Pusztán lelkesedéssel, és gyakorlatilag zéró témába vágó tapasztalattal felvértezve blogunk két szerzője, kiegészülve a kezdőcsapatunkból egyedüliként állva maradt bábuval nekiindult a mesés Olaszországnak, hogy egyetlen hétvégébe sűrítve Milánóban és Rómában tapasztalja meg, milyen élőben Serie A-meccset nézni. Közel hetven óra történései következnek az alábbi posztban, méghozzá olyan megosztásban, hogy akit nem érdekelnek jobbára 160-nal megtett botladozó lépéseink Olaszországban, de foglalkoztatja a gondolat, hogy kilátogasson egy meccsre, annak is élvezhető legyen. Nekik a keretes részeket bőven elég áttanulmányozni.  Lapozás után olvashattok jegyvásárlási kalandokról, gasztronómia élvezetekről, láthattok csodaszép videót, pőre segget, és még egy kósza hímtagot is. Ha mindez érdekel, már csak kattintanod kell egyet a továbbra!

Kell egy isteni szikra, egy kósza-őrült gondolat. Ez _benito agyából pattant ki, amikor épp jól megérdemelt pihenésemet töltöttem Badacsonyban augusztus elején (igen, ahelyett, hogy szezon/köcsög válogatottakat írtam volna). Az e-mailjében felvázolt MilanInter-RomaJuve kombó több volt egyszerű csábításnál. A postafordultával küldött válaszom (deal) még blogunk vezérbikáját is meglepte, így egy rövid telefonbeszélgetés ratifikálta a tényt, hogy máris ketten vagyunk. Gyorsan össze is dobtunk egy ekonomikus költségvetést: egy autó, négy segg, háromezer km, olcsó jegyek, max egy éjszaka szállás hostelben. Az annyimint 55ezer ft/koponya.

A szervezés első számú, megdönthetetlen szabálya: Te, amennyiben ember vagy, és tudsz állva pisálni, egészen biztosan alákalkulálsz legalább 30 százalékkal. Tehát amikor elégedetten hátradőlsz, hogy ennyiből kijön az egész, akkor ne lepődj meg, hogy már az út felénél jön az első Pöte, akkor fizuig jó vagyok...?

Ez volt az alap, indult a toborzás. A négy hely nagyon gyorsan betelt, ráadásul faszipántos leosztásban: minden pályára lépő csapatot képviselt volna egy szurker a kocsiban. Azonban a létszám tovább dagadt, és másfél héttel az indulás előtt már hat focibuzinál tartottunk. Ez véglegesnek tűnt, szelektálni nem akartunk, ezért lefoglaltunk egy mikrobuszt.

Ez sokkal egyszerűbb, mint gondolnád. Rengeteg ilyet találsz a mikrobusz+bérlés+kurvaolcsón keresőszavakra, de neked nem ők kellenek, hacsak nem akarod a gatyádat kifizetni kaucióra, meg km-díjakra. De mi nem akartuk, így nem is az Internetről lett kisbusz, hanem az ismerős ismerősének az ismerősétől, aki a piaci ár feléért biztosított volna számunkra egy kiváló Ford Transitot. Csak a miheztartás végett, ez 9 személyes, az út így nagyjából 15 rongyra jött volna ki, ha meg tudjuk tölteni, de az Élet másképp döntött...

Jöhetett a jegymizéria. Személyes munkakapcsolatokat, internetes fórumokat izzítottunk. Az egyértelmű volt, hogy a Róma-Juvéra bejutunk, mert az Olimpico ritkán telik meg bajnokin. A milánói derbire azonban esélytelen volt szerezni jegyet. Ezzel az a tervünk, hogy tucat jeggyel a zsebünkben indulunk el Budapestről, távolinak tűnt, mint egy RobbieKeane-mesterhármas az Anfielden.

