Milyen futballtörténelmi amatőr az, aki az ellenfelet állítja be egy BL-elődöntő toronymagas esélyesének, amikor a Milannak hazai pályán csupán egyetlen gólocskával kell nyernie a visszavágón? Sok ilyen volt, ne próbáljon most senki elsunnyogni, a William Hill fogadóiroda például majdnem kétszer valószínűbbnek gondolta, hogy szerdán a Manchester United jut be a BL-döntőjébe. Az isten szerelmére, a Milan egy ilyen szcenárióban még akkor is esélyesebbnek számított, amikor az edzőjük Fatih Terim volt, a csatáruk meg Javi Moreno. Egy olyan csapat ellen, amelyiknek a szíve Gattuso, az agya Pirlo az istene pedig Kaká, már hogy a fenébe lehetett volna bárki más a favorit? Sehogy, ahogy az Milánóban tíz perc alatt ki is derült.

Ahogy azt már a múlt heti első meccs után sejtettük, a Milan most kénytelen volt kezdeményezni, ám ilyen elszánt, nyílt sisakkal az ellenfélnek rohanó kezdésre azért nem lehetett számítani. Mire a United egyáltalán felfoghatta, mi történik a pályán, az olaszok máris ledolgozták kezdeti, minimális hátrányukat. Tulajdonképpen nem is csoda, hogy Scholes és társai nehezen igazodtak ki az eseményeken, hiszen arra nyilván nem gondoltak, hogy akárcsak tegnap a Liverpool a Chelsea-t, őket is saját fegyverükkel győzik majd le. A Milan középpályája, elől pedig Kaká olyan iramot diktáltak, olyan sebességgel és olyan pontosan tették a labdát, ahogy legutóbbi meccsein éppen a United tette. Mire a brazil betalált, az angolok már hármat kaphattak volna abban a San Siróban, amely végre képes volt megtelni. (Az viszont vicces volt, ahogy az olasz drukkerek megpróbáltak igazi „angol” hangulatot teremteni az esőben, ám ez náluk nem annyira sajátjaik bíztatását, sokkal inkább az ellenfél kifütyülését jelentette).

A Milan nagyon jó volt elöl, ám ezt a meccset alapvetően a két védelem közötti különbségek döntötték el. És micsoda különbségek voltak! Ferguson rá volt ugyan kényszerítve, ám talán mégis elkerülhető lett volna Vidics kezdőbe nevezése, mint ahogy kedden Mourinho és inkább Essiennel helyettesítette Ricardo Carvalhót a felesleges reszkírozás helyett. A szerben érződött a kihagyás, két kulcsfontosságú pillanatban is popóra esett, amit lehet ugyan az esőre fogni, ám közelebb áll az igazsághoz, hogy szó szerint egyszerűen nem állt elég erős lábakon a pályán. Brown és Heinze szintén nem voltak a helyzet magaslatán, míg a másik térfélen Maldini hiánya talán még segített is a Milan hátsó négyesének elszántságában. A teljes kilencven percen át Rooney és Ronaldo nem tudtak úgy labdát átvenni, hogy ne rohanjon rájuk legalább két olasz védő, elsősorban a ma élete meccsét játszó Kaladze, végső esetben pedig jött Gattuso, hogy térden csúszva, földbe mélyesztett körmökkel szerezzen vissza megszámlálhatatlan labdát. Ha Baresi visszavonulásakor a Milan örökre visszavonta a 6-os mezt, ez az ember vajon mit kap? Kőből faragott vízköpőt a dóm tetején?

A második félidő közepének néhány percét leszámítva a Milan gyakorlatilag tökéletes meccset játszott, amelyen a Manchesternek esélye sem volt a továbbjutásra. Az egy dolog, hogy Kaká a világ legjobb játékosa, de még érdekesebb volt megfigyelni, hogy milyen különleges típusú brazil focista ő. Az utóbbi évek kis barna ügyeskedői (Romário, Bebeto) és tankjai (Ronaldo, Adriano) után ő ismét az a fajta fehér herceg, akit Zico és Raí (nehogy valaki bekommentelje, hogy ő nem volt teljesen fehér, nem erről van szó) óta nem nagyon láthattunk. Legszebb megmozdulása a meccsen nem is egyébként gyönyörűen helyezett gólja volt, hanem az a van der Sar védésével végződő akció a második félidő elején, amikor gyakorlatilag gazellaként húzott el Vidics mellett, már ha nem ez lenne az egyik leghülyébb sportközhely, amit focistákkal kapcsolatban használni szoktak. És ne hagyjuk szó nélkül Seedorf teljesítményét sem, az emberét, aki most már több, mint tíz éve folyamatosan van a csúcson, három különböző klubbal tudott BL-t nyerni, és talán még Pirlónál is fontosabb alkotóeleme ennek a Milánnak. Rúgott is egy szép gólt, még ha van der Sar borzasztó helyezkedésével eléggé meg is könnyítette a dolgát.

Ez a Milan valószínűleg mindenkit meg tudott volna verni, de a United a gyenge védelmén kívül is alaposan megkönnyítette a dolgukat. A tanácstalanságukat semmi sem illusztrálta jobban, mint hogy Ferguson teljesen bénultan képtelen volt egy értelmeset cserélni, azt ő sem gondolhatta komolyan, hogy majd az utolsó tizenöt percre beküldött Louis Saha megfordítja a mérkőzést. Az egy dolog, hogy a Milan nem az Everton, de a teljesen indiszponált Rooney-Ronaldo páros egy pillanatig sem hitte el, hogy a hétvége után megint képesek lehetnek kétgólos hátrányból felállni. Hiába erősebb ez a keret, mint a ’99-ban BL-győztes csapat, az olyan pillanatokra, mint a szerda esti, hasznosabb egy Roy Keane, mint Cristiano Ronaldo. Most pedig a United drukkerei parázhatnak azon, hogy mi van, ha ez a vereség annyira megfogta a csapatot, hogy a hétvégén képtelenek lesznek megverni a City-t, és ezzel a Chelsea ismét versenyhelyzetbe kerül a bajnoki címért.

Athénban május 23-án megismétlődik a két évvel ezelőtti isztambuli döntő. Talán nem Európa két legjobb csapata fog egymással játszani, de hogy az a kettő, amelyik a legjobban tudja, hogyan kell ezért a kupáért harcolni, az egészen biztos. Maldini – aki a meccs után gyorsan bejelentette, hogy még egy évet marad – nyolcadszor játszik majd BL-döntőben, és ha most fogadni kellene, én arra tippelnék, hogy meg is nyeri ötödször. Az 1-0 ugye ott is elég lesz nekik, és ha a Milannak ennyire kell megnyerni egy meccset, ők lesznek az esélyesek, amíg világ a világ. Ezt most a zöldfülű Rooneytól az öreg róka Fergusonig minden manchesteri örökre megjegyezhette.