Hihetetlen sikersztorit ír ezen a világbajnokságon az uruguayi válogatott, a két-három kulcsembert leszámítva kevés figyelem esett eddig a csapat egészére. Ez ugyanis tényleg csapat, minden poszton jó játékosokkal, néhány klasszissal, óriási szívvel és rengeteg munkával. Egy poszt erejéig méltatjuk a testvérnemzetnek titulált urukat: posztonkénti összehasonlításba oltott taktikai okosságok következnek, nyíltan vállalt reményekkel a hollandmeccsre.

Sztárnak indult...

Potenciális sztárkapusnak indult, aztán egy merő bukdácsolás-folyammá alakuló karrier részese lett Fabian Carini, aki gyakorlatilag az elmúlt tíz évben végig  a válogatott kapuját őrízte. Carinit, hasonlóan Muslerához, már 21 évesen Olaszországba vitték, annyi különbséggel, hogy szinte már az aláírás pillanatában lehetetlen helyzetbe hozták: Torinóban, az uruguayi futball európai támaszpontján olyan kapusok backupjának szánták, akiket az életben nem tudott volna kiszorítani. Hasonló sors jutott neki úgy is, hogy a korabeli pletykákat igazolva nem szerződött a PL-be, hiszen a válogatottat leszámítva két klubban tudta az örökmásodik nyűgét levetni: a Standard Liége-ben és jelenlegi állomáshelyén - ahonnét ez a relatíve friss potya is származik -, az Atlético Mineiróban. Muslera hibáiból is gyűjteni lehetne már egy videóra valót, ezzel szemben folyamatosan lehetőséghez jutott, amikor kellett, így a selejtezősorozat végére Carini nemcsak a kapuból, de az utazó keretből is kiszorult. Látni azt egy kapuson, ha élvezi a bizalmat, Muslerával ellentétben az ő félénk ifista ábrázatáról szinte kiabált, hogy senki se hitette el vele a tehetségét, talán csak egy nagyravágyó ügynök.

Kéne most egy Montero

Kéne, de csak a hátralévő két meccsre. Nem baj az egy védőnél, ha nem forgatja sűrűn a szabálykönyvet, Montero szerepeltetése azonban egy állandó B-tervet igényelt, az illetékes szakvezetőknek azonban ritkán volt mentőötlete, kivel is pótolják az egykori kapitányt. Visszavonulása valahol megkönnyebbülésként érhette a celeste vezetését, így viszont egy legalább olyan masszív, de jóval tisztább védelem épülhetett Lugano köré. A 2007-es Copa idejére már összeállt Tabarez fejében, milyennek szeretné látni a védelmet, Luganóval, Godínnal, Fucilével és Scottival. A 2002-es vébére kivitt védők közül talán a '99-es ifivébé-negyedik csapatból kiemelkedő Sorondónak lett volna a legtöbb esélye, hogy visszaverekedje magát Tabareznél, ha nem járt volna be egy, a Cariniéval szinte megegyezően szomorú utat.

Flexyback

Nagy erőssége ennek az uru védelemnek a tisztaság mellett a rugalmasság is. A nyolc éve stabilan négyvédős felállás észrevétlenül tud három- vagy ötfős verzióba váltani, ami nemcsak a védelmet szárnysegédként támogató Maxi és Álvaro Pereira miatt lehetséges, hanem a játékosanyagból fakad: a belső emberek hatékonyan képesek szélsőhátvédet is játszani, lásd például a jobb oldalon kisegítő Luganót és Victorinót. Ahogy a meneteléssel sem sokan számoltak, úgy azzal sem, mi történik, ha a komplett kezdő védősor kiesik (Lugano és Godín sérülését kúrálja, Fucile eltiltva), Tabareznek egy második szettben kell gondolkodnia, ahol a két sérültet helyettesítő Scotti és Victorino mellett lehetőséghez juthat a Barca-Juve tengelyben ismert Cáceres. Különösen a balhátvéd Fucile pótlása lesz nehézkes, egy ereje teljében lévő Dário Rodríguez felérne egy nyugtató teával, de hazatérése óta őt se nagyon hívta Tabarez - nincs is a keretben. A derekas teljesítmény (480 perc, 2 kapott gól) ismeretében a hollandoknak kötelező lesz a védelem szárnyán adódó lehetőségeket kihasználni.