A bizonytalanság, hogy Milánóban feketén vagy lesz, vagy nemlesz jegyünk, új helyzetet teremtett. Sorban léptek vissza a papírkutya szakkör hallgatói (nem meglepő, egy interista volt az első, de a milanistákról is gyorsan kiderült, hogy volu-menek voltak) és az indulás előtt három nappal már csak két és felen voltunk. Ezen a ponton előjött belőlem a vezérkos, naponta háromszor nyugtattam _benitót. Tartottam benne a lelket, hogy mindenképpen megyünk, mert különben életünk végig bánni fogjuk. Végül péntek délutánra, az első meccs kezdete előtt harminc órával, összeállt az utazó keret. Ceasar-Magnus-Crassus, Athos-Porthos-Aramis, Bucó-Szetti-Tacsi, Sándor-József-Benedek és Rin-Tin-Tin után egy újabb legendás triumvirátus tűnt fel: Bence, Mitya, Pöte

Életterünk az előttünk álló hetven órára nővéremék autója volt (még egyszer óriási köszönet, az ajándék csokikon kívül Maldini pillantásaiból tudunk még küldeni nekik párat), ezért önző módon, az indulás az én pecómtól volt, hajnali négyre kihirdetve. Bence még a péntek esti kispályás meccsünkön (amin rutinosan már a tizenhatodik másodpercben térdsérülést szenvedett) tudatta velünk, hogy amennyiben 4.01-kor ő fog minket ébreszteni, akkor a pöcsünkre lép, majd rögtön hanyatt is lök. (_benito: pöte csínbe tett passza után facsarta ki a térdemet a kapus, utólag is köszi, te manchesteri digó.)
Itt jött is egy hiccskoki fordulat, mert fél ötkor hívtam először, aztán percenként újra. Kábé negyedóra múlva csörgött vissza, hogy meakulpa elaludtam, és siet. Aki meglepődött, hogy az olasz posztok felelőse késik, az ne is olvassa tovább.

Utazás autóval (íratlan szabályok):

• 3-4 óránál többet egyhuzamban ne vezessen senki
• Hiába vagy te Giancarlo Di Schumacher, úgy számolj hosszabb távon, hogy 100 km egy óra, és annál nem kevesebb. És ne ess kétségbe, ha úgy látod, késésben vagy, mert az eszetlen gáztaposásért anyád kormányon ülő szelleme felpofoz ott a helyszínen.
• Ez komoly: apu Skoda 105-ösével ne indulj el, mert az egész utad tönkre van téve, ha lerohadsz valahol, ne adja az ég, balesetet szenvedsz.
• az első fáradság-jelnél állj meg a következő pihenőhelyen, ha nincs a közelben, sétáld körbe a kocsit kétszer jobbról, kétszer balról, majd nyomj le 20 fekvőtámaszt. Nem poén, kaminos-tipp.
• GPS-t nem bírálunk felül (vagy mégis? lásd később)
• ellenőrizzük, hogy GPS-készülékünk szoftvere rendelkezik-e a célállomás térképével is, vagy a határtól csak egy jól mutató kütyü takarja a kilátást az ablakban (Köszönet Kornélnak innen is!)
• mindig olyan zene szóljon, amit elvisel a sofőr is
• lehetőleg mindig legyen a sofőrön kívül valaki a kocsiban, aki nem alszik

Fél hatkor már úton is voltunk. Első megálló Szlovéniában volt (autópálya-matrica okán), így megcsodálhattuk Európa legmocskosabb benzinkútját. A Szigeten nincs ekkora szeméttömeg reggelente. Ha mostanában arra jártok, semmiképp se hagyjátok ki (az első kút a határ után).
Második megálló: Trieszt, az első Autogrill. A túrának két visszatérő motívuma volt. Az egyik a szlogenként óránként elhangzó könyörtelen harkály kifejezés, (gyors magyarázat: ez a pornó szlengben az erőszakkal elért orális közösülést jelenti, legalábbis ez a tippünk, a nyakunkat nem tennénk rá) a másik pedig az olasz gasztronómiát frencsájzszerűen az autópályák mellett képviselő Autogrill. Hiszem, mitöbb tudom, hogy a világegyetem legfinomabb kávéja ezeken a pihenőhelyeken kapható. Őszintén megvallva, a Róma-himnusz felzendülése mellett, az első korty autogrilles kávé volt a legjobban vágyott pillanat. A tankolást csak ilyen helyeken ejtettük meg, de a sima pihenőknél is volt türelmünk kivárni a következő piros táblácskát. Mind a hat alkalomnál ugyanaz volt a formáció. Gyors pisi, kasszánál kapucsínó és capri szendvics vásárlás, fogyasztás a pultnál (Bence a cigi miatt mindig elviteles-adebayor kávét kért: coffee togo), vissza a kocsiba.

