki istenbizony számított a második félidőben látottakra.

Magunk is kezdtük tudomásul venni, hogy lefőtt a kávé, ma, ezen a meccsen egyszerűen nincs muníciónk Ghána ellen, épp ésszel nincs miben bízni, jobb az ellen.

Amúgy a bal herénket odaadnánk, ha meghallgathatnánk, mi történt, mi hangzott el az öltözőben, mert nem telt bele öt perc, mikor érkezett habitang kolléga sms-e [megtaláltuk a tökeinket, és ez csodálatos], vérszagot sodort felénk az esti szél, újra meccsben voltunk, kérges szívű hitelügyintéző legyen, akit nem ragadott magával a csapat játéka. Néha körülményesen, olykor botlogva, de összeszorított fogakkal, égő tüdővel, kalapáló halántékkal mentünk előre, és oxigéndúsabb pillanatainkban ötletes támadásaink is bőven voltak. Pátoszos vagy nem, ez a sportemberi tartás, a másikért való küzdelem kézzel fogható példája.

A bal oldalon Varga beállítása után rendszeresen a védők mögé tudtunk kerülni, jöttek az átlövéseink, de pontrúgások után is veszélyesek voltunk, nagyon bennünk volt a gól. Bátran felvállaltuk a párharcokat - még ha sokszor el is veszítettük a labdát -, meglódultunk az üres területek felé, igyekeztünk a kapu felé fordulni, Simon pedig huszadszor is megharcolt a labdáért, gyönyörűen tette középre – ahol Futács nemhibázott.

Egy kis mázli, egy pici szerencse kellett volna, ez minden. A helyzeteink megvoltak, a srácok eksztázis-közeli állapotban harcoltak az egyenlítésért, Gosztonyi fain labdákat tekert középre, de Balajti és Szabó helyzete is kimaradt.

Erre jön Quansah, és belövi élete gólját, miközben Varga bombája húsz centivel fölé ment egy támadással korábban.

Az ember idegeit a meccskezdés óta cibáló kommentátor (eurosport) újra elővette a nekrológot, temetett élőt, élettelent, pedig a csapaton még bőven érződött, hogy nem adta fel, és a szerencsétlenkedő ghánai balhátvéd mellől Balajti remegő lábakkal a kapuba is terelte a második gólunkat. 

Tíz perc volt hátra, lehetőségeink még adódtak, de kidolgozott helyzetre már nem futjotta az erőnkből, miközben megúsztunk egy egészen bődületes ghánai kapufát is. (Ebből is látszik, még mennyit kell tanulniuk, egy valamirevaló olasz csatár ilyenkor mindkét szögletzászló érintésével játssza meg a balhátvédet, de hát ez legyen az afrikaiak baja)
 
Ilyen meccs után egyedül a csapatnak van joga sírni az elúszott VB-döntő miatt, rossz szájízük csak nekik lehet – de ne legyen.

Ezen a meccsen – ismert körülmények között – összességében jogos győzelmet aratott Ghána, még ha szívfacsaró is ezt elfogadni, mert mi is nagyon megérdemeltük volna. Pontosabban: ezek a srácok nagyon megérdemelték volna. Mindent megtettek érte, hatalmasat küzdöttek a második félidőben, de ezen az estén a rekkenő délutánon Ghána hajszállal jobb volt – hiszen egy-egy vereséget ebből az irányból is meg lehet közelíteni, nemcsak a vélt vagy valós felelősök felkutatásával, a mi-lett-volna-ha sorjázásával. 

A ghánaiak gyorsak, céltudatosak, nyomasztó fizikai fölényben játszottak – ami akárhogy nézzük, a játék szerves - még ha kevésbé tetszetős része is.  Ránk kényszerítették a párharcokat, egy emberüket kétszer kellett kicselezni mire leráztuk, és akadt köztük néhány kimondottan ügyes játékos, Adiyiah nyolc gólját meg nehéz nem észrevenni.

Most már azt is tudni, hogy Costa Ricával toljuk a bronzért, immár Egervári Sándorral a padon. Sokan, sokféleképp’ támadták az instant kinevezéssel a csapat élére kerülő kapitányt, mi magunk sem voltunk elájulva az ötlettől. Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy az elért eredményben ne lenne komoly szerepe, és a srácok edzői hozzáértés nélkül kerültek a legjobb négybe. Az eddigieket látva egyetlen komoly hibát tudunk felróni neki, azt is még az olasz meccsről, midőn Simon helyett Dudást küldte a pályára. De ennyi, más fogást nehéz találni a döntésein; a mai meccshez pedig annyit, hogy a huszadik percben kettős cserét követelni tőle finoman szólva sem reális, az összes többi húzása bejött, Varga, Futács és Balajti érkezése felrázta a csapatot, mindannyian sokat tettek az egyenlítésért.

Még egyszer fel kell fújni az arcokat, a bronz nem lehet másé.