Nem pusztán a rossz ítéletek miatt negatív a spanyol bírók renoméja. Még a tetemes mennyiségű tévedéssel sem lenne különösen nagy baj. Az igazi probléma a következetlenséggel van. Túlságosan tisztelnek játékosokat és csapatokat, ellensúlyozni próbálnak bunkónak vélt szurkolótáborokat, kompenzálják a véleményesnek gondolt ítéleteiket. Ezek mind ahhoz vezetnek, hogy a színvonal süllyed és a szurkolók erre vezetik vissza sérelmeiket. Érthető, mivel majdnem minden szoros bajnoki versenyfutás kihagyott tizenegyeseken, meg nem adott gólokon és bírói ítéleteken múlik. Ellenben a szurkoló csak az utolsó mérkőzések, esetleg a tavaszi szezon eseményeinek függvényében vizsgálja a történéseket. Lehet, hogy a Barcelonának kedvezett az ominózus ítélet, de az eddig látottak alapján a mostani bajnoki versenyfutás nem ezen fog múlni. Egyszerűen olyan kilátástalan, amit a katalánok az erősen tartalékos Espanyol ellenében - emberelőnyben - előadtak, hogy még a szurkolói cérna elszakadását is megértjük. Habár elfogadni nem tudjuk.
Amennyiben a bíró látja a felvételeket, akkor biztosan nem fújja be a büntetőt. Nem látta. Tíz játékvezetőből kilenc megadta volna a helyében és még a maradék egy is bizonytalanul int továbbot. Tévedés azt gondolni, hogy ennek nem lesz következménye. A kockázatok és a mellékhatások tekintetében nem lehet viccelni. A játékvezetői bizottság összeül, megnézi a felvételt és eldönti, hogy helyes volt-e az ítélet. Később - a továbbképzéseken - megmutatják a legtöbb spanyol bírónak és minden agyba beivódik, hogy Eto’o kapott egy talán jogtalan büntetőt. Köcsög szimuláns - gondolják majd. Pár forduló múlva Alexis ásóval a kezében a büntetőpontnál éppen gödröt ás, miközben Marchena hátulról késsel közelít a katalánok támadója felé. A bíró sípja néma marad. Habozik és biztos, hogy jól átgondolja, mi legyen a döntés. A játékvezetői ítéletek kiegyenlítik egymást. Legközelebb Victor Valdésnek is elég lesz elesnie az ötösön belül és már rúghatja is ki a labdát. Ilyen a foci.
Persze a Barcelona problémája nem igazán ez. Sokkal inkább Gudjohnsen. Öt forduló alatt Guardiola eljutott ugyanoda, ahol elődje abbahagyta. Nincs új játékrendszer, nincsenek új játékosok és visszatért az izlandi csatár is. Ronaldinho most Milánóban bulizik, Deco Londonban lopja a focit, Edmilson már az El Madrigalban rontja a levegőt. Azonban így sem játszanak sokkal kevesebbet gránátvörös-kékben, mint egy évvel ezelőtt. Ez velük vagy nélkülük, de ugyanaz a csapat. Még akkor is, ha Zambrotta helyén Dani Alvés szerencsétlenkedik és Milito jelenleg sérült. Előbb-utóbb majd visszatér ő is. Henry most is ugyanolyan töketlen, a Betis ugyanúgy felállt 0-2-ről és a játékosok kétségbeesése is hasonlít a tavaly látottakhoz. Vajon mitől nem működik ez a csapat, amikor annyi labdazsonglőr és zseni van a keretben, hogy a Nou Camp művészkoncentrációjával, kizárólag egy menő manhattani buziklub vetekedhet?
