Bob Bradley sosem volt nagy soccerjátékos. Mindössze egyetemi foci jutott neki, és miután végzett, rögtön az edzősködésnek szentelte életét. Persze az sem mindegy, hol diplomázott, Bradley ugyanis a Princetonra járt, amelyről túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a világ legjobb egyeteme. Tehát nem buta a csávó, és ez személyében azzal kombinálódik, hogy amerikai lévén, a hagyományostól teljesen eltérő módon szemléli a játékot: pragmatikus, tárgyilagos, professzionális.

A kétkedők rögtön jöhetnek azzal: "Ez az ember tárgyilagos? Hiszen a saját fiát játszatja a pálya közepén, jó, hogy nem ő a csapatkapitány is rögtön!" Nos, itt valószínűleg ismét az amerikai mentalitás húzódik meg a háttérben. Bradley mester egyrészt majd száz játékost próbált ki, mire felépítette csapatát, másrészt pedig - azon túl, hogy Michael Bradley kiváló játékos -, a csapat legfontosabb posztjára, amelyiket ő a legkritikusabb pozíciónak érez - esetünkben, ahogyan az a modern futballban lenni szokott, a középpálya közepére - egy igazi amerikai csak olyan játékost állít, akire az életét is rá merné bízni. Ez hasonlít az amerikai futballhoz, ahol a támadásokért felelős edző optimális esetben különleges kapcsolatot ápol irányítójával, mentor-tanítványként dolgoznak tökéletes munkakapcsolatban, előfordulhat, hogy még barátok is, és sok esetben bizony az irányító kezében van az egész csapat, és az edző sorsa is.

Michael Bradley persze nem az a fajta irányító, de munkabírása, fizikai, technikai és taktikai felkészültsége, fegyelmezettsége példamutató, és még a gólszerzésből is kiveszi a részét. A másik vezéregyéniség Landon Donovan, akinek nem jött be a Bundesliga, és sokan már elásták jó pár tonna radioaktív hulladék alá. Donovan jelenleg Beckhammel focizgat a Galaxyben, de a közelmúltban az Evertonnál azért bizonyította, hogy a Premier League sokkal jobban fekszik neki, mint az MLS keresztapjaként szolgáló BuLi. Donovan még csak 28 éves, de már 120 válogatottság fölött jár, a válogatottban kritikus pillanatokban szerez fontos gólokat: a Konföderációs Kupán vezetést szerzett Olaszország ellen (igaz, ott 3-1-re nyertek De Rossiék), és a döntőben Brazíliának is vágott egyet; nemrég Szlovénia ellen 0-2-nél a szünet után ő szúrt Handanovic szemei közé, hogy most a továbbjutást és csoportelsőséget jelentő gólt is ő tegye be az utolsó utáni pillanatban - ilyen egy vezéregyéniség.

Algéria ellen új védelmet alkotott meg Bradley mester, a hátsó négyes legfontosabb láncszemének tartott, ám Szlovénia ellen bizonytalan (és Gerrard góljánál is rosszul helyezkedő), több mint fél éves kihagyás után a VB-re visszatérő Oguchi Onyewut kihagyta, hogy a balhátvéd CSK, Carlos Bocanegra húzódjon be a helyére - így Jay DeMerit megszokott bekkpárja nélkül maradt, ami a közelmúltban nem igazán vált be. Ettől függetlenül a szokásos 4-4-2-t küldte a pályára (ami igazából 4-2-2-2, hiszen a két szélső, Donovan és Dempsey, általában a két belső középpályás előtt, összekötőben helyezkedik, egyfajta dobozt formálva).

Az lejött a meccsből, hogy betonbiztosnak nem nevezhető a "defense", de Bradley igazából nem törődött ezzel. Végig úgy viselkedett, mint egy profi pókerjátékos, összevetette a tétet a nyerési eséllyel, és ésszerű kockázatot vállalt. Mérlegelte, hogy benne van ugyan a meccsben, hogy Algéria betalál, de az USA-gólnak, góloknak nagyobb az esélye, és mindenképpen kell a dugó a továbbjutáshoz.

Ahogyan azt megszokhattuk tőle, az első félidőt amerikai futball-módra (vagy pókeresen) kielemezve, a szünetben változtatott - de ezek a változtatásai mindig olyan "túlontúl ésszerűek", mintha egy menedzserjáték előtt ülve hoztuk volna meg őket: Gomez le, Feilhaber be, két szélső előre, átállni 4-3-3-ra. Aztán nem jött a gól, lehozott egy középpályást (Edu) és beküldött egy csatárt, Buddle-t, jött a 4-2-4. Ahogyan az várható volt, szétszakadt a pálya, voltak helyzetek, egyre több és egyre nagyobbak, kapufát is lőtt Dempsey, de a gól nem jött. A hajrában behozta Beasleyt Bornstein helyére, vagyis védő-támadó csere, gyakorlatilag ALL-IN, és ha nem is ez a változtatás, de a makacs és határozott, feszes és agresszív játék meghozta a gyümölcsét, a katartikus "szépen begyötört" győztes gólt.

Valószínűleg Bradley pályájából adódóan az európai és latin-amerikai labdarúgástól való teljes elszigeteltségének köszönheti, hogy mentes minden olyan beidegződéstől és prekoncepciótól, amely adott esetben félrevezetné, vagy fékként befolyásolná ténykedését. Nem óvatoskodott, agresszív játékot játszott, folyton emelt, hogy a végén minden zsetonját betolja, és nyert!