Ha még nem vezettél Olaszországban, akkor nem árt, ha a következőkre felkészülsz. Az autóbuzik országának autópályái olyanok, mint a régi M7, csak még szarul is vannak megcsinálva. Az első vaskos meglepetés akkor ért, amikor feltűnt, hogy az esővíz nem folyik le az útról, hanem megáll rajta. Aqua-planning, víz a vízen úgy csúszik, mint Vad Katalin egy forgatási napon, ildomos így választani a sebességet. Ezen kívül fontos még, hogy a fostos autópályáik állandóan le vannak zárva (félpályásra, egysávosra, mikor hogy) felújítás miatt, ami persze nem azt jelenti, hogy bárki is dolgozna rajtuk, te viszont ott rohadsz a dugóban másfél órát alsó hangon. Az autópályadugó a legkilátástalanabb dolog a világon, itt annyit segítenek az ehhez már hozzászokott olaszok, hogy a rendszeresen megjelenő elektronikus táblák megmutatják, cirka mennyi időt kell csordogálnod a következő leágazásig. (Milánó előtt ki volt írva, hogy Bergamóig 35 perc, úgyhogy megnyugodtunk)

Milano
Egy nagyobbacska dugó ellenére is sikerült tartani az ötéves tervet, ötre sikeresen begurultunk a San Siro városrész Giuseppe Meazzáról elnevezett stadionjának közeli parkolójába. Külön köszönet Dzsípíesz Andinak. A meccs kezdéséig (20.45) két kiemelt feladatunk volt:

• minél olcsóbban jegyet szerezni (max 50 €/jegyben maradtunk)
• wc-t találni, ahol nyugodtan gittelhetek, mert az Autogrillnek egy hibája van, hogy ülőke nincs a férfi mosdóban, csak a csupasz kerámia (az meg, ugye…)

Még ki sem szálltunk a kocsiból, máris megérkezett az első gondolatolvasó és jegyeket kínált. 39 eurósokat 100-ért. Bölcs mosollyal nyugtáztuk az árat, és jeleztük neki, hogy a feléért nem csak megvesszük, de Berlusconi plakátot is akasztunk a hátsó ablakra, azonban 80 alá nem akart menni. Még rengeteg időnk volt, így továbbálltunk. A gazdasági versenyhivatal jól működhet, mert a következő versenyző is száz euróról indított.

Mi azonban előhúztuk a rutinkártyát és felajánlottunk 150-et három jegyért. A srác gyorsan kiválogatta a kötegnyi jegyekből a három legolcsóbbat (16 euró), majd megkért minket, hogy az üzletet egy eldugottabb helyen üssük nyélbe, mert nem akarja, hogy a rendőrök meglássák (természetesen mindezt olaszul mondta, mi meg csak angolul értettünk, de a polisz-polisz felkiáltásai tisztázták a helyzetet). Ez azt jelentette, hogy a zsúfolt kocsmai bejárattól átsétáltunk a tizenöt méterre található zsúfolt járdára. A jegyeken még valamit mutogatott, de minket már annyira nem érdekelt, csak helyeseltünk (szi-szi-szi), és boldogan leléptünk.

Üvegtigris, San Siro

Tanácsok feketén történő jegyvásárláshoz:

• 2-3 órával a kezdés előtt érdemes elkezdeni a projektet
• Legyen nálad megfelelő címletű pénz, nem kell a 10 csilliárd billpengővel villogni.
• ne vedd meg az első árusnál a jegyet, hozzá még simán vissza tudsz menni
• személyi okmányok legyenek nálad, mert lehetséges, hogy át kell íratnod a nevedre a vásárolt jegyet
• jegyezd meg hol és kitől vetted a jegyet, hogy vissza tudj menni reklamálni
• ha türelmes vagy, és bevállalod, hogy lemaradsz az első pár percről, akkor érdemes az utolsó pillanatig kivárnod, mert a jegyárak elkezdenek zuhanni (első alkalomnál nem ajánlott)
• ha megvetted a jegyet, akkor már ne nagyon érdeklődj más üzéreknél, mert csak a hangulatodat rontod el, ha rájössz, hogy olcsóbban is lehetett volna venni