Téglafal

Tabarez sokáig kereste azt a középpályát, amivel elkezdte és valószínűleg befejezi ezt a vébét. A két Pereira adott a vonalak mellett, belül Diego Pérez őrzi a Diogo- és Pablo García-poszterekkel teliragasztott, barátságtalan téglafal-jelleget, jelentősen javítva ezzel a társaság fegyelmezettségi mutatóit. Az NST fizikai párharcokért rajongó divíziójának extra élményt jelenthet majd a Pérez vs van Bommel különparti, ott (hevességtől és eredménytől függően) froclitól a törésig minden belefér. Gargano lett volna a szellemiségben illeszkedő partner, de őt sérülés hátráltatta a vébé előti hetekben, így került a képbe Arévalo Ríos, aki az első pár perc megilletődöttségén túllépve tényleg remek ütközőpárost húzott Pérezzel a védők elé. Arévalo - aki Muslerához hasonlóan válogatott meccseinek felét Dél-Afrikában játszotta - játékában a támadások segítése terén vannak tartalékok, de ebben a szisztémában nincs más feladata, mint begyűjteni a labdát és felnézni, hol szuszog Forlán. Nem irigyeljük a hollandokat, ha ez a duó esetleg kiegészül a nem éppen marhapásztor türelmű Garganóval. Nincs is elfelejtve a selejtezőkön alapember nápolyi, Tabarez a kezdőbe jelöli.

Az agy

Apropó, Forlán. Csak Recobához lehet hasonlítani. Furcsa, de Recoba és Forlán közt három év van, mégis több generációnyi különbséget érzékelek közöttük. Chino remek figura, minden idők egyik legalulértékeltebb játékosának tartom, Európában sokszor ő volt az egyszemélyes uruguayi válogatott - de a vezér szerepéhez sosem volt elég karizmatikus, nyilván ezért is volt Monterón a karszalag. Számomra komoly újdonságot jelent azt látni, hogy Forlán viszont az, sokkal karakteresebb kapitány, még talán Monterónál is. Könnyíti az összehasonlítást, hogy Forlán Recobához hasonló szerepkört lát el, mindenhol ott van, legtöbbször megtalálható, a kezdeményezés szinte mindig tőle érkezik. Ebben az uruguayi válogatottban sok a jó játékos, de a tíz meg húsz évvel ezelőttiekkel összevetve talán kevesebb a klasszis, Forlán viszont kétségkívül az. Csapatkapitányként nem lehet helyettesíteni - és pozíciójára nézve sem igazán. Ignácio González gyenge volt a nyitómeccsen - utána került be Cavani -, Lodeiro meg még fiatal, de a továbbjutás lehetővé tette, hogy korrigálja az ökörséget, amiért kiállították. Nyolc éve Recobát nem kellett pótolni - no de anélkül, hogy elmélyednénk újra a mezszámok szimbolikájában, van-e tippje bárkinek, ki lett volna az uruk pótirányítója 2002-ben? A 10-es, Fabian "El Mago" O'Neill. Egy percet nem játszott.

Csatárnemzet

Az egy főre jutó gólerős csatárok számában Uruguay a világ élvonalában van. Minden egyéb előzetes kommentár nélkül nézzünk egy listát. Fonseca, Rubén Sosa, Otero, Dário Silva, Zalayeta, Olivera, Magallanes, Regueiro, Richard Morales, Diego Alonso, Bueno, Chevantón, Pandiani, Abreu. Az elmúlt másfél évtized meghatározó uruguayi támadóegyéniségei. Ijesztően produktív, helyenként túlértékelt, de nemzetközileg mindenképp elismert játékosok, de talán egyszer se állt belőlük össze egy tartósan versenyképes támadósor, mint amilyennek a Forlán-Suárez-Cavani hármast gondolom. Valójában inkább a két gólvágó párosa ez, Cavani hátrébb húzódva jobban ki tudja venni a részét az összjátékból - ha a gólokat nem is, az előkészítő munkát tekintve kicsit adósnak érezheti magát. Suárez helyén ettől függetlenül ötből hárman biztosan nem vele, inkább Abreuval kezdenének.

Valószínűleg kevés olyan szurkolót találnánk a szubkontinensen, akit abszolút homályba visz a loboncos óriás Abreu neve, pedig azzal a mérleggel, amilyen neki van, az európai gólkirályok listáján kellene tolakodnia. Hét országban, tizenhét klubban, háromszáz fölött lőni nem lehet véletlenül: Abreu, ahová letette a sors, ott megtalálta a kaput.  Fura, de még brutális meccs/gól mutatókkal sem tudott magának (vagy nem tudtak neki) helyet csinálni, minden kapitány számított rá, de egyiknél egy se volt stabil kezdő  - ennek ellenére válhat hamarosan a celeste legeredményesebb játékosává. Ha tehát valakire rá lehet ragasztani a megmentőember, jollyjoker, szupercsere, selejtezőkhőse és egyéb intelligens matricákat, akkor az ő. Loco mindig kéznél van és Loco mindig ki is használja.

Színkomolyan állítom, hogy felteszi a koronát és a döntőbe lövi Uruguayt.