Már ott kéne lennem. De minimum úton. Na jó, valójában irreális ötlet volt. Nem is gondoltam komolyan igazán, csak mentem az árral, majd lesz valahogy. Sokan minden vagyonukat feltennék, hogy akárcsak lótifutizva, promócuccokat osztogatva vagy a pályának háttal állva is részesei legyenek annak, ahogy a futballtörténelem megírja önmagát. Nem jött össze, csalódott meg pláne nem vagyok: néhány pillanatát kifejezetten élveztem. Ezekről szól ez a bejegyzés. Minden sztori megéri, ha születhet belőle egy-két személyes hangvételű poszt - most például arról, hogyan is nem lettem vb-önkéntes.

Csalódást nem érzek - pedig tényleg a küszöbig jutottam -, mivel elvárásaim, terveim sem voltak. Nem leptek meg a részletek, nem volt zsákbamacska, pontosan tudatában voltam annak, hogy ez az egész önkéntes program alig különbözik egy pályázattal egybekötött mastercard reklámtól. Utazás? Fizesd. Szállás? Intézd. Egyebek? Oldd meg. De az élmény felbecsülhetetlen. Önkéntesnek lenni klassz dolog, a kijelölt sportszergyártó egyenruháit és az aznapi étkezést leszámítva viszont lényegében egy önköltséges nyaralás Dél-Afrikában. Csak egy kirándulás, a vébére.

Úgy is mondhatjuk, adtam magamnak egy esélyt, bár (eddig) nem bíztam a szelekcióban. Arra se igazán emlékeztem, melyik helyszínt és területet jelöltem be a júliusi jelentkezéskor (kiderült végül: Durban, Spectator Services) és az interjúra is puszta érdeklődésből - meg a nyelvgyakorlás céljából - mentem el. Elcseréltem az óráimat, kértem egy szabadnapot és felmentem a budai nagykövetségre, ahol egyébként a listára felírt, interjúra hívott hét jelentkezőből (emlékeim szerint kettő horvát volt) csak négyen jelentünk meg. A várakozás órái alatt az engem elkísérő _benito-heinrich párossal kibeszéltük utóbbi aktuális Mészöly-posztját, _benito pedig a késő téli dugó idegét leküzdve újságíróra váltott és körbekérdezősködte az összes jelenlévőt.*

Valamivel dél után kerültem sorra: két dél-afrikai diplomata (egy hölgy és egy úr), valamint egy asszisztens alkotta a bizottságot, pár perc általános érdeklődés - a foglalkozásomról kérdeztek bővebben - után egy sor protokollkérdést tettek fel a programmal kapcsolatban, pár szituációs játék is belefért (Mit tennék, ha a stadionba érkező néző nem találja a helyét?), a válaszokat pedig mindhárman buzgó újságírók módjára jegyzetelték. A meghallgatás húsz-huszonöt percet tartott, gyorsan beszéltek, de rendkívül barátságosan viselkedtek - távozás előtt a kezembe nyomtak pár összetűzött lapot a program zanzájával és mihamarabbi választ ígértek. Végül március közepén értesítettek: az interjú sikeres volt, benn vagyok. Ezt az emailt még vagy féltucat másik követte, szinte hetente jött egy-egy, az online training module-tól az akkreditáción, az utazás-érkezés részletein át a Dél-Afrikába való belépés feltételéig.

Önmagamnak kissé ellentmondva, de itt el kellett gondolkoznom. Ötletbörzéztem munkatársakkal, iskolavezetéssel, szerzőtársakkal és néhány dologban a cikkben elmondottakkal ellentétes álláspontra jutottam. Volt, aki telefonbeszélgetés után azt javasolta, nyissunk egy folyószámlát, ha neki megérne pár ezrest a kalandom, tán másoknak is. Bele se gondoltam igazán, pedig istentelen nagy lett volna kintről blogolni egy vébét - habár vébénaplónk így is lesz -, ráadásul az egyik legszínesebb helyszínről, hát nem mindennapi élményekkel dobta volna fel az NST táborát, mégha a többség fülébe csak szellős kocsmateraszok vagy sörrel-ropival feltuningolt nagyszobák eszköztárán át költözik majd be a vuvuzelaszó. Gondot igazán csak az okozott volna, hogy a várhatóan könyvnyi élményből kiválogassam a legjobb pillanatokat. Bár valójában az NST szerzői sem látják pontosan, mekkora is lehet az olvasótáborunk keresztmetszete - a pedig-én-szívesen-adtam-volna-bele tartalmú kommenteken majd lemérjük -, nincs kétségem, hogy jelképes összegek mellett is összeugrott volna minimum a repjegy ára. Egyrészt, az nem úgy megy, hogy kipakolunk egy Donate!-gombot a twitter alá, aztán teret adunk a jószándéknak, másrészt, a kalapozás ötletét sem tartom tisztességesnek - így ezt a vonalat azon melegében elvetettem. Remélem, soha nem kerül arra sor, hogy olvasói adományra forogjunk - inkább posztokat küldjetek!

Hiába kerül a mérleg egyik serpenyőjébe a kalandvágy, ha a biztonság és a civil meló kötöttségein túl még az anyagi fedezet is a másikat húzza. Költségelemzés híján, felületes tájékozódás mellett is alsó hangon a félmillát karcolta az útiköltség önmagában. Akadt olyan munkahelyi kolléga, aki azt ajánlotta, a vészterhes idők ellenére rendezzem a túrát hitelből, a vébé után pedig maradjak kinn a nyárra és melózzam össze a hazaútra valót. Nem vagyok a vakvilágba menős fajta, se életművész, csak egy földhözragadt közalkalmazott. Amiért nem gondoltam bele jobban az egészbe, az, hogy nem engednek. Nem neheztelek, mert ez így korrekt. A legengedékenyebb munkáltatóval szemben sem lett volna az, de itt konkrétan közoktatásról beszélünk, ami végképp mellőzi a kívánságműsor-jelleget. Nyolc hónapig húztuk-nyúztuk egymást napközben, délután, nem kevés energiát pakolva a felkészülésbe - és akkor mondjam azt közel harminc érettségizőnek, hogy bocs, másnál vizsgáztok, mert tanár úr a vébére megy? Ez elvi kérdés. Maradok és igyekszem mindenkiből kihozni a legtöbbet, mert ezért fizetnek - de már szervezem a tévét a tanáriba, hogy a délutáni meccsekről se kelljen lemaradni. Legfeljebb együtt nézzük a vizsgatehertől megkönnyebbült diákokkal - annak is megvan a hangulata, és aki ismer, tudja, azt pláne nem cserélném másra.

Pénteken jutott a fülembe, hogy egy rokon főnöke pár nap múlva utazik. Meghívták, fizetik. Kicsit irigy vagyok.

* A cikket egy másik, szintén tanulságos interjú követte, Lantos Gáborral beszélgettem az országról, a vébéről, az önkéntesekről, a rádióról. Meghallgatni már aligha lehet, a műsortárból csak egy hónapra visszamenőleg tudom kibogarászni az adásokat. Akinek sikerülne, jelezze, február 25., csütörtök.

Az önkéntesprogramról bővebben itt:

http://www.fifa.com/worldcup/organisation/volunteers/index.html