Guardiolára fogni könnyű megoldás lehetne, de nem igazán tehet róla. Szerény edzői pályafutása ellenére csak felfelé mozdíthatja el a csapatot arról a mélypontról, ami immáron egy éve tart és kiút egyelőre nem látszik belőle. Elődjéhez hasonlóan próbálkozik a csapat felfrissítésével, de talán nem véletlen, hogy az első pofonok után a Rijkaardéhoz roppant hasonló módszereket alkalmazott. Már amennyiben Giovani és Krkic, illetve Pedrito és Sergi Busquets szerepeltetése módszernek nevezhető. Na és persze Gudjohnsen. Pedig jobban belegondolva ők csak a körítés lennének a lényeg körül. „A” Barcelona esetében mindegy lenne, hogy az izlandi, Touré Yaya vagy Sergi Busquets mellett szalad el az ellenfél, amikor elől Messi, Eto’o, Henry, Iniesta és Xavi stabilan osztja az ellent. Guardiola állítólag azért jött, hogy remek morál mellett ne szenvedéssel teljenek el mérkőzések. Inkább tetszetős és magabiztos játékkal. Akkor nem kellene az orvosi stábbal, a bíró ítéleteivel esetleg Victor Valdés hibáival takargatózni. Csak győztes hadvezérként megdicsérni az ellenfelet. A Barcelona ennyit mindenképpen megérdemelne.
Már öt forduló után kijelenthető, hogy az eddig emlegetett okok többségében mind megbuktak. Nem a távozó sztárok és a rossz morál okozták a Barcelona vesszőfutását, mert akkor legalább a Numanciát, vagy a Racingot illett volna már megverniük. Vagy inkább mindkettőjüket. Ezeken a mérkőzéseken azok mondtak csődöt, akik a Barcelona legnagyobb tehetségei és fényes jövőjének zálogai lennének. A labdarúgás művészei. A legnagyobbak, kiknek tehetségéhez nem férhet kétség. Iniesta, Messi, Eto’o, Henry. A tehetségük már jó ideje nem párosul eredményekkel és sikerrel. Sőt a kontraszt a zseni jellegből kifolyólag tovább élesedik. A még nem Európa-bajnok spanyol válogatottra emlékeztetnek, akik szinte mindig bombaerős kerettel rendelkeztek, aztán végül soha semmit nem értek el vele. A szimpátián kívül természetesen. Elvégre Valerónnál és Kikonál kevés szerethetőbb játékos van, de ők valószínűleg pont az érzékeny lelkiviláguk miatt nem teljesítették be soha végzetüket.
A Barcelona problémája a kulcsjátékosai, a zsenik mentalitásában keresendő. Xavi és Iniesta a spanyol válogatott két ékköve. Amikor éppen nem páros cserével alázzák őket. Xavi esetében nincs különösebb kivetnivaló, hiszen ő elég távol játszik a kaputól és ennek ellenére többször is megmentette csapatát az előző szezonban. Ahhoz, hogy a mostani Barcelonában igazán vezéregyéniség lehessen havonta legalább egy Redondo-cselt kellene prezentálnia, amit még ha ki is tudna vitelezni, akkor sem csinálná meg. Mert egyszerűen túl fegyelmezett. Marad Iniesta, aki jól cselez, kiválóan lát a pályán és biztosan nagyszerűen is lőne. Ha néha legalább elvállalná. Az Európa-bajnokság előtt is világos volt, hogy ő a spanyol kezdő egyetlen olyan tagja, aki nem fogja vállára venni a csapatot. Az ilyen nehéz terheket cipelni úgy nem lehet, hogy miközben a pehelysúlyú David Silva simán megfejeli Gattusot egy kisebb kakaskodásban, addig a Barcelona szélsőjének már Pirlo bárgyú tekintetétől is sírásra görbül szája.
