Kicsit amerikai focisra sikerült az idei BL, hiszen a szezonban legnagyobbat alkotó edzők vívhatták a döntőt, sőt egyiküknek még quarterbackje is akadt. Extra tétként a BL-szereplést érő negyedik helyért is megküzdöttek a csapatok – végül az Inter mindent megnyert Olaszországnak – teljes joggal. Olaszországnak, hiszen régi kérdés, hogy akkor a labdabirtoklás, vagy a helyesen felvett pozíció ér-e többet a futballban. Tavaly a Barca az előbbivel iskolázta le Európát, most pedig a másik véglet csúcsra járatott változatát láthattuk, Sacchi után először.

Mourinho idén két csapatot épített fel. Egyet a bajnokságra, egyet a BL-re. Ez utóbbit azonban nehezebb volt beazonosítani, hiszen az egyenes kieséses szakaszban rendre indokolt volt, hogy az Inter nagyon mélyen, a saját tizenhatosát megszállva védekezzen. Egyedül a döntő mutatta meg, hogy Mourinhót nem igazán érdekli az ellenfél személye, oda-visszavágós párharcokban az Inter egyértelmű kontrajátékot választott, miközben magasan tett a labdabirtoklásra, Eto'o-t és Pandevet is kötőféken tartotta, emiatt játékuk is inkább volt 4-4-1-1, mint a megszokott 4-2-3-1.

Már csak azért is így gondolom, mert látszólag Van Gaalt is meglepte az Inter újabb sündisznóállása. A Bayern kezdőcsapatának jobban feküdt volna, ha nyitottabb játékot hoz a döntő, és Schweini mélységből, Müller pedig az ellenfél térfelén tudja mozgatni a csapatot, elsősorban Robbennel és Oliccsal keresve az összjátékot.

Ehelyett viszont az történt, hogy a Bayern – a többi BL-csapathoz hasonlóan – megkapta ajándékba a labdát, de adott körülmények között hasznosabb lett volna Gomez és Klose centerjátéka, mint Müller ál-középcsatár, és Olic árnyékék szerepe. Azt egyébként szintén nem értettem, hogy Van Gaal miért várta meg a meccs végét azzal, hogy mindkét támadóját centerre cserélje, hiszen már szünetben látni lehetett a meccs forgatókönyvét. Valószínűleg bízott benne, hogy a helyzeti hátrány ellenére sikerül egyenlíteni, és nem akarta megkockáztatni azt, hogy ha a meccs későbbi szakaszában mégis vált az Inter, és beszorítja a Bayernt (amire kétségtelenül bármikor képes lett volna), akkor ott maradjon Gomezzel és Klosével ötven méterre a kaputól.

A másik nehezen érthető kérdés Eto’o teljes mellőzése, sokszor bántóan egyedül ácsorgott, előtte negyven méter üres terület, mégsem kapott labdákat, gyakorlatilag két Badstuber-Eto’o párharca emlékszem az egész meccsről, miközben Robben percenként csapott össze Chivual.

Talán egyszerűen az az oka, hogy az Inter még csak nem is játszott különösebben jól tegnap. Maicon felfutásait betiltotta Mourinho, a védekezés pedig nem a legerősebb oldala. Lucio is többször hibázott, Chivu nagyon kikapott és a saját szememmel láttam Zanettit két labdát is csúnyán elveszíteni, ez minimum szokatlan. Pandev alázatos hangyaszorgalommal gürcölt, de előre játékban egy értelmes megoldást nem mutatott, azt leszámítva, hogy rendszeresen elrángatta Lahmot a helyéről, így Sneijder sokszor szabadon tűnt fel a bal oldalon.

Tegnap elég volt, hogy a döntő párharcokat azért így is megnyerte az Inter, Julio Cesar a legkisebb bizonytalanság nélkül, bravúrosan védett, és ezúttal Samuel nőtt védőtársai fölé. Szép türelmesen kivárták, míg a Sneijder-Milito páros megnyeri a meccset.

A Bayernt kár lenne bármiért hibáztatni, hiszen a sorozatban értelmet adtak az egyébként bosszantóan ostoba 120%-os közhelynek, hiszen többször is vert helyzetből álltak fel, a MU kiverése elképesztő bravúr volt részükről, magasan túlteljesítettek. Mourinhóhoz hasonlóan Van Gaalnak sem maradt semmi, amit jövőre bizonyíthatna. Ha csak az nem, hogy két-három okos igazolással, Kroos visszatérésével és Müller beérésével újra az igazán nagyok közé sorolhatjuk majd a Bayernt, tehát hónapok alatt elérte azt, amit Magath, Hitzfeld és Klinsmann évek alatt sem tudott megközelíteni.

Ha mégis mondanom kellene valamit, amivel a Bayern eredményesebb lehetett volna, az Schweinsteiger és a két szélsővédő játéka. Lahm és Badstuber fellépett ugyan a támadásokkal, de játékuk a középpályás emberfölény kialakítására korlátozódott – amit az Inter egyébként is engedélyezett számukra – pedig ha olykor még tovább nyomultak, akkor a visszafogottan teljesítő Maicont, és a csapnivalóan futballozó Chivut – főleg Müller bevonásával – meg lehetett volna kerülni. Már csak azért is, mert szép-szép Eto’o és Pandev védőmunkája, de minél közelebb kényszerülnek  a saját tizenhatosukhoz, annál önveszélyesebbé válnak.