Jöhetett a kaki-projekt. A közeli benzinkút volt az áldozat. Egy lőállás volt csak, ezért nem meglepő, hogy a nyugodt tízpercem alatt 15-20 tifosi próbált meg bejutni a területemre.  (_benito: Mityával nem szolidan vihogtunk, ahogy Inter és Milan-mezekbe öltözött, toporgó emberek egyre lilább szájszéllel kémlelték a zárt ajtót) Igazából nem nagyon tudtak érdekelni, és a parkoló mellett talált graffiti ürügyén - a magyar nép ellen elkövetett alattomos támadás okán - jogosnak is éreztem a türelmetlenkedők várakoztatását.

A kettős győzelmet egy-egy doboz Soproni Ászokkal ünnepeltük meg, és egy rövid pihenés után - egy órával a kezdés előtt - bejutásra jelentkeztünk. Ekkor jött a hétvége egyetlen óriási parája. Hiába volt jegyünk, az azokon található név nem egyezett meg az útleveleinken található névvel (mily meglepő!), és itt - római tapasztalataimmal ellentétben - ez kritériuma volt a belépésnek. Három büdösgyors basszameg hagyta el a szánkat, és átlibbent az agyunkon, hogy megröptettünk egyszázötven ajrót. Aki szívrohamot készül éppen kapni, annak eláruljuk, ha így lett volna, nem írnánk bele a posztba, hogy mekkora balfaszok vagyunk. Nem volt más választásunk, elő kellett keríteni az bokszoffiszunkat, ellazított vállakkal, betárazott szalámis szendvicsekkel, és a tőlünk telhető legádázabb arckifejezéssel ragadtuk torkon, de az ember kapásból tudta a problémánkat (amit már az üzlet megkötésekor is próbált elmagyarázni), és hívta szancsópanzáját, aki odavitt minket ahhoz az irodához, ahol átírják a jegyhez tartozó neveket.

Itt nem készült kép, mert a para tényleg a plafonon volt. Képzeljetek el egy max 15 nm-es szobát, amiben van egy asztal, rajta a C64-nél egy fokkal komolyabb asztali számítógép, összekötve egy nyomtatóval. A gép előtt egy két ujjal parádésan gépíró hivatalnok - én a Lujdzsi nevet adnám neki, de gondolom a család már megelőzött -, aki hátulról meg van támogatva még egy hölggyel is. Az asztal előtt meg közel 100, enyhén türelmetlen, meccsre igyekvő ember. Döglött pumaszag, könyökök masszíroznak jobbról-balról, nemhogy sorszám, sor sincs! Tikk-takk, az idő megy, az asztal nem közelít. Egy nagy embermassza cuppan rá a mi kis Lujdzsinkra és üvölti be a nevét, születési évszámát, fizet tíz eurót jegyenként, cserébe kap egy frissen nyomtatott papírt, majd izzadtan, de boldogan távozik.
Bence térdét pihentettük, és Mityával ketten álltunk be két különböző ponton a "sorba", hátha valaki előbb célba ér. Fél óráig egy centit sem haladtunk előre, aztán egy óriási csellóval sikerült elérnem az asztalt, mert ugye ahonnan kijönnek, ott üresség keletkezik (itt éreztem először életemben, hogy nem hátrány az izmos felsőtestem hiánya). Mitya pedig az emberfejek felett átadta a személyes okmányokat. Ezzel azonban még közel sem voltunk a finisben, mert itt a sikeres tolakodáshoz nem csak a pofátlanság elengedhetetlen, de az olasz tudás is óriási előnyt jelent. Az összes talján ordítva betűzte be a neveket, nekem csak az útlevél átnyújtásával sikerülhetett ez. A tömeg nyomása különben akkora volt, hogy látens pole-pozicióm olyan magasságokat ért el, hogy a gépelő srác mellett, a klaviatúrától három centire ültem percekig, várva a soromra. Aztán 20:13-kor rögzítésre is kerültek a mi adataink is, és már kezemben is tartottam - 30 euró ellenében – a három AC Milan-os, fejléces papírt.
Hogy mindenki értse: vettünk a feketepiacon (ergo nem hivatalosan) 50 euróért egy jegyet, amit a klub 10 euróért officsálévá tett. Imádom ezt az országot! (komolyan)