Thierry Henry lehetne a megváltó, aki az elmúlt évtized egyik legnagyobb csillaga és egyben az egyik legjobb csatára is. A Barcelona csapatának legnagyobb csalódása, aki az Arsenalban mutatott teljesítményét meg sem tudta közelíteni és már biztosan elgondolkodtak rajta a katalánoknál, hogy miért nem az ágyús sikerek másik francia alappillérébe fektettek. Pires 34 éves kora ellenére igazi vezéregyéniség tudott lenni a Villarrealban. A csapat meg második a bajnokságban. Pont a Barcelona előtt. Henry a tipikus példa rá, hogy mennyivel könnyebb Zidane, Bergkamp, Pires vagy Trezeguet mellett tevékenykedni. A vázolt szituáció ismerős lehet Messinek is, aki Ronaldinho mellett még szabadon fickándozhatott, de a braziltól a szerepkört még nem, mindössze a mezt sikerült átvennie. Természetesen más a poszt és a játék. Ronaldinhot a váratlan és briliáns technikai megoldásai emelték társai fölé. Nem mellékesen emellett folyton mosolygott. Hozzá képest Messi mindössze egy kiváló jobbszélső, aki egyszer végigment a Getafén. Azóta viszont fokozottan ügyelnek rá, így csak elvétve képes mérkőzéseket eldönteni. Pedig a figyelem középpontjában is lehet nagy dolgokat véghezvinni. Lásd a tizenhat centivel magasabb C. Ronaldot!
Persze a portugál nem éppen példaértékű futballista, mivel az ellenfelek irányában tanúsított magatartása hagy némi kívánnivalót maga után. De hasonlóan remek sportember van a katalánoknál is. Samuel Eto’o. Neki szinte mindig megy a játék és simán elvihetné a hátán a Barcelonát. Csak bármikor kész a Üzbegisztánba látogatni egy zsíros szerződésért, vagy boldog-boldogtalannak üzengetni. Összeveszni játékostárssal, edzővel, közönséggel, hogy aztán látványosan ölelgesse a nemrég még szóban bántalmazott felet. Egyszerűen túlságosan hektikus a viselkedése pályán kívül és belül egyaránt, hogy igazi vezér lehessen. Talán nem véletlen, hogy lehet akármilyen eredményes, játszhat bármilyen jól is, igazából soha sem lesz esélyese az aranylabdának.
A sportszerűtlen viselkedés önmagában nem lenne kizáró ok egy olyan világban, ahol Luis Fabiano a brazil válogatott kezdőcsapatáig menetelt. A Sevilla csatára ugyanolyan következetességgel rugdossa a gólokat, mint az ellenfél játékosait. Ezen a hétvégén három helyzetéből egy gólig és egy kapufáig jutott. Eldöntötte a mérkőzést. De említhetnénk David Villát is, aki körülményektől függetlenül mindig meglövi a maga gólját. Nem számít, hogy hányan állnak előtte, milyen távol van a kaputól, a maga ravasz és gólra törő stílusában mindig csapata vezére. Ezen a hétvégén tovább építette a gólkirályi címét. A spanyol liga egyik legeredményesebb csatára Ruud van Nistelrooy. Rengeteg mérkőzést döntött már el és mióta Spanyolországban játszik gyakorlatilag egyedül jelzi a csapata összes fontos gólját. Ezen a hétvégén egyedül törhetett kapura hosszabbítás utolsó pillanataiban… Alvaro Negredo. Az Almería legnagyobb sztárja, a tipikus egygólos mérkőzések nyerőembere. Annak ellenére, hogy minden ellenfél szinte csak az ő kikapcsolását tartja szem előtt. Ezen a hétvégén csapata a kilencvenötödik percben biztosította be a győzelmet. Giuseppe Rossi sérüléséből most tért vissza, de már tavaly is jelezte, hogy ellenféltől függetlenül a legveszélyesebb láncszem a jól működő Villarrealban. Ezen a hétvégén csapata egygólos győzelmet aratott.
Tehetségben talán egyikük sem mérhető a Barcelona zsenijeihez, de valamiért ők mégis képesek egyedül arra, amire a katalánok nagy négyese immáron egy éve nem. Sorozatban mérkőzéseket eldönteni. Ezen a hétvégén Messi megszerezte a gránátvörös-kék csapat győztes gólját. A hosszabbítás utolsó percében. Egy véleményes büntetőből. Az második félidőt emberhátrányban lejátszó, de különben is tartalékos Espanyol ellenében. Manapság már kizárólag a szenvedés állandó a Nou Camp környékén, pedig egy igazán jó Barcelona nagyon hiányzik. Megérdemelnénk.
Utolsó kommentek