Megoldást csak Cambiasso és Zanetti kikeresztezése jelentett volna, viszont a helyükön benyomuló Schweini-van Bommel páros veszélyes lövőhelyzetekhez juthatott volna – utóbbi pont így szerzett gólt a Fiorentina elleni idegenbeli meccsen. 

A bajorok közül mindenképp ki kell emelnünk Robbent, aki idén a müncheni Céronaldóként fungált. Lehet firtatni, hogy akkor magáért, önmaga egójáért teszi mindazt, amit tesz, de a csapat szempontjából teljesen lényegtelen a motivációja. Az egész szezonban agresszíven, és látványosan játszott, döntő gólokat lőtt, lejátszotta Ribéryt a pályáról. Tegnap sem tologatta a felelősséget, szinte minden labdájával gólra, gólhelyzet kialakítására tört, a végén még passzolt is, bár ez teljesen váratlanul érte a csapattársakat, így ezekből nem alakult ki veszélyes szituáció. Ettől függetlenül így kell egy csapatot szolgálni, és egy BL-döntőn pályára lépni.

Többször is felmerült a kérdés, hogy mi a különbség a tavalyi és a mostani Inter között. Ez elég egyszerű: szinte minden másképp működik, a két csapat sem nevekben, sem játékban nem hasonlítható össze.

Az első évében Mourinho élből nekiment az olasz focinak, majd ő megmutatja a 4-3-3-at, vett hozzá Quaresmát meg Mancinit (borzalmas ötlet volt), a csapat játékát pedig – mintha valami olasz középcsapat lenne az Inter – Ibra centerjátékára és kiszolgálására építette fel. A leszállóágban lévő olasz bajnokság behúzására az elég is volt, de ez minden.

A viszonyok felmérése után azonban alapjaiban változtatta meg a csapatát, és mégis csak letuszkolt az olaszok torkán egy eddig sosem látott szisztémát, miközben minden igazolása telitalálat volt.

Luciót bagóért szerezte meg Münchenből, már szinte mindenki kiégett vulkánnak tartotta, erre tanári játékot egész évben, Drogba és Ibra csak senyvedett mellette. Motta a szezon kulcsmeccsén eltüntette a pályáról Messit. A legnagyobb húzása mégis az volt, hogy Eto’o-val és Pandevvel, vagyis két támadóval játszatott… ööö, mit is? Szélső középpályásnak nem mondhatjuk őket, mint ahogy szélsőnek (winger) sem, ami rendszerint megoldhatatlan taktikai feladat elé állította az ellenfeleket, hiszen ilyen  feladatkör/poszt nem is létezik a futballban, ezért még nincs is kialakult ellenszere. Különösen úgy, hogy Eto'o a szezon során számtalan alkalommal cserélgette helyét Militóval, Pandev pedig Sneijderrel – ez utóbbiból született például a Barca elleni hazai egyenlítés – , és mindennek a tetejében Maicon felfutásaival is foglalkozni kell.

Tavaly Ibra, idén viszont Milito ÉS Sneijder mozoghatott kötetlen szerepkörben az alázatos csapatmunkának köszönhetően. Ez így elsőre nem tűnik olyan veszedelmes dolognak, de ha a védők fejével gondolkodunk, akkor rögtön a pokolba kívánjuk a rendszert, hiszen még egy szabadon játszó, és bármely pillanatban potenciálisan gólveszélyes játékos mozgását is nehéz lekövetni, nemhogy kettőét, nemhogy kettőjük kiváló összjátékát.

Kilépjek, ne lépjek, átadjam, kövessem, hátráljak vagy esetleg megszegve a fekvő védő nem védő alapelvet becsússzak? Olyan kérdések ezek, melyeket három nagy liga bajnokcsapata, sorrendben a Chelsea, a Barca és a Bayern védelme sem tudott megválaszolni.

Sneijder pazar, világklasszis szezonja némiképp váratlan, de kirívó meglepetésnek nem lehet nevezni. Ugyanakkor Diego Milito evolúciójára nincsenek szavak. Összjátékban, taktikai képzettségben, egyéni adottságokban is a legjobbak között van a helye, de ő mindezt olyan magabiztos helyzetkihasználással fejeli meg, amit talán Ruud van Nistelrooytól láttunk utoljára, de Milito játéka sokkal szellemesebb, ebből a szempontból olyan, mint Gombóc Artúr, mindenféle gólt szeret, mindenféle gólt tud rúgni. Okosat, erőset, váratlant, ütemtelent – gurít, passzol, emel, pörget, ahogy a helyzet megkívánja. Emellett rendkívül szerethető figura, még csak műmájer gólörömet sem láttam tőle, régóta nem lelkesedtem ennyire játékosért. 

Egy év után aligha nevezhető korszakosnak egy csapat, erre az Interre mégis sokáig emlékezni fogunk. A legjobbak legyőzésével húzta be a BL-t, méterre megszervezett csapatjátékukat kimagasló egyéni teljesítményekkel fejelték meg minden csapatrészben, a kapustól a centerig.

Nem lehet kérdés, a 2009/10-es Bajnokok Ligája sorozat legjobb csapata az Internazionale volt.