Sokkoló meglepetésként hat majd mindenkire, ha feltárom, a Lazio egyik legendájáról szóló posztunkat melyik állandó kommentelőnk jegyzi. Természetesen Esti "Szom Ki-Van" Kornél mesél nekünk az olasz (és az angol) futball egyik legellentmondásosabb figurájáról, Paolo Di Canióról. A világbajnokság során több olyan neves eseményre is sor került, ami elkerülhette figyelmünket az általános hurrá hangulat miatt, de ennek elmúltával illik tisztességesen megemlékezni róluk. 1968. július 9-én született az a labdarúgó, aki nem csak olasz bajnoknak, UEFA és Európai Szuperkupa győztesnek vallhatja magát, de Fair Play díjat is kapott, illetve a mai napig a Premiership egyik legszebb góljának számít egyik találata. Sőt, még ilyet is tud.

Paolo Di Canio a fent is említett napon született Rómában és első Lazióban töltött időszakában, mely 5 évet ölelt fel – megszakítva egy szezon kölcsönadással – és 54 meccsen lépett pályára. Rögtön az elején fontos tisztáznunk valamit: Di Canio csatár volt, ám ha ránézünk karrierje bármelyik állomáshelyének statisztikáira is, azt látjuk, hogy kimondottan sok gólt soha nem lőtt, bár ez is kiegészítésre szorul, mert skóciai és angliai csapataiban kitett magáért e tekintetben is. A válasz erre egyszerű: Olaszországon kívül soha nem szerepelt olyan klubokban, amelyek feljebb tekinthettek volna a középcsapatok státuszánál, így ő ott egyszerre volt szervező, összetartó és egyben befejező is. Ezen csapataiból messze kiemelkedett, a gólszerzésen kívül temérdek feladata volt, melyeket ragyogóan ellátott.

1990-ben igazolt a Juventushoz, itt igazán fontos ember soha nem tudott lenni, amiben sajnos összeférhetetlen személye is „segítette”, de Torinóban töltött utolsó évében a csapat megnyerte az UEFA-kupát. Egy évre a Napoli következett, imádták a szurkolók és ennek meg is volt az oka: a Milan ellen olyan gólt szerzett, amit ha valaki látott, nem felejti el soha. Az egész világklasszis védelmet egyedül bolondította meg és úgy talált a végén a kapuba. 1994-től kettő szezonra a Milan is leigazolta, ahol inkább számítottak rá mint nem, de igazán bizonyítani itt sem tudott, viszont olasz bajnok lett és Európai Szuperkupa győztes. No meg hozzátehetjük, egy olyan játékos, akit egy friss BL győztes igazol, nem lehet rossz.

Paolo igazán emlékezetes évei azonban ezek után következtek. Bár karrierje végéig az előbb felsorolt sikereken kívül már „csak” egy UEFA Intertotó kupagyőzelmet tud felmutatni a West Ham United együttesével, a legendája a ’90-es évek végén kezdett íródni. A Celtic csapott le rá,  nem is volt rossz szezonja, de egy évvel később Angliába igazolt és sokáig ott is maradt. 4,2 millió fontért vette meg a Sheffield Wednesday, ahol szokás szerint hamar a lelátók kedvence lett. Tagadhatatlanul emlékezetes volt az a tette is, mikor Paul Alcock játékvezetőt egy neki nem tetsző ítélet után megtaszította, mitől is Paul cirka 5 méteren keresztül hátrafelé kacsázott, majd seggre huppant, Paolo meglepő tekintetétől kísérve, akiben felrémlett, mi lett volna, ha nem játszásiból ér a bíróhoz. 11 meccses eltiltást és 10 ezer fontos bírságot kapott, ékes példájaként annak, hogy ha valaki embert öl pályán, azt 1-2 meccsel meg lehet úszni, de ha a játékvezető tekintélye sérül, az vért kíván.

