Új rovatunkban azokat a mainstream félistenek oldalvizén, másfeledik hullámban érkező szupersztárokat, valamint meg nem énekelt (vagy nem elég hangosan megénekelt) hősöket mutatjuk be, akik noha nem kaptak se Aranylabdát, se FIFA Év Játékosa Díjat, mégis kitörölhetetlen nyomot hagytak a futball történelemkönyvében és az NST-s szívekben. Ki mással is kezdhetnénk a szériát, mint az imici által heti 2-3-szor követelt Bergkamppal, de igazi Arsenal-kötődésű szerző híján, pusztán a címszereplőt illető csodálatunkból táplálkozva nem mertünk magunk nekiugrani. Avatott szakértőnk, Vadkutya sietett a segítségünkre, az alábbiakban ő suvickolja fényesre a holland fenomén ülepét egy parlamenti ülésnap tömörségével. "Sokan azt hiszik, soha nem is repültem, ami éppen úgy nem igaz, mint hogy egy rossz emlék, egy rémisztő tapasztalat érlelte meg a döntésemet. Mindössze arról van szó, hogy hirtelen rájöttem, a repülés rossz hatással van a játékomra. A meccs előtt rettegek a légi úttól, a mérkőzésen meg félek a visszafelé utazástól. Egyszer csak eldöntöttem, nem repülök többé. Szerencsére az Arsenal-nál és a holland szövetségnél is megértették és elfogadták ezt. Meggyőződésem, hogy ez nagyon jó hatással lett a játékomra, korábban sohasem futballoztam olyan jól, mint amióta nem kell félnem a repüléstől.” – Inkább a pályán repült. Általában pont csak egy szinttel a többiek felett. Test, elme, céltudat, alázat, motiváció, finesz, fókusz, hidegvér, elegancia, áhítat – szavak egy szerénykedő mosoly mögött. Az edzők, a csapattársak, a szurkolók álma: Dennis Bergkamp.

INTELLIGENCE AND CLASS

Valami futballisten küldhette, Manchester United fanatista családja legnagyobb örömére, nevét is Denis Law-ról kapta, a fociőrült apák már csak ilyenek. Kétség sem férhet hozzá, még azelőtt rúgott labdába, mielőtt segítség nélkül megállt volna a két lábán, s nem sokkal később az amszterdami kissrác három, szintén futballőrült – egyébként később egyaránt az amatőrligáig jutó – bátyját próbálta kicselezni. A fiúk gyakran vakációztak Angliában, így nem csoda, hogy a kvartett beleszeretett az brit futballvilágba. A legkisebb történetesen meg is hódította…
…a holland után. A Glenn Hoddle rajongó (ezért később magyarázkodnia is kellett) Dennis a Wilskracht SNL gárdájában kezdett focizni, de 12 évesen már az Ajax-nál rúgta a bőrt. Azon túl, hogy a kortársaival ellentétben nem a Maradona –Pelé –Cruyff  trió valamelyikéért rajongott, szorgalmával is kitűnt társai közül: sosem maradozott ki, nem ivott és nem dohányzott. Eleinte nem sokra értékelték az igyekezetét az ificsapatnál, edzői gyengének találták ahhoz, hogy profi játékos váljék belőle. Egyedül a kor legendája, Cruyff hitt a futballtudásában, neki volt köszönhető, hogy 1986. december 14-én már bajnokit játszhatott a jobbszélen az Ajax első csapatában a Roda ellen. A 86/87-es szezon mellesleg igen pofásra sikeredett az amszterdamiaknak, májusban a Lokomotive Leipzig legyűrésével elhódították a KEK-et, s Bergkamp olyan nevek mellett játszott alig 17 évesen, mint Van Basten vagy Rijkaard.