Kicsit hősnek éreztem magamat (már másodszor az út folyamán, mert az induláskor halált megvető bátorsággal halásztam ki nőgyógyász kezeimmel egy csomag rágót az első ülés mellől) miután visszanéztem a hátrahagyott tömegre. A bejutás az én papírommal így sem volt zökkenőmentes, de az már szóra sem érdemes. Volt még előttünk kismillió lépcső, mert a legolcsóbb jegy azt jelentette, hogy a galambokkal egy páholyt kaptunk. A játék azonban így is élvezhető és követhető volt. Bár az tény, hogy Bence nem sólyom volt előző életében (akkor sem hitt a reinkarnációban), hiszen többször is nekem kellett bemondanom az aktuális főszereplőket. (_benito: akkor már csak ideírom, hogy az első gólt pöte tolmácsolásában Sneijder passzából Milito szerezte. - nem tudom cáfolni - a szerk.) A meccsről sokkal többet nem is érdemes írni, tükörsima volt, a Milan nagyon gyenge, az Inter meg masszív volt, meg amúgy is megírtuk már.

Már a meccs előtt eldöntöttük, hogy az éjszakát beáldozzuk a pénz- és időspórolás oltárán, és rögtön lehúzunk Rómába. Én voltam az első sofőr, és az édesen durmoló társaim mellett, négy órakor érkezett el a fáradsági holtpont. Különleges hangulata van egy autópálya melletti - dugig telt - parkolónak éjjel. Bepárásodott ablakú autók, félálomban, zsibbadt végtagokkal bolyongó emberek sora. Bencus vállalta a következő etapot, de ehhez egy picit neki is fel kellett frissülnie. A benzinkúti shopban való vásárláskor vidraként szúrtam ki a kassza melletti ajtó fölött árválkodó zuhanyzó piktogramot. Gyorsan lecsekkoltam: nyitva volt, tiszta volt, meleg víz volt. Rohantam elújságolni a nagyhírt a társaknak is. Olaszos kollégámmal két perc múlva már benn is voltunk, tökéletes öltözői hangulatot szimulálva hajnali fél ötkor.
Nehéz szavakkal kifejezni, hogy milyen élmény lemosni egy pucér férfi hátat ezer km-re az otthonodtól huszonnégy óra után, mit tud jelenteni egy forró zuhany. Az élmény valószínűleg látszódott rajtunk a távozáskor is, mert két csinoska leányzó mosolygott ránk a pénztár mellől. Éreztük is Bencével, hogy nem a legalkalmasabb szituáció csajozásra,  amikor egy férfipár elégedetten lép ki egy zuhanyzóból. Mitya már egyedül ment. legalábbis nekünk ezt hazudta