1999. januárjában lett a West Ham játékosa, ahol ha lehet ilyet mondani, egyéni szempontból a legjobb, legérettebb éveit töltötte. A bajnokság 5. helyére vezette a londoniakat, az UEFA-kupába jutottak, a Wimbledon ellen olyan gólt szerzett, melyet ma is a legszebbnek tartanak Angliában, a sokszor emlegetett, ezért most általam nem is részletezett Fair Play díjat is ezen évek során kapta, mikor Paul Gerrard, az Everton kapusának sérülése után nem értékesítette a helyzetét, illetve az év Kalapácsának is megválasztották a szurkolók. A Wimbledon elleni gólját a Sky Sports a szurkolók szavazatai alapján 2009-ben az évtized találatának választotta. A Londonban töltött évei alatt 118 meccsen 48 gólt szerzett. Utolsó évét sajnos beárnyékolta a csapat akkor menedzserével való konfliktusa, amiért Glenn Roeder ki is rakta az első csapat keretéből, ám miután súlyos betegsége miatt lemondott, Di Canio a szezon végére visszatérhetett. Szépen búcsúzott csapatától, még a Chelsea ellen is gólt szerzett.

A 2003-2004-es szezont már a Charlton Athletic csapatában kezdte, hozzásegítve őket a csapat valaha volt legelőkelőbb helyezéséhez a bajnokságban. Ez azonban már a végjáték volt Angliában, egy év után elköszönt és hazatért. Nem csak Olaszországba, hanem valóban haza, Rómába. Kitörő örömmel fogadta minden laziale, első edzését több mint 5000 ember követte figyelemmel és a szurkolóknak volt is okuk az örömre. Ahogy 1989-ben, úgy visszatérése után is, 2005. januárjában is gólt szerzett a derbin, melyet 3-1-re nyert meg a Lazio. Csak nagyon érintőlegesen, de ejtsünk pár szót a gólját követő tettéről és annak utóéletéről. Mindenki tudja, hogy találata feletti örömében a szurkolókhoz hihetetlen örömmel szaladt ki és az ókori, Rómában használt üdvözléssel köszöntötte őket. Valóban olyan elítélendő, hogy egy római születésű játékos, aki büszke hazája történelmére, egy római derbin, római szurkolói előtt egy római köszöntéssel örömködik? Vagy akkor tett volna helyesen, ha úgy gondolja, hogy több mint 2000 év történelmét felülírja alig több mint 30 év?

A mozdulat után ő és a klub is 10-10 ezer eurós büntetést kapott, de Di Caniót túlzottan nem érdekelte az eset, a Livorno, a Siena és a Juventus elleni meccseken is hasonlóan cselekedett. Utóbbi meccset követően újra 10 ezer eurós bírságot kapott ő és a Lazio, illetve Di Canio egy meccses eltiltás is kapott. Kevésbé meglepő, hogy a Livornóban szerzett góljait kommunista köszöntéssel ünneplő Lucarellit senki sem vonta kérdőre, ugyan miért teszi ezt. Az Everton elleni meccs után Di Canio üdvözlő levelet kapott Blattertől, ugyanő viszont ezek után életre szóló eltiltást látott volna jónak. Tegyük hozzá, Olaszországban sokan gondolták máshogy: Berlusconi, aki akkor éppen ellenzékben volt úgy vélte, az eset jelentéktelen, azt túlértékelik és Di Canio remek ember. Francesco Storace, Lazio tartomány korábbi kormányzója pedig felháborodottan nyilatkozta, hogy amíg a Livorno játékosai bármiféle következmények nélkül élhetnek a pályán kommunista szimbólumokkal, addig a Laziónál egészen más a mérce.

A Lazióban két szezon során 50 mérkőzésen lépett pályára, de nem rajta múlt hogy ebből nem lett több. A klub szurkolói által okkal utált, néha gyűlölt Claudio Lotito nem hosszabbította meg Di Canio szerződését, így 2006-ban a profi labdarúgást befejezte. Két évet játszott még a Serie C2-ben szereplő Cisco Roma csapatában, ahol végül is 2008-ban akasztotta szögre a mezét, véglegesen. A legmélyebb nyomot a Lazión kívül a West Ham csapatára tette, ahol már többször is felmerült Di Canio neve, mint a csapat menedzsere és ott emlékeznek rá a mai napig a legjobb szívvel – természetesen csak Róma után. Mert ott nem lehet elképzelni, hogy mekkora az érte való rajongás, ezt szerencsére e sorok írója is tapasztalhatta. Paolo Di Canio alig egy hónapja lett 42 éves. Isten éltesse!