Még nem volt 23 éves, de már egy megnyert és egy elbukott (1988, a belga Mechelen ellen) KEK döntő (is) „állt” a vitrinjében. Persze akkortájt még csak kiegészítő emberként számoltak vele, általában csereként lépett pályára, azonban az 1992-es UEFA kupagyőztes együttesnek már Ő volt az elsőszámú zsugása. Mindeközben a nemzeti válogatottba is bekerült, s számtalan címet és elismerést begyűjtött:
-    Eredivisie bajnok (1989-90)
-    Eredivisie év játékosa (1990 – mint felfedezett, 1991, 1992)
-    Eredivisie gólkirály (1991 – Romário-val holtversenyben, 1992, 1993)
-    KNVB kupagyőztes (1986-87, 1992-93)
-    KEK győztes (1986-87)
-    UEFA kupagyőztes, gólkirály (1992-93)
93-ra már komolyabb Sün! keletkezett a Middenweg körül, dögnagy európai futball-monarchiák követelték Bergkamp kiadatását. Sokáig hezitált, Cruyff erőst az általa irányított katalán mennyországban látta a jövőjét, Dennis mégis az Inter-nek hitte el, hogy miatta átalakítják majd az akkortájt bemutatott, kevésbé támadó szellemű játékukat. Az Ő eligazolása indította el a folyamatot, minek köszönhetően a 92-es Ajax kezdőjét alig 2 év alatt lerabolták a játékos ügynökök: Vink, Roy, Van't Schip, Jonk, Winter és a svéd Pettersson is távozott a csapattól, Van Gaal meg nyomott egy restartot.  A 12 milliós itáliai biznisz nem sült el túlzottan jól, bár ez nézőpont kérdése: az olasz együttessel rögtön nyert egy újabb UEFA kupát, a sorozat gólkirálya lett, de saját bevallása szerint is rossz szájízzel gondol vissza Milánóra. Több csapattársa is inkább a riválist, mint sem a társat látta benne, s a San Siro-ban eltöltött két évet elvesztegetett időként aposztrofálta később. 1995. június 20-án viszont már mosolyogva kanyarította a szignóját az elé készített papírra.

Bruce Rioch volt az, ki korábban kelt, mint Johan. Kinevezése után két azonnali transzferrel jelezte, hogy szeretné feledtetni a Graham érában a csapatra aggatott „Boring Arsenal” gúnynevet: 4.75 millióért hazacsábította Olaszországból David Plattet (Sampdoria), illetve kiszurkolt még 7.5 milliót Bergkamp-ért, akit ekkor már a világ legjobbjai között emlegettek.
Nehéz kezdet volt számára, csak lassan vette fel a brit futballszokásokat, elég későn kezdte el használni a könyökét, emiatt gyakran szerelték. Annak ellenére, hogy az első 6 meccsén nem talált kapuba, hamar kiderítették, hogy a gólok háromnegyed részének tevékeny részese volt, viszont mikor a Hartlepool ellen sem volt eredményes, a sajtó lecsapott rá. Aztán a hetedik, Southampton elleni 4-2-es meccsen kettővel nyitott (a második bődületesen nagyra sikeredett, a gólok itt láthatók 1:30-tól), s ezzel új korszak kezdődött az Ágyúsok futballjában. A másnapi edzésen a csapattársai térdre borulva, hajbókolva fogadták, s Wright-tal az élen a „The Messiah, lead us, lead us, Dennis, we love you!”-fohászt kántálták.

Az akkori David Seaman, Lee Dixon, Nigel Winterburn, Steve Bould, Tony Adams, Ian Wright, Paul Merson, Steve Morrow, Martin Keown, Ray Parlour (de még a fradista Paul Shaw is arrafelé hástorgott akkortájt) nevekből álló – talán Walmer sporttárs által is megirigylendő – Arsenal, immár Bergkamp-ot is a soraiban tudva rögtön hét helyett javított a bajnokságban és ötödik lett a végelszámolásnál. Rioch-ot egy év elteltével mégis menesztette a vezetőség, helyére kis huzavona után Arséne Wenger érkezett, s a két jéghideg, taktikai géniusz rövidesen egymásra talált, megalkotva ezzel a futballdelírium képletét.

Arséne felbukkanásával radikális változások léptek életbe az Arsenal háza táján. Az öreg első pár edzését szinte néma csendben tartotta meg, csak figyelte a játékosait, s közben folyamatosan mentett mindent a megfelelő mappába, ezáltal hamar rájött, hogy a holland űrlény a pályán egészen kivételes, közel 360 fokos látószöggel rendelkezik. Az edzések végén pedig bárkivel is keveredett bensőségesebb beszélgetésbe, egy dologban mindenki holtbiztos volt: Dennis Bergkamp társaságában szeretnek, s tudnak a legjobban fodballozni. Job done.