Róma
Reggel 7-kor döcögtünk be a fővárosba, Bence és a redbull támogatásának köszönhetően. (_benito: még az én kérges lelkemet is megérintette a már korán reggel szikrázó napsütés, ahogy a csontüres várost megvilágította. Egy darab embert nem láttunk, semmi nem volt nyitva, ami csak azért volt kicsit problémás, mert a Lazio-megyét jelző táblától kezdve úgy kellett pisálnom, mint egy versenylónak.) Az AS Roma Store nyitásáig (10 a.m.) egy laza városnézést iktattunk be a vasárnap reggel tökéletesen kihalt városban. Mitya még sosem volt ott, Bence is csak középsuliban (nem tavaly), így átvállaltam - esernyő hiányában is - az idegenvezető szerepét. Piazza Venezia - Campo de Fiori - Spanyol lépcső - Corso - Piazza Navona - Pantheon - Piazza Colonna dzsíró fért bele a két órába. A töküres Spanyol lépcső látványa, még nekem is új volt.
A jegyvásárlás tükörsima volt. Kis sorban állás után, a még kapható jegyek legolcsóbbikát (55€) kértük. Itt gond már nem lehetett, mert a mi nevünk került rá a bilétákra.  (_benito: azért a jegyeket kiállító srác arca megért volna egy fényképet, amikor kinyitotta az útlevelemet, és kiesett belőle az előző este behelyezett Milan-Inter jegye) A shopban még lefotóztam a_kedvenc_focistám dedikált mezét, majd elégedetten távoztunk. Ekkor már elértük azt a pontot, amikor a kocsiban alvások ellenére is hullafáradtak voltunk, ezért becaplattunk az első szembejövő információs irodába, és kértünk hiperolcsó hostel-címeket. A hostess csaj nem hazudott, amikor jelezte, hogy az első hostel van a legközelebb az Olimpicóhoz. Konkrétan mellette volt. Annyira, hogy – a meccskezdés közelsége miatt - csak úgy tudtunk behajtani az utcájába, hogy meggyőztük az utat lezáró rendőröket, hogy ott fogunk aludni. Mivel angolul nem értettek, így ez a következőképpen történt: félreálltunk, rámutattunk az épületre, majd a tente-tente nemzetközi jelet (összezárt tenyerünkre hajtottunk fejünket) játszottuk el.
Az első élő ember, aki beszélt hozzánk angolul fontos szituációban, a hostel recepciósa volt. Róla 4-5 perc után ki is derült, hogy magyar. Egy hatágyas dormitorit kaptunk tőle, de a szoba átvételéig még volt két óránk. Ekkor elérkezettnek láttunk az időt egy autentikus talján piknik megejtésének. Becéloztuk az első szupermerkátót: speck, prosciutto cotto, prosciutto crudo, pomodorini, ruccola, mozzarella, panini i latte került az asztalunkra.

A magyar ultrák már tejeznek

Az emésztés részeként még Bencével bejártuk a stadion környékét. Majdnem tudtunk csobbanni a nemrég véget ért vizes vébé medencéiben is. Ezt két dolog akadályozta. Az egyik egy beparázott biztonsági őr volt, aki akkor vette észre, hogy nyitva hagyta a kaput, amikor be akartunk rajta menni. A másik kicsit nagyobb probléma volt, egyikben sem volt víz.
Rövid túránk alatt Mitya haverkodással múlatta az időt. Boldogan újságolta, hogy máris kaptunk egy szobatársat, aki szintén magyar, tanárember, előző nap ő is Milánóban volt, és most is jön a rangadóra, és persze Roma-szurkoló. (Másnap  már mi is beszéltünk vele, és kiderült, hogy Juventino, de sebaj.) Ezen infók után izgatottan léptünk be a szobánkba, de hazudnék, ha azt írnám, hogy nem döbbentünk le. Ez minden volt, csak nem szerelem első látásra:

Rögtön lestoppoltam az egyik felső ágyat, biztos, ami biztos. Ha akar valamit az éj leple alatt, akkor kelljen neki küzdenie...
Gyorsan lezuhanyoztunk, majd be/felzuhantunk az ágyunkba. Utolsó értékelhető megmozdulásom az volt, hogy beállítottam az ébresztőt a telefonomon, mert übermókás lett volna, ha átalusszuk a tőlünk 200 méterre zajló rangadót.

A bejutás itt problémamentes volt, az idő meg csodaszép. (_benito: csodaszép a berber harcosoknak maximum, fehér ember minden sejtje okádta az izzadtságot az iszonyatos melegben. Ittad a sört, és nem is kellett utána pisálnod, mert még a torkodon kiizzadtad, a gyomrodik le sem ért.) Mindehhez még hozzájött, hogy érzelmileg is kötődtünk elég rendesen a csapatokhoz, vagyis minden adott volt tökéletes futballélményhez. A Róma-tábor felőli kapu vonalában, a hatodik sorba szólt a jegyünk, így Totti és De Rossi bemelegítését testközelből követhettük végig. A csapatok bevonultak, és felcsendült az, ami miatt érdemes bármikor ezerháromszáz km-t leutazni.

A hazaiak himnusza még a zebracsíkos szívvel megáldott társaimat is megérintette. A romantikus hangulatot tovább erősítette az előttem csücsülő felettébb csinos hölgyemény, és gyengítette a mellette ülő bikája, illetve a napsütésben félmeztelenre vetkőző digók koszorúja.
Élőben a meccs pazar, lüktető és végig kiélezett volt. Sajnos a jobb védelemmel rendelkező csapat diadalmaskodott. Bence a góloknál próbált visszafogott lenni, amennyire egy MKB Veszprém-meccseken szocializálódott szurkolótól elvárható. Csak egy hatvan körüli mamika szúrós szemeit kapta meg az első két Juve-gólnál. A harmadiknál a hölgy már otthon sózta a forrásban lévő vizet a pasztának.

_benito: Az egy dolog, hogy a fullra tömött Juve-szektor látványától könnyek vegyültek a homlokomról ömlő izzadtságcseppek mellé, de aztán a jól kezdő vendégcsapat megszerezte a vezetést. Diego végigtrappolt a Roma-térfélen, és pont az előttünk levő kapuba pörgetett, majd fogta magát, és elindul felém kitárt karokkal! Ekkor egyszerre három dologra kellett volna figyelnem: valahogy elfojtani magamban a feltörni igyekvő Cro-Magnon-i előemberüvöltést, ülve maradnom a fejüket fogó rómaiak között, és higgadtan előbányászni a fényképezőgépemet. Az első részét úgy-ahogy megoldottam, de így is én álltam egyedül a szolid 25 ezer nézőt befogadó oldallelátón, és persze a remegő kézzel előkapott géppel sem tudtam Pulitzer-esélyes képet készíteni, de azért kattant egy.

(Igen, a kép alján egy hamisítatlan olasz vaffankuló mutatja meg magát teljes valójában)

Személyes tragédiám, hogy harmadszor kellett az Olimpicóból lógó orral távoznom, de most is vigasztalt az utánozhatatlan hangulat. Csapatod veresége mindig fáj, néha jobban, máskor kevésbé. Olykor csalódsz is bennük, de mégis nagyban különbözik ez a magánéleti buktatóktól, mert a CSAPATnak mindig újra és újra megadod az esélyt. Nem tud olyat csinálni (bammeg Ranieri lett az új edző!), ami miatt elmúlna a SZERELEM.
Egy félórát még bóklásztunk a stadion parkjában, nehezen tudtunk - és nem is nagyon akartunk - szabadulni. Bence a Diego-dupla és a Juve-győzelem fényében bármire kapható volt (a könyörtelen harkály kivételével), így egy fotó erejéig pöcsöt is rajzolhattam a kobakjára.

Frissek a meccs után sem voltunk, de egy belvárosi séta még hátravolt. Mikorra a Trevi-kúthoz eljutottunk már a RadioQ élő műsorába való telefonos bejelentkezésen is túl voltunk, nem elfelejtve bemondani az éterbe is a könyörtelen harkály szókapcsolatot. A legendás kút közelében még két kötelességünket kellett letudnunk: enni egy risztorantéban (egy pizza, egy pasta, egy lasagna) és nyalni egy fagyit.
Volt még két hipertitkos vágyunk is az örök városban, de sem a fakopáncsos dolog, sem a robogólopás nem jött össze. Utóbbit még gondolati síkon sem gondoltuk teljesen komolyan... Bencén kívül, aki Budapest utcáit is egy olasz robogó nyergében zúzza napi szinten.

Egy kiadós alvás után (semmi atrocitás nem ért minket a csupasz popsi részéről, vagy nagyon gyengéd volt) már várt is ránk Dzsípíesz Andi a kocsiban. A visszautat Bence kezdte vezetésileg, és bizonyította is, hogy sofőr-karmájával komoly problémák vannak. Csak akkor volt dugó az autópályán, amikor ő ült a volánnál. Az ilyenkor fel-felszökkenő vérnyomását a Metallica lágy gitárfutamai próbálták lejjebb küzdeni. (_benito: ehhez annyit tennék hozzá, hogy valóban mindkét dugót én szoptam be, de emellett a fent említett esőt is én nyertem meg, ezen kívül pedig a Firenzétől 180 km-en át ívelő szakaszt is, ami nagyjából ezt a kottát követi: hajtű jobbra, hajtű balra, alagút, sávszűkítés, szarvasos tábla, rossz útszakasz tábla, 80-as tábla, 60-as tábla. Odafele az egész 1500 alvás nélkül letudott kilométer után értendő. Közben Mitya hortyog, Pöte nyála folyik a vállamra, és stílusosan üvölt a Creeping Death. Vidám volt.)

A hazautat tosztaózással igyekeztünk gyorsabbá tenni. A sofőr mindig előnyben van, mert ő a legfrissebb ilyenkor. Például a "G"-nél Bence szemrebbenés nélkül tudott Gricajukkal indítani, én meg már a harmadik kör után az álommamnóval küzdöttem. Igaz, egy félórás szundi után a "Giggs, bammeg!" felkiáltással tértem vissza a játékba. Aztán lement még a "H", a "P", a "T", az "I" meg a "D" is, és máris a Pó-sikság nyílegyenes szakaszain repesztettünk. Már csak egy kérdés maradt nyitva, fürdünk-e a tengerben vagy sem. Hülye kérdés volt.

Trieszt előtt hajtottunk le a pályáról, és rögtön az első parkolóban fürdőruhás emberkékre lettünk figyelmesek. Egyikük egy erdei ösvényt ajánlott, amivel percek alatt le lehet érni egy használható partszakaszhoz. Úgy is lett, csak azt felejtette elmondani, hogy ezen a partszakaszon 90%-ban férfi nudisták leledzenek. Az egyik legszimpatikusabb fütyi mellett zúztunk bele a tengerbe. Mitya óriási érzékkel - bár teljesen véletlenül - bele is komponálta a műtárgyat az egyik fotóba.

A képen az NST hűséges olvasóinak elrejtettünk egy fütyit.

Búcsúzóul Dzsípíesz Andinak még volt egy humorbonbonja. Valószínű megjöhetett neki, mert ahelyett, hogy visszavezetett volna minket nyílegyenesen az autópályára, egy tengerparti útra fordított le minket ("a következő alkalomnál fordulj élesen jobbra"), majd 50 méter megtétele után, egy hajtűkanyarnál, a zsákutca-tábla felbukkanásával egyidőben közölte, hogy "az első adandó alkalomnál fordulj vissza!".
Ezután már csak haza kellett érni. Szlovéniában még elköltöttük az összes eurós aprónkat, fejelgettünk egy picit, meg csináltattunk egy hangulatképes eredményjelzőt a második meccsről.

1-3

Éjfél előtt pár perccel gördültünk be Budapestre, azaz ismét bizonyítást nyert az 1 óra/100 km teória. Bár nem tettük fel egymásnak a kérdést, de érezhető volt, hogy mindenki maximálisan elégedett volt a túrával. A születésnapom január 25-én van, ezeknek a meccseknek a visszavágói január 23-24-én. Nem kérdés, hogy ott a helyünk.

Költségvetés három főre:

110 € - autópályadíj
345 € - meccsjegyek
60 € - szállás egy éjszakára
10 € - parkolás
200 € - tankolás
45 € - meleg vacsora
35 € - piknikhez valók (hideg bőségtál)

805 € - összesen

Egyebek:
Capri szendvics – 4 €
Kávé/capuccino – 1,3 €

De egy könyörtelen harkály megfizethetetlen!

 _benito: Körülbelül 8 könyörtelen harkály-t az utómunkák során távolítottam el a posztból. Csak annyit tennék hozzá, hogy pöte nélkül nem mentünk volna, és teljesen igaza volt, mert életünk végéig bántuk volna. Köszönjük neki, és a Juventusnak, hogy megborította a borotvált lábúakat.

Bónusz képek az út egyéb érdekességeiről. Ezt látod a San Siro retyójából:

Ezt meg onnan, ahova a 3x60 eurórért felvonszoltuk magunkat

Ez meg itt a pihenő, ami annyira hajazott a Szigetre, hogy ha Mitya egy kólásdobozzal és egy atkás halgerinccel Akelát imitált volna, pöte pogózni kezd, és lehúz egy nagyleót húzóra.

Ez meg az a meglett párocska, akiknél apu talpig Milanban, anyu meg Inter-címeres, Zero Tituli feliratú pólóban érkezett a jeles társadalmi eseményre. Hát mi a szerelem, ha nem ez.