Talán kicsit degradáló lesz, de hatalmamnál fogva itt biggyeszteném be gyorsan a kedvelt közhelyet: a győzelmet gólokért adják. Magyarul minden Wenger által megálmodott és hitt edzésmódszer egy, a BKV-n naiv arccal eleresztett, alkoholbűzös picsafüstté vált volna, ha egy másik zsenivel, Wright-tal nem köt életre szóló szerződést Bergkamp. Kiválóan megértették egymást a pályán, s nagyon jó barátok lettek a magánéletben, Ian lehetett az első Ágyús a sorban, aki rendszerint testközelből élvezhette Dennis zsenialitását, ami főként az utolsó, hajszálpontos passzok képében mutatkozott meg, hiszen Bergkamp a pályán általában mindig 2 lépéssel a többiek előtt járt. Wright pedig mérhetetlen háláját gólokkal fejezte ki, nem is kevéssel. Közben azért a vénasszony is kevergette a maga kásáját, ennek eredményeként négy honfitársat (Vieira, Garde, Anelka, Petit), egy ajaxos szélsőt (Overmars), meg azért egy brit származású védőt (Upson) is a Highbury-be csábított. Sőt, akkor még kapust is vett (Manninger). Paul Shaw-t meg leadta a Peterborough-. Wenger első teljes szezonjának (97/98) elején nehezen állt össze a csapat, ennek ellenére Bergkamp brillírozott, két egymást követő hónapban is megválasztották a Premiership legjobbjának, amire korábban nem volt példa. Szeptemberben triplázott a Leicester ellen, a hónap gólja szavazásán az első 3 helyen az Ő góljai álltak, később EZT választották az idény góljának. Wright-tal pedig valóban remek kettőst alkottak, ugyanebben a hónapban Ian meg is döntötte Cliff Bastin 81 éves gólrekordját.

98 kezdetén viszont csak hatodik volt a csapat, 12 ponttal lemaradva a MU mögött. Bergkamp élete legjobb formájában játszott, habár a szezon második felében kisebb sérülésekkel, s tőle szokatlan módon a lapokkal is küzdött, 9 sárga és 1 piros volt a jutalma, meg némi eltiltás. Lassan, de biztosan Ő is tökélyre fejlesztette a könyök használatát és kellően asszimilálódott a korábban a szakírók által hiányolt agresszivitással. Az Arsenal összeért az új évre, s egy 16 meccses veretlenségi sorozatot produkáltak, amelyből a legszebb hagyományokhoz illően, 12 meccsen maximum csak a szellő mozgatta meg Manninger hálóját. Sorozatban négy 1-0-s győzelem után azért megindultak a gólok is: Newcastle (3), Blackburn (4), Wimbledon (5), Everton (4), s ekkor már behozhatatlan volt az Ágyúsok előnye az utolsó két fordulóra.

Dennis közben a Derby County ellen összeszedett egy combsérülést, a szezonvégi meccseket, s nagy bánatára a Newcastle ellen megnyert FA kupadöntőt is ki kellett hagynia. 40 mérkőzésen lépett pályára, melyeken 22 gólt szerzett, 20 gólpassz mellett. Csapata duplázott, emellett ő is behúzta a maga személyes dupláját: PFA és FWA Év Játékosává választották. A 98-as vébén negyedik lett a holland válogatottal, remekül játszott a tornán, az Argentinok elleni negyeddöntőben meg ugye nyomott egy ilyet. Tökéletes labdakezelés.

A következő szezon nem sikerült valami fényesen a számára, Wright eligazolt a West Ham-hez, emellett Dennis nagyon sokat volt sérült, elsősorban hátfájása kínozta. Amikor végre teljesen felépült, elsősorban az előkészítésben jeleskedett, rengeteg gólhelyzetet alakított ki, ezeket Anelka használta ki a legtöbbször. Kettejük remek összjátékának köszönhetően a piros-fehérek hívei újra reménykedni kezdtek a címvédésben, de a 98-99-es idényben a Manchester United sokkolta a világot, ez volt a Vörös Ördögök triplázásának éve. Hogy az lett, abban Bergkamp-nak is volt némi része, az FA kupaelődöntő 90. percében ugyanis tizenegyest lőhetett, de Peter Schmeichel kiszedte. Így viszont a hosszabbításban Ryan Giggs belőtte az angol futballtörténelem egyik legszebb szólógólját, s az Ágyúsok kiestek.

Közben a két professzornak, Fergusonnak és Wengernek sikerült elérnie, hogy egészen 2005-ig a legfelsőbb angol pontvadászat csapataik öldöklő versenyfutásáról szóljon. A végelszámolás többnyire a Manchester sikerét hozta, 3 bajnokságot nyertek gyors egymásutánban, az egymás elleni meccsek parázs csatákat, meg komoly Keano-Vieira „vitákat” hordoztak magukban. Az edzők sem mentek a szomszédba némi szájkarate erejéig, az összecsapások előtti és utáni nyilatkozatokban egyaránt megtalálták egymást. Talán ezért van, hogy egy újkori Arsenal drukker leginkább a MU elleni rangadót várja remegő szemekkel, s így akkor még finomak voltunk. Itt az NST-n leszűrhető, hogy ez visszafelé is igaz.

Ezalatt Bergkamp-nak köszönhetően olyan gólszerző futballisták kerültek fel a térképre, mint Nwanko Kanu, Fredrik Ljungberg, Thierry Henry, Sylvain Wiltord és Robert Pires. Nyilván ebből a legjelentősebb szövetség Henry-val köttetett.

Wenger pedig tovább tökéletesíthette a gépezetet. Három mondat, három egymás irányába tett nyilatkozatrész tökéletesen leírja hármójuk kapcsolatát:

„I remember, when Dennis was sick, Thierry was not happy.”
„As a striker, he’s a dream.”
„He is a striker, he should be selfish.”

Felesleges is tovább szórni a jelzőket, idézeteket, meglátásokat, elmélkedéseket. Értelmetlen megannyi kivágott videóval bizonygatni, számokkal alátámasztani a nagyságukat. Aki valamit is tud a fociról, tisztában van vele, hogy őket látni kellett, érezni, szakmai részről pedig csak egészségesen, fitten tartani. Kettőjük pazar játéka meghozta a várva várt sikert az Ágyús szíveknek, 2001/02-es kiírást, fej-fej mellett haladva Man United mellett, az utolsó fordulóban, az Old Trafford-on sikerült behúzni, Wiltord góljával. Ami ezután történt London-ban az szavakba nem önthető… :sír:

A bajnoki címmel jött még egy kupagyőzelem is a Chelsea ellen, az idény második felének főhőse Ljungberg lett, aki a szezonvégi hét fordulóban 6 gólt rúgott, s betalált a Kékek ellen is, ezt a pompás jobbfelsőt pedig Parlour vétette az FA kupadöntőben. Persze, azért még márciusban Bergkamp is megrúgta a világ legnagyobb gólját a Newcastle ellen. Micsoda csapat volt!

Akárcsak az egy évvel későbbi.

  A MU szokás szerint megint behúzott egy bajnoki címet, aztán következett 2003/04-es szezon, mikor is az Arsenal futballistái történelmet írtak, 38 mérkőzésen át maradtak veretlenek a Premier League-ben (ezt egészen 49-ig folytatták a következő kiírásban). Dennis tette a dolgát, szépen osztogatta a forintos labdákat (19), s azért 5 találatot is felvéshettünk a neve mellé. Henry szárnyalt, összesen 39 gólt és 14 gólpasszt vállalt. Lehmann, Lauren, Campbell, Toure, Cole, Ljungberg, Parlour, Vieira, Gilberto, Pires, Reyes – mind emberfelettit alkotott, s ekkor már egy tizenéves katalóniai hontalan is a Highbury-ben próbálgatta a szárnyait.

Az itt felsorolt focistáknak minden bizonnyal ez lehetett karrierjük csúcspontja, Bergkamp esetében sem volt ez másképp. Az ideális pont az i-re, főleg ha azt vesszük, hogy 2003 nyarán járt le a szerződése, s akkoriban így nyilatkozatott a folytatásról: ,,Korábban felvetődött bennem, hogy befejezem a játékot, de most úgy gondolom, ,,ráteszek" még egy szezont. Megnyugtat az a tudat, hogy élvezem a játékot, hogy a góljaimnak éppen úgy tudok örülni, mint fiatalon. Az szinte biztos, hogy az Arsenal-ban fejezem majd be a játékot, hamarosan tárgyalóasztalhoz ülünk a klub vezetőivel. Nem akarok egy kisebb klubba elmenni. A pillanatnyi állás szerint nem a szívem vagy az eszem, hanem a testem mondja majd ki a végső szót. Ha bírok még egy évet, játszom jövőre is."

Jól döntött, hiszen a válogatottságot már jóval korábban lemondta, ebben nagy „segítségére” volt az olaszok ellen elveszített tizenegyes-párbaj, a 2000-es, holland rendezésű EB-n. Magyarul kellett egy, a pályafutásához méltó siker az Ágyúsoknál. A Highbury népe további két éven keresztül csodálhatta még piros-fehér mezben, 11 találat és 25 assziszt került még az ellenőrzőjébe, legtöbbször már csereként lépett pályára.

Apropó, Highbury. Sokan úgy tartják, Henry volt a királya. Ez téves. A Highbury-nek csak és kizárólag egyetlen uralkodója lehetett. A stadion a legutolsó hazai meccsen narancsszínbe borult, s a távozó ünnepelt egy trademark találattal tett pontot karrierjének végére. Az új stadion, az Emirates első meccsét is neki dedikálták, 60 ezer ember – nemzeti, nemi és vallási hovatartozástól függetlenül – könnybe lábadt szemekkel énekelte a „There is only one Dennis Bergkamp!” című dalt. Csodálatos volt.

Rendkívül nehéz egy olyasvalakiről írni, akire valóban áhítattal, egyfajta Istenként tekintesz. Ha hétköznaponként éppen nem a töködet vakarod, akkor hónapokon keresztül csak fejben haladsz, ha haladsz. Esténként megnyitod a róla készült filmeket, az előre, aprólékos munkával kigyűjtött videókat, próbálod összhangba helyezni a saját élményeiddel, a saját érzéseiddel, a gondolataiddal, amiket meg akarsz osztani másokkal. Nézed ezeket a filmeket, s csak nem történik előrelépés, újra és újra belefeledkezel abba, amit látsz. A monitoron szépen elrendezed az ablakokat, jobb oldalt Word, bal oldalt valami médiapléjer, háttérben Youtube, meg statisztikai oldalak. Néha írsz pár sort, néha csak az asszonynak áradozol, aki sokadik alkalommal veszi fel az érdeklődő arcot, hiszen ezredszer hallja, s egy „Jólvan.” még mindig belefér. Olykor felkiáltasz, olykor csak meredsz magad elé, s azon töröd a fejed, ezt most hogyan is öntsem szavakba? A hihetetlen szót nem használhatod örökké. Az egész too much information…

Ez az ember maga volt a Mennyország, az egyszemélyes londoni szohó. A legtöbb megmozdulását nem követték szavak, csak tátva maradt ajkak, s ég felé dobott kezek. Akkor, most és ezután is, amíg futballt játszanak ezen a bolygón. Az Arsenal történelmében sok játékosra mondhatjuk azt, hogy a legjobb volt, de csak egyetlen ember nyerte meg igazán a szurkolók szívét, s a lentebb eszközölt 2 darab illusztráció választ is ad a miértre. A mondatok ugyanis elfogytak, szükségtelen tovább arról értekezni, hogy távozásával milyen veszteség érte szeretett klubcsapatomat, Wenger megteszi ezt helyettem, 2006 óta minden éjjel. Várjuk a pillanatot, mikor újra visszatér hozzánk, The Messiah, lead us, lead us, Dennis!

Mindenesetre fantasztikus 3 napot töltöttem most a „társaságában”, s kívánom minden futballszurkoló társamnak, hogy egyszer élje át ezt az élményt, a maga gyermekkori hősével.

 Egy tökéletes kép a tökéletes 10-esről, Dennis Bergkamp.
„I think, what I have in my mind, I can do with my feet.”

Ezt pedig küldeném Imrémnek (3 gólpassz + 1 gól a hollandtól), nagy tisztelettel, s bocs